A kaliforniai vörösfenyőkről az angol puritánok jutnak eszembe, az óriásoknak ez a másik, ma ismét egyre inkább tisztelt családja. 1550 és 1700 között ők is szikár életet éltek, melyben a lelki értelemben vett erőteljes növekedés és a tűznek, viharnak való ellenállás számított. Miként a többi fa közül kimagasló vörösfenyők magukra vonják a tekintetet, úgy a nagy puritánok érett szentsége és harcedzett állhatatossága, mint világítótorony fénye, tündöklik előttünk elhomályosítva a megannyi korszakban élő keresztyének többségének formátumát, de különösen a mai nyugatiakét, akik e nyomasztó városi tömegkorszakban néha úgy érzik magukat és gyakran úgy is festenek, mintha bolybeli hangyák vagy madzagon rángatott bábuk volnának. A vasfüggöny mögött vagy Afrika háború dúlta térségeiben talán másról szól a fáma, de Angliában és Amerikában, a világnak általam legjobban ismert fertályán az utóbbi emberöltőben a jómód mintha törpévé és pipogyává tett volna mindnyájunkat. A puritán óriások példájából és tanításából így alighanem van mit tanulnunk.

Először is nem sokkal megtérésem után afféle válságba keveredtem, és John Owen segített abban, hogy reálisabban lássam kitartó bűnömet, a minden keresztyén számára előírt folytonos öngyanakvást és önöldöklést (azaz ne csak az orromig lássak és ne essem kétségbe sem). Erről másutt írtam már,1  és az ott elmondottakat nem szedem elő ismét. Elegendő annyit megjegyeznem, hogy Owen nélkül könnyen becsavarodhattam volna vagy megrekedhettem volna a misztikus fanatizmusban, és bizonyosan nem úgy fognám föl a keresztyén életet, ahogyan most felfogom.

Másodszor néhány évre rá Isten segítségével Owen tette lehetővé, hogy belássam a Krisztus üdvözítő szeretetének (valamint, hiszen az Istenség három személye mindig egyezik: az Atya és a Szentlélek szeretetének) a szuverenitásáról és egyediségéről szóló bibliai tanúságtétel következetességét és félreérthetetlenségét. A „szeretett engem és önmagát adta érettem" (Gal 2,20), „Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta azért" (Ef 5,25), „Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt" (Róm 5,8) és a számos hasonló passzusnak a teológiai következményeit – miután néhány éven át az amyraldizmussal (akkor még nem tudtam, hogy így nevezik) kacérkodtam – John Owen The Death of Death in the Death of Christ [A halálnak halála Krisztus halálában] című művét tanulmányozva ismertem föl – ennek nyomán született öt évvel később az e könyvbe is felvett, hasonló című tanulmány. Azóta tudom, hogy lényegében véve ugyanezt a tanulságot szűrhettem volna le Spurgeon prédikációiból, Toplady lelki énekeiből vagy Bernátnak az Énekek énekéről szóló értekezéseiből; de történetesen Owentől tudom ezt, ami azóta éppannyira meghatározza keresztyén mivoltomat, mint a vele rokon felismerés, melyre néhány évvel korábban eljutottam, hogy a bibliai vallás Istenre, nem pedig az emberre összpontosít. Megérteni Krisztus szeretetét egész lényünket megváltoztatja.

Harmadszor Richard Baxter már régen meggyőzött arról, hogy a lelki egészség megőrzésében rendkívül fontos szerepet visz a rendszeres értekező elmélkedés (discoursive meditation) gyakorlata, melyben, mint furcsán fogalmaz, „az általad hallott leghatalmasabb prédikátort utánozva" a lelki igazságot magadra alkalmazod és dicséretté alakítod át. Ezt a felfogást egyhangúlag vallották a puritánok, és mára velük együtt vallom magam is. Isten tudja, talán meglehetős tökéletlenséggel művelem ezt a bölcs gyakorlatot, de ha a szívem üres, legalább tudom, mire van szükségem. Az imádkozásról szóló mai tanítás nagyobbrészt üdvösnek tartja az elmélkedést, de elutasítja az Isten előtt magaddal folyó beszélgetést. Elég puritán vagyok ahhoz, hogy a szemlélődésnek ezt a divatját főként a formalizmusba merevedett áhítat elleni reakcióval magyarázzam, illetve úgy véljem, a huszadik századi antiintellektualizmus és a nem keresztyén misztika iránti érdeklődés éppúgy táplálja, mint a Szentírás, de azzal, hogy elszakad a zsoltárok, az egyházatyák hagyományától és különösen az ágostoni hagyománytól, melybe beletartoznak a puritánok is, többet veszít a vámon, mint amennyit nyer a réven. A bibliai imádság nem a szemlélődésben merül ki. A puritán hatás miatt e tekintetben nemigen tudok lépést tartani a korral, de az a gyanúm, hogy ez előnyömre válik.

Negyedszer Baxter ugyancsak élesebbé tette a felszentelt pap pásztori szolgálatával kapcsolatos képemet. Mint Warfield mondta Luther művéről, Az akarat rabságáról, én is mondom Baxter The Reformed Pastor-áról [A reformált lelkipásztor]: szavainak keze, lába van. Rád akaszkodnak, behatolnak szívedbe és lelkiismeretedbe, és nem hagyják magukat kiebrudalni. Evangéliumhirdetői, bibliatanítói és lelkipásztori elhívás-tudatomat a felszentelésem során alkalmazott anglikán szerkönyvből is megtanulhattam volna, de bennem ez Baxter tulajdon szolgálatának és A reformált (ma úgy mondanánk, újjászületett) lelkipásztorának tanulmányozása közben alakult ki. Hallgatókoromtól fogva abban a tudatban élek, hogy a lelkipásztori szolgálatra Baxter előírásai szerint nyertem elhívást, és későbbi tanári, írói elkötelezettségemben csupán annak vonatkozásait fogalmaztam meg újra, hogy ezt a szerepet hogyan kell betöltenem. Bárcsak jobban betöltöttem volna.

Ötödször a puritánok tanítottak meg arra, hogy átmenetinek lássam és érezzem ezt az életet, hogy minden gazdagságával együtt a mennyországra felkészítő tornateremnek és öltözőnek gondoljam, és hogy a halálra való felkészülést tartsam az élni tanulás első lépésének. Itt ismét olyan történelmi keresztyén – patrisztikai, középkori, reformátori, puritán és evangelikál – hangsúllyal állunk szemben, amelyet az általam ismert protestantizmus többnyire elfelejtett. A puritánokat módszeresen üldözték hitükért; a nekünk megadatott otthoni kényelmet ők aligha ismerték; orvostudományuk és gyógyászatuk csökevényes volt; aszpirint, nyugtatót, altatót, antidepresszánst nem szedtek, ahogy nem részesülhettek a társadalom- és életbiztosítás juttatásaiban sem; világukban a felnőtt lakosságnak több, mint a fele fiatalon, a gyermekeknek a többsége csecsemőkorban elhunyt, betegség, nyomorúság, ínség, fájdalom és halál kísérte mindennapjaikat. Elvesztek volna, ha nem a mennyre szegezik tekintetüket, és nem a mennyei város felé igyekvő zarándoknak gondolják magukat.

Hatodszor a puritánok formálták egyházi önazonosságomat, az ő révükön alakult ki bennem a látás, hogy az Isten munkája, amit ők reformációnak neveztek, mi pedig valószínűleg megújulásnak mondanánk, a teljességet öleli fel. Ma, miként ifjú koromban, némely konzervatív anglikán (amilyennek magamat is mondom) az ortodoxiával törődik, némelyek a liturgiával és a testületi élettel törődnek, némelyek az egyéni megtéréssel és növekedéssel, némelyek a személyes szentség vonatkozásaival, némelyek a központi és gyülekezeti struktúrákkal, némelyek a nemzet erkölcsi értékeivel, némelyek az együttérző társadalmi bizonyságtétellel, némelyek a vallási közönyünkben megvalósítandó hitbeli megújulással. Csakhogy minden egyes ilyen törekvés vereséget szenved, kudarcot vall, végső soron elcsépeltté válik, ha nem kötődik szorosan a többihez. Egymástól elkülönülve elbukik, kútba esik mind. Tulajdon életemben hányszor kellett ezt látnom, mind az anglikanizmuson belül, mind pedig rajta kívül. A puritánok nyomán döbbentem rá, hogy ezekkel egyszerre kell törődni, mivel egymást támogatják és együtt hatnak Istennek az egyházán belüli tiszteletére és dicsőségére, és hálás vagyok, hogy kimondhatom, bennem még mindig együtt vannak.

Hetedszer a puritánok nyomán tudatosult bennem, hogy a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és nem puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkoznia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna-felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést. A teológiai akadémiáknak, szemináriumoknak és karoknak az egyház valóságos életétől való szociológiai távolsága könnyen elfeledteti ezt, és az ilyen intézményekben oktató hivatásos tanárok pályafutása az egyház iránti felelősség tekintetében feltűnően hiányosnak mutatkozott az én időmben. E felelősség mibenlétét bárki megismerheti az egyházatyák, Luther vagy Kálvin, sőt Karl Barth sajátosan tréfás modora révén is, én azonban azt megfigyelve ismertem meg, hogy a puritánok minden általuk ismert „tant" (igazságot) mint életük alapját „használták" (alkalmazták). Visszatekintve úgy tűnik nekem, hogy e puritán hatás nyomán kezdettől fogva minden, bármilyen témát illető teológiai megnyilatkozásom a lelkiségre (azaz a keresztyén életet érintő tanításra) összpontosított, és másképpen nem is igen tudok beszélni vagy írni. Örülök-e ennek? Őszintén szólva, igen. Repesek attól, hogy az erre való képtelenségben szenvedek.

C. S. Lewis első – igazán kedvemre való – és legkáprázatosabb keresztyén könyvében, a The Pilgrim’s Regress [A zarándok visszaútja; 1933] című bunyani allegóriájában nyomon követi az általa elnevezett Édes Vágy és Öröm csábítását: nevezetesen a transzcendens mindennapi kondulását, mely a dolgok megtapasztalásában és örömében a szív mélyéig hatol, és végső soron olyan sóvárgásként nyilatkozik meg, mely soha nem csillapulhat teremtett valóság vagy kapcsolat által, hanem csak a Teremtőnek Krisztusban megnyilvánult szeretete iránti önfeladásban. Lewis pontosan tudta, hogy ezt a vágyat különböző emberekben eltérő ösztönzések váltják ki: a maga részéről ő a „tábortűz szagát, a fenn elszálló vadkacsák sápogását, a The Well at the World’s End [A kút a világ végén] címet, a „Kubla Khan"*  kezdősorait, nyár végén a reggeli pókhálókat, az alábukó hullámok zúgását" említi.2  Belőlem ezek nem váltanak ki semmit, de megértem, hogy Lewist és másokat miért sarkallják ilyesmire; én viszont más dolgokat említhetek: a fák, vízesések, gőzmozdonyok látványát, a curry és rák ízét, Bach, Beethoven, Brahms, Bruckner és Wagner némely darabját, Wilhelm Furtwängler, Edwin Fischer és Otto Klemperer némely lemezfelvételen őrzött rögtönzött mozzanatát és szerkesztési csodáját, illetve Jelly-Roll Morton, Bubber Miley és Louis Armstrong egy-egy finomságát, valamint – igazában ezért hoztam fel a kérdést – azt a néhány retorikai vonást, amely a már említett öt szerzőben: magában Lewisban, Williamsben, és (mint várhatnók) az angyali Baxterben, az álmodozó Bunyanban és a nehézkes Owenban nekem újra meg újra a numinózus élményét adja. A forma és a tartalom, bár különbözik, összekapcsolódik, és én most összekapcsolom őket, mert azt mondom, hogy azzal, ahogyan ők írnak, nem kevésbé azzal, amit tesznek, könyveiket megtöltik nekem Istennel, hozzám közelebb hozva őt arra indítanak, hogy még inkább vágyakozzam rá. Hogy ez az anyag éppoly jelentős szememben stílusa és tartalma miatt, ebben különös örömömet lelem. Az olvasó tapasztalata, meglehet, nem egyezik az enyémmel (különösen Owen darabos, deákos irálya ritkán nyeri el a többség tetszését), de biztosan tartalmaz olyasmit, ami miatt az olvasó megértheti az enyémet, és azt akarom, hogy tudja, miként az amerikaiak mondják, honnan fúj a szél, midőn a puritán óriásokat ünneplem.

Remélem, az alább következő fejezetek felcsigázzák az olvasó érdeklődését, hiszen bennünk olyan felfedezésekre hívom fel figyelmét, amelyek negyven éven át engem nem hagytak nyugodni. A tanulmányok nem egyszerűen teológiai vagy teológiatörténeti kérdéseket boncolgatnak, hanem magát a lelkiséget igyekeznek kifejezésre juttatni, miként minden eddigi írásom tette; arra összpontosítanak, hogy a puritánok legalábbis szerintem miért óriások hozzánk képest, és arra, hogy tanulnunk kell tőlük, ha növekedni akarunk. Az elmúlt korszakok keresztyén hőseitől való tanulás mindig is fontos részét képezte a hitben való növekedés közösségének, amelyet helyénvalón a szentek közösségének nevezhetünk. A nagy puritánok, bár halottak, írásaikból szólnak hozzánk, és olyasmiket mondanak, amire jelenleg nagy szükségünk van. Ezeket kívánom az alábbiakban felmutatni.

1 Owen, John: Sin and Temptation, rövidítette és szerkesztette James M. Houston (Multnomah Press, Portland, 1983), bevezetés, xxv–xxix. o.

2 Lewis, C. S.: The Pilgrim’s Regress [A zarándok visszaútja]. 3. kiadás, Geoffrey Bles, London, 1944, előszó, 9. skk.