|
II. 5 /
Képesek
vagyunk az értékelésre és a megítélésre, akárcsak Isten
Isten
értékeli életünket az ítéletben: „Mindnyájan oda fogunk állni az Isten
ítélőszéke elé” (Róm 14,10). A korintusiakhoz írt második levél 5,10
versében ez áll: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a
Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemelt,
aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.” Nekünk
is megvan az a képességünk, hogy elemezzük
életünket és élethelyzeteinket, fontossági sorrendet állítsunk fel,
megítéljük munkánk eredményét és megoldásainkat. Egymást azonban nem
szabad megítélnünk és elítélnünk: „Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról
számot adni az Istennek. Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem
inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést
vagy elbotlást” (Róm 14,12-13).
Képesek
vagyunk a szeretetre, akárcsak Isten
„Az Isten
szeretet”, olvashatjuk János apostol első levelének 4,16 versében. Ha
Istenhez tartozunk, a mi ismertetőjegyünk is a szeretet lesz: „Arról
fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek
egymást” (Jn 13,35). Éppen a szeretet kell, hogy legyen a keresztyén
ember ismertetőjegye: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor
16,14). Spurgeon, az ismert prédikátor így fogalmazott: „Amíg csak
éltek, tegyetek mindent a Krisztus iránti szeretetből. Hagyjátok hatni a
szeretet ujjait, a szeretet agyát, a szeretet szemeit, a szeretet
kezeit, harcoljatok szeretettel, imádkozzatok szeretettel, beszéljetek
szeretettel, éljetek szeretettel.” A szeretet az irgalmassággal rokon.
Itt is Isten az ősok: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja,
az irgalom atyja” (2Kor 1,3). Következésképpen nekünk is gyakorolnunk
kell ezt a képességünket: „Legyetek irgalmasak, amint Atyátok is
irgalmas” (Lk 6,36).
Képesek
vagyunk a hűségre, akárcsak Isten
A hűségben
Isten egy további tulajdonsága nyilvánul meg bennünk: „Ha hűtlenek
vagyunk is, ő hű marad, mert ő meg nem tagadhatja magát” (2Tim 2,13). Az
ő hűsége változatlan. Amit Isten megígért, azt feltétlenül be is tartja.
Az ószövetségi időkben Isten megígérte a Szabadító eljövetelét. Jézusban
teljesítette ezt az ígéretét, méghozzá a legmegfelelőbb időpontban: „De
amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát” (Gal 4,4). Isten
többször kötött szövetséget az emberrel, például Nóéval (1Móz
8,21-9,17), Ábrahámmal (1Móz 15,7-21; 17,3-14)
vagy Mózessel a Sínai-hegyen (2Móz 19-24). Soha nem volt jobb szerződő
fél, mint maga Isten.
Hűségen
belső tartást értünk, amely alapján betartjuk ígéreteinket és
teljesítjük kötelezettségeinket. Ez az alapvető megbízhatóság szorosan
összefügg az igazsággal és az igazságossággal. A „becsületszóra”
(németül: auf Treu und Glauben – szó szerint: hűségre és hitre) formulát
Ézsaiás könyvének 33,8 verséből kölcsönözték, és azt jelenti, hogy a
partnerek írásbeli megerősítés nélkül betartják megállapodásukat. Minden
emberi hűség alapja és feltétele Isten hűsége. A házasságot Isten
alapította, és a hűségre épül. Tőlünk is hűséget vár, mind a hétköznapi
életben, mind vele szemben: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet
koszorúját” (Jel 2,10).
Képesek
vagyunk Istennel közösségben élni, akárcsak Isten velünk
Közösségben
élni valakivel azt jelenti, hogy szoros kapcsolatban állunk vele, és
kölcsönösen osztozunk egymás gondjaiban és örömeiben. A kolossébeliekhez
írt levél 1,16 verse szerint Krisztusért teremtettünk. Ha ez a
teremtésben számunkra elrendelt cél, akkor az ember a Teremtőjével való
közösségre rendeltetett. A bűnbeesés azonban szétrombolta ezt, ami egy
tönkrement házasság állapotához hasonlítható. A partnerek mindkét
esetben feladták az eredeti közösséget. A következmények nem maradnak el
– könnyek és szívfájdalom.
A Jézushoz
való megtérés által (lásd a következő fejezetet) helyreállíthatjuk az
Istennel és Fiával való közösséget. Az Újszövetség egy rövid kifejezést
használ a Teremtővel való, újra helyreállított közösségre, nevezetesen:
„Krisztusban”. Ez a rövid kifejezés 80-szor fordul elő. Például a
korintusiakhoz írt második levél 5,17 versében ezt olvashatjuk: „Ha
valaki Krisztusban van, új teremtés az.” Hogy mennyire bensőséges ez a
kapcsolat, azt Pál a galatákhoz írt levél 2,20 versében írja le: „Többé
tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Itt ismét
megvalósul a teremtés célja. Aki Krisztushoz tartozik, az közösségben él
a többi keresztyénnel. Pál a különböző testi és szellemi adottságokkal
rendelkező hívőket egy test részeihez hasonlítja. A testrészek azonban
együttesen Krisztus Testét alkotják (1Kor 12,27). Az úrvacsorában a
Krisztussal való közösséget ünnepeljük. János így írja le az Isten és az
ember közötti helyreállított közösséget: „… hogy nektek is közösségetek
legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő
Fiával, a Jézus Krisztussal” (1Jn 1,3). A Krisztussal való közösség
következményei messzire vezetnek:
•
részesedünk Krisztus életéből (Róm 6,8)
•
részesedünk Krisztus feltámadásából (Kol 2,12)
• Krisztus
örököstársai vagyunk (Róm 8,17)
• vele
együtt fogunk megdicsőülni (Róm 8,17)
• vele
együtt fogunk uralkodni (2Tim 2,12).
Az ember
további jellegzetességei, amelyek megkülönböztetik az állatoktól
A fenti tíz
pontban felsorolt tulajdonságok csak az ember sajátjai, és egyértelműen
kiemelik az állatvilágból. Ezt világosan meg kell mondani, hiszen
mindenféle fejtegetésekben azt sugallják nekünk, hogy valamilyen állati
leszármazási ágból kapaszkodtunk fel. Végül felsoroljuk emberi létünk
néhány további jellemzőjét:
• Történelmi
lények vagyunk. Feljegyezzük a múlt eseményeit, elmeséljük őket,
elmélkedünk rajtuk, és néha még tanulunk is belőlük.
• Igényt
tartunk a világ és az élet kauzális (oksági) magyarázatára. Csak mi
emberek érdeklődünk aziránt, honnan jöttünk, mi végre élünk, és hová
tartunk.
• Csak mi
gondolkodunk a halál kérdésén, és temetjük el halottainkat. Isten
értelmünk elé tárta az örökkévalóságot (Préd 3,11). A gizai piramisok
már önmagukban is bizonyítják ezt a tényt. Mivel az egyiptomiak tudtak a
halál utáni életről, megpróbáltak saját elképzeléseik szerint
felkészülni rá.
|