II. 12 / Minden hitben járó ember: Isten által szeretett

A Biblia sarkcsillaga – így nevezte egyszer Ch. H. Spurgeon angol ébredési prédikátor János evangéliumának 3,16 versét – úgy jellemzi Isten szeretetét, mint ami minden ember számára elérhető: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ezt így is fogalmazhatjuk: Senki sem születik ide a földre úgy, hogy Isten ne szeretné. Mivel Isten szeret minket, jó hozzánk. Ebből a jó tapasztalatból hív minket a hitre: „Megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre (gör. metanoia = megtérés, vezeklés, jó útra térés) ösztönöz?” (Róm 2,4).

Isten: Az emberek jóságos Istennek szólítanak.

Isten: Gyermekem, szegény gyermekem…

Isten: Senki sem hisz már bennem. Te sem és senki más. Én vagyok az Isten, akiben többé senki sem hisz. És akivel többé senki sem törődik. Nem törődtök többé velem.

Isten: A gyermekek fordultak el tőlem, nem én tőlük. Ti fordultatok el tőlem. Én vagyok az Isten, akiben senki sem hisz többé. Elfordultatok tőlem.

Manapság is sok ember kérdez Isten, az ő jósága, és a világban tapasztalható szenvedés viszonyáról. Mit válaszolhatunk nekik? Vajon nem tapasztaltuk-e újra és újra Isten jóságát, még jóval azelőtt, hogy valamilyen szerencsétlenség ért? Vajon azok a katonák, akik Sztálingrád borzalmait átélték, nem éltek-e meg korábban sok jó napot? Hagyták-e, hogy a jó dolgok elvezessék őket a megtéréshez? Hányan tértek meg közülük a jó időkben? És hányan térnek meg manapság a jó időkben? Az „elégedetteknek, a jóllakottaknak, a szerencséseknek”, akiket Beckmann megnevez, nem kellene-e seregestül megtérniük Istenhez? Isten hívása mindnyájunkra vonatkozik: „Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől” (Csel 2,40). Az úgynevezett „jóságos Istenről” való beszéd meglehetősen elterjedt, mondhatnánk nagyon népszerű, de ugyanakkor a személytelenségig homályos elképzelés Istenről. Egy olyan istenkép, amelyben kedvesen és felületesen „jóságos Istenről” beszélünk, minden népszerűsége ellenére egyáltalán nem biblikus, mivel nem veszi figyelembe Isten szívét és lényegét. Ez az istenkép mindamellett nagyon is elterjedt, és Borchert nagyon is valósághűen adta vissza az emberekről tett megfigyeléseit. Sok ember úgy véli: Isten egyedül azért van, hogy segítsen. Ha nem azt teszi, amit elvárunk tőle, akkor a „jóságos Istent” öregembernek tekintjük. Egyáltalán nem törődünk vele.

A Biblia két dolgot állít Istenről: „Az Isten szeretet” (1Jn 4,16), de ezt is: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31). Ha Isten az Úr Jézus által nem vált Atyánkká, akkor Bíránk lesz, és Isten haragja rajtunk marad (Jn 3,36). Jézus nélkül senki sem tud megállni haragja előtt. Az Istent jámbor színben feltüntető „jóságos Isten” megnevezés teljesen figyelmen kívül hagyja ezt a szempontot, és semmitmondó istenhitet sugall, amelynek sem megváltoztató, sem megmentő ereje nincs.

Ha azonban teljesen Isten felé fordulunk, akkor szeretetének bizonyságai nem szűnnek meg. Jeremiás könyvének 31,3 versében ezt olvassuk: „Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” Hogyan lehet a legnyilvánvalóbban bizonyítani a szeretetet? Nos, olyan tettekkel, amelyeken felismerhető a szeretet. Isten nem fogja veszni hagyni az egyetlen teremtményt, akit saját képére teremtett. Hogy milyen értékes számunkra valami, az arról ismerhető fel, hogy mennyit vagyunk hajlandók fizetni érte. Így van ez Istennél is: Hogy milyen értékes az ember Isten számára, azt nyilvánvalóvá teszi az az ár, amit értünk fizetett. Isten a Fiát áldozta értünk. Másképp kifejezve: Jézus véghezvitte értünk a legnagyobb tettet: Életét adta értünk. Ezért mondhatta: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Pál Isten kiválasztottjainak és szeretteinek nevez minket (Kol 3,12). Jánosnál pedig megtaláljuk a gyermekség szavát: „Lássátok, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1).

Az ember a mennyben: részesedés Jézus dicsőségéből

Egyszer a németországi Mainz városában tartott előadásom után odajött hozzám egy diáklány. Észrevettem, mennyire elszántan keresi a választ, amikor ezt mondta: „Ön az időről és a halál utáni életről beszélt. De mit jelent pontosan az örökkévalóság?” Meglepődtem, hogy egy ilyen vonzó fiatal lány teszi fel ezt a kérdést. Annyira tele volt élettel, vajon miért nem halasztotta későbbre a kérdést, mint sok más ember? Ezt mondtam neki: „Szeretném tudni, miért olyan fontos ez a kérdés az ön számára.” Ezt válaszolta: „Nemrég diagnosztizálták, hogy örökletes szívbetegségem van. Az orvosok csupán néhány évet adtak nekem. Amint látja, tudnom kell, mi az örökkévalóság.”

Azonnal felismertem, hogy ez nem valamilyen elméleti vagy teológiai kérdés, hanem nagyon is egzisztenciális. Megindított az a világosság és elszántság, amivel ez a fiatal nő választ keresett erre az alapvető kérdésre. Mielőtt válaszolhattam volna neki, világossá tette, hogy mit nem akar hallani.

Ezt mondta: „El tudom képzelni, hogy milyen a pokol. Olvastam Sartre-t, és ő egy darabban elég szemléletesen írta le: az emberek be vannak zárva egy szobába, és nem értik egymást. Sohasem hagyhatják el a szobát. Soha. Ez a pokol. Ezt el tudom képzelni. De milyen a mennyország? Ez az, amit szeretnék tudni.” Majd így folytatta: „És kérem, ne mondja azt, hogy ott vég nélkül halleluját énekelnek és Istent dicsőítik. Nem tudom elképzelni, hogy az idők végezetéig énekelnem kelljen. És arra sem vágyom, hogy szünet nélkül Istent magasztaljam. De tudom, hogy az örökkévalóság életünk célja. Olyan dolognak kell lennie, aminek előre örülhetek.”

Válaszomban megpróbáltam a mennyországot olyan helyként leírni, amely tele van örömmel és szeretettel. Azonnal félbeszakított: „Ez nem elég pontos nekem. Hogyan örülhetek olyan helyen, ahol egyéb sincs, csak öröm. Az ember csak akkor képes örömöt mint olyat érezni, ha az ellenkezőjét is megtapasztalta: a szomorúságot és a haragot.”

A fiatal nő arra késztetett, hogy alaposabban megvizsgáljam a kérdést, és pontosan megválaszoljam a Biblia alapján. Sohasem felejtem el ezt a beszélgetést, mivel arra ösztönzött, hogy előadásaimban a fő hangsúlyt áttegyem a mennyország témájára. Milyen áldás lenne, ha több ember tenne fel ilyen különös kérdéseket a halál utáni életről!

Beszélgetésünk végén ezt mondta: „Miért prédikálnak és írnak oly keveset az örökkévalóságról? Miért foglalkozik a legtöbb prédikáció csupán ezzel az élettel? Az emberektől megtagadnak valami életbevágóan fontos dolgot.” Igaza volt, és e mainzi találkozás hatására belevettem könyvembe egy fejezetet, amely részletesen foglalkozik a halál utáni élet kérdésével.

A fiatal nő egyaránt beszélt a mennyről és a pokolról. Mi is mindkét hellyel foglalkozunk, minthogy Jézus ismételten és nyomatékosan prédikált mind a kettőről.

előző

következő