I. 8 / Érzékszerveink – a földi és a földöntúli világban

 Az érzékek döntő mértékben meghatározzák életünk minőségét. Magától értetődőnek vesszük őket, és csak akkor vagyunk gondban, ha nem úgy működnek, ahogy megszoktuk. Elég, ha eldugul az orrunk, és már sokkal kevésbé tudjuk élvezni kedvenc ételünk ízét. A tartós változások arra kényszeríthetnek, hogy szemüveget hordjunk vagy hallókészüléket használjunk. Ha egy érzékszervünk teljesen felmondja a szolgálatot, miután egész életünkben hozzá voltunk szokva, akkor ez azért olyan ijesztő, mert érzékeink összes képességükkel és korlátjukkal oly szorosan összefüggenek személyiségünkkel, énünkkel, létünk középpontjával.

Evilági testünk érzékszerveinek funkciói mind megszűnnek a halállal. De vajon a halál az abszolút végállomás; azzal mindennek vége? A Biblia válasza erre határozott NEM! Isten teremtési rendje szerint örök teremtmények vagyunk, akik soha nem szűnnek meg létezni. Lukács evangéliumának 16. részében Jézus két emberről beszél, akiknek földi élete a halállal véget ért. Ők a túlvilágon teljesen tudatuknál vannak ¹.

Az egyik egy gazdag ember, akinek egyetlen földi törekvése a gazdagság, a díszes ruhák és a pompás napok voltak. Isten nem játszott szerepet az életében. A Biblia nem említi a nevét, pedig földi életében sokan elismerték, és vagyona és befolyása miatt sokan irigyelték. Életfilozófiája hasonlított sok kortársunkéra: Ők gazdagságra, hatalomra és dicsőségre törekszenek.

A másikat Jézus név szerint említi – Lázárnak hívják –, ő szegény volt, soha nem lakott jól, és környezete lenézte, mégis tudta, hogy Isten vele van, mert élő kapcsolatban volt vele.

Jézus leírja mindkettejük helyzetét a halál után: „Egyszer aztán meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt” (Lk 16,22-23). Haláluk után tehát mindketten elhagyták ezt a világot, és most egészen más helyen vannak. Bár korábban ugyanabban a városban éltek, mostani tartózkodási helyük nagyon távol van egymástól. Az egyik dicsőségben él, a másik pedig a szenvedés helyén.

Egyikünk élete sem ér véget a biológiai halállal. Létezésünk, tehát tudatos életünk sohasem ér véget, mivel örökkévalóságra teremttettünk. Ez biztos tény, akár elismerjük, akár nem. Egyszer megszülettünk anélkül, hogy megkérdezték volna, akarjuk-e vagy sem. Itt sem kérdezi meg senki, mit akarunk. Az örökkévalóság bizonyosságát lelkünk legmélyén érezzük, mivel Isten szívünkbe helyezte az örökkévalóságról való tudást (Préd 3,11). A földi test örökkévaló testté átalakulása a feltámadásban történik meg: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik szellemi test. Ha van érzéki test, van szellemi test is” (1Kor 15,42-44). A szellemi test maradandó, örök, és rendelkezik az összes érzéki és tudati képességgel. A Biblia két nagyon különböző helyet nevez meg az örökkévalóság tartózkodási helyéül: a mennyet és a poklot – vagy a dicsőség helyét Isten közelében, és a kárhozat helyét Istentől távol. Ha le akarjuk írni a mennyet és a poklot, akkor az érzékek szempontjából ezt mond-hatjuk: Mindkettő az érzékelés helye. Ezt a Biblia néhány kijelentésével szeretnénk bizonyítani:

A menny

a) A menny a látás és hallás helye: Először is szemtől szembe látjuk majd Istent és Jézust: „Hasonlóvá leszünk hozzá (Jézushoz), és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában” (1Jn 3,2). Isten bölcsességéről ezt mondja a Biblia: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Ha már most álmélkodunk Isten bölcsességén, mennyivel inkább meglepődünk majd, amikor szemtől szembe látjuk őt a mennyben, és közvetlenül megtapasztaljuk!

b) A menny az ízlelés és szaglás helye: A menny lényegét az Újszövetség egy nagy ünnephez hasonlítja, ahol esznek és isznak. Az utolsó vacsora alkalmával ezt mondta Jézus a tanítványainak: „Nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből, ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában” (Mt 26,29). A királyi menyegzőről szóló példázatban is, amely a menny lényegét és Istent mint házigazdát mutatja be, ezt olvashatjuk: „Íme, elkészítettem az ebédet” (Mt 22,4). Egy másik, ezzel összefüggő kijelentést találunk Lukács evangéliumának 12,37 versében: „Felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy és felszolgál nekik.” Ha Isten Fia hív meg minket asztalához, abból arra következtethetünk, hogy az asztal gazdagon, válogatott és fenséges ételekkel van megterítve.

c) A menny a legszebb érzések helye: Amikor a tékozló fiú visszatért apjához, az ünnepséget rendezett a számára. Miután minden elkészült, „elkezdtek vigadozni” (Lk 15, 24). Ezzel a menny egy további nagyon fontos tulajdonságát fejezi ki. A menny a kimondhatatlan és soha véget nem érő öröm helye. Mindent, ami jólesik a lelkünknek, a mennyben bőségesen megtalálunk: szeretetet, békét, szívélyességet és jóságot.

Feltűnő, hogy Jézust az úrvacsora alkalmával mind az öt érzékünkkel érzékeljük. Ezáltal többszörösen emlékeztet megváltó tettére, tehát a mennyre is:

• Az úrvacsora alkalmával többnyire a korintusiakhoz írt első levél megfelelő verseit (1Kor 11,23-) vagy más odaillő bibliai szöveget olvasnak fel. Ez a fülünknek szól.

• A kenyeret és a bort először a szemünkkel érzékeljük. Így látjuk azt, amiben az Úr közel akar kerülni hozzánk.

• A kenyeret megfogjuk. Ezzel a tapintás is részesül a szertartásban.

• Végül az evéssel és ivással az ízlelés és szaglás érzékszervei is részesednek az úrvacsorában.

A pokol

Ha a menny a szeretet, a béke, az öröm és az üdvözülés helye Isten közelében (lásd az utolsó fejezetet: Emberek a mennyben), akkor a pokol a gyűlölet, a békétlenség, a bánat és a szenvedés helye Istentől távol. A pokol is az érzéki benyomások helye. Még életünk legnehezebb helyzetei sem tartanak örökké, mert a hívő számára megmarad a reménység, amely túlmutat a halálon. A pokolban a végérvényességhez az abszolút reménytelenség is társul.

a) A pokol a szomjazás és szenvedés helye: A gazdag ember így kiált Ábrahámhoz (Lk 16): „Könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban” (Lk 16,24). Ezzel ellentétben Jézus ezt mondja: „Aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha” (Jn 6,35).

b) A pokol az emlékezés helye: Földi életünkre a halál után is emlékezünk. A kárhozat helyén a gazdag ember emlékszik fivéreire, akik ugyanolyan istentelen életet élnek, amilyet ő élt. Számára világos, hogy ő már nem figyelmeztetheti őket, így Ábrahámhoz fordul, hogy bízza meg Lázárt: „Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére” (Lk 16,27-28). Ábrahám így válaszol neki: „Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassanak azokra” (Lk 16,29). A dolog annyiban is marad: Senki sem térhet vissza a halottak közül, hogy figyelmeztesse a rokonait. Az egyetlen dolog, ami megmutatja az utat a szabadulás felé, Isten Igéje – a Biblia!

c) A pokol a sötétség helye: Ebben az életben sok dolognak örülünk, amit szemünkkel és fülünkkel érzékelünk. Amikor 1996. július 19-én Atlantában megnyitották az olimpiai játékokat, 83 000 ember láthatta élőben a százéves jubileumi játékok színpompás megnyitó ünnepségét, és világszerte 3,5 milliárd ember követte a televízióban a négyórás show-műsort. A megnyitó ünnepség egy operaelőadásra hasonlított hangokban és színekben, 5 500 közreműködővel. Vajon miért voltak készek a nézők ilyen messzire elutazni, és több mint 1000 márkát fizetni egy belépőjegyért? Nyilván valami különlegeset akartak látni, hallani és átélni. A menny is úgy tekinthető, mint a szépség és a nagyszerűség elképzelhetetlen fokozása, azzal a különbséggel, hogy ott nincs óra, amely a végét jelezné. Ezzel ellentétben a pokol a sötétség helye – a szem és a fül számára nincs többé semmilyen pozitív élmény. Máté evangéliuma 25,30 versében ezt mondja Jézus: „A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.”

A Biblia olvasásakor feltűnik, hogy senki sem prédikált olyan behatóan, olyan részletesen és olyan gyakran a pokolról, mint Jézus. Miért tette ezt, hiszen senki más nem szerette annyira az embereket, mint ő? Éppen az emberek iránti nagy szeretete késztette arra, hogy óvja őket ettől a valóban létező helytől: „Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára” (Mt 5,29). A Hegyi Beszédnek e szavaival Jézus nyomatékosan figyelmeztet minket, nehogy mi is arra a helyre kerüljünk. Máté evangéliumának 18,8 versében ugyanezt az igencsak radikális nyomatékosítást érezzük: „Ha egyik kezed vagy lábad botlásodat okozza, vágd le és dobd el magadtól: jobb neked, ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mint ha két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre.”

Ezek az Úr Jézus szájából elhangzó figyelmeztető szavak döntően meghatározták a jelen könyv célját. Remélem, hogy e könyv minél több embert óv meg a pokoltól, és nyer meg a mennynek. Hogy ez a gyakorlatban miként történik, azt a második részben részletesen tárgyaljuk.

¹ Megjegyzés Lukács evangéliumának 16,19-31 verseivel kapcsolatban: Ezt a szövegrészt egyes szerzők tévesen példázatnak tekintik. Ezt a szöveg egyáltalán nem támasztja alá, hiszen erre semmilyen utalást nem tartalmaz. Ezenkívül valóban létező személyek nevei fordulnak elõ benne (Lázár, Ábrahám, Mózes). Ez bizonyíték arra, hogy itt nem egy hasonlatról van szó. – De ha – tegyük fel – „csak” példázat, az sem változtat a lényegi mondanivalóján – a Kiadó.

előző

következő