A puritán álláspont minden kétséget kizáróan biblikusnak látszik, és mint részben szóltam róla előadásomban, nagy jelentősége van öröklött evangelizációs hagyományunk mai megreformálására nézve. Belőle először is az következik, hogy a „döntéseket" kiváltó lélektani nyomásgyakorlás eszközeit kerülni kell, mert ezekkel valójában önhitt kísérletet tennénk arra, hogy behatoljunk a Szentlélek felségterületére. Továbbá az is következik a puritán felfogásból, hogy az ilyen eszközök kiiktatásával nem veszítünk semmit, hiszen amúgy sem tudnak hozzájárulni az evangelizációs igehirdetés hatékonyságához. Sőt, hosszú távon el is térítik azt, mert bár a szakszerűen alkalmazott lélektani nyomás kiválthatja a „döntés" külsőleges formáját, újjászületéshez, szívbeli megváltozáshoz nem vezet, és amikor a „döntés" megkopik, kiderül, hogy a „döntés" meghozói szívükben igazában megkeményedtek és az evangéliumot elutasítják. Az ilyen erőltetett-erőltető taktika csak kárt, talán felmérhetetlen kárt tesz az emberek lelkében. Ebből az is következik, hogy a gyors evangelizáció nem lehet érvényes választási lehetőségünk. Az evangelizációt tehát úgy kell felfognunk, mint amelyben Isten szolgája hosszú távú oktatásra és tanításra vállalkozik, egyszerűen arra törekszik, hogy híven közvetítse és az emberek életére alkalmazza az evangéliumi üzenetet, azt pedig az Istenre bízza, hogy emez üzenet által a Szentlélek a maga módján és a maga iramában hitre vezesse az embereket.

Ez az azonban további kérdést vet föl: Mi ez az üzenet? Mit foglal magában az evangélium hirdetése?

Evangelikál körökben ritkán merül fel ez a kérdés; azt feltételezzük – túlságosan is könnyen –, hogy a választ tudjuk. De a kérdést föl kell tennünk, és helyzetünkben két tényező miatt is szembesülnünk kell vele.

Az első tényezőt a keresztyén igazság tanításának minimalizáló felfogása képezi. Ez a felfogás széles körben megfertőzte a protestáns lelkipásztorokat. A modern lelkész rendszerint nem azt kérdezi, mit kell megtanítanom, hanem mi az a kicsi, amit tanítanom kell. Mi az a minimális tanítás, ami még elegendő? Ennek egyik oka nyilván az, hogy a padsorokban ülők nem szívesen tanulnak. Ebben azonban semmi újdonság nincsen. Háromszáz évvel ezelőtt Baxter is ezzel szembesült kidderminsteri munkásgyülekezetében, és határozottan fellépett ellene.

Baxter nem ütötte el ezt az istentelen restséget holmi tréfával, a modern lelkipásztor azonban gyakran megteszi, és amikor a bibliai igazság valamely vonatkozásával nem sikerül gyülekezetéből érdeklődést vagy egyetértést kiváltania, ösztönösen fel is hagy hirdetésével. És a mostani idők hajlamosak erre bátorítani is őt. Így például némelyek váltig állítják, hogy merő időpocsékolás modern hallgatóságnak a törvényről vagy a bűnről prédikálni, mert (mint mondják) az ilyesmi nem mond a mai embereknek semmit. Ehelyett (mint javasolják) jobb hivatkozni a hallgatók által már érzett szükségekre, és olyannak bemutatni Krisztust, mint aki békességet, erőt és célt ad idegbajos és csalódott embereknek. Ez a Krisztus tehát valójában nem más, mint valami szuperpszichológus.

Nos, e javaslatból világosan kitűnik, hogy micsoda veszélyekkel jár a minimalizáló szemlélet. Ha nem hirdetjük a bűnt és Isten ítéletét, nem tudjuk a bűnből és Isten haragjától megváltó Krisztust sem felmutatni. Ha pedig nem beszélünk ezekről, ha csak olyan Krisztust hirdetünk, aki megszabadít az éntől és a világ nyomorúságaitól, nem a Biblia Krisztusát prédikáljuk. Ezzel voltaképpen hamis bizonyságot teszünk és hamis Krisztust hirdetünk. Üzenetünk „más evangéliumról, de nem is evangéliumról" szól. Az ilyen prédikálás megnyugtathat némelyeket, de segíteni senkinek nem segít, mert a Krisztus, akit nem azért keresnek, mert megszabadít a bűntől, nem szabadít meg sem az éntől, sem semmi mástól. A képzeletbeli Krisztus nem hozhat valóságos üdvösséget. A minimalizáló szemlélet folytán az üdvösségről féligazságokat hirdetünk, a teljes igazságnak álcázott féligazság pedig nem más, mint teljes hazugság. A minimalizáló felfogás tehát az evangélium meghamisításával fenyeget, midőn kihagyja tanításának nélkülözhetetlen elemeit. Ezzel az uralkodó felfogással hadakozva, életbevágóan fontos föltennünk a kérdést: mennyit foglal magában az evangélium hirdetése?

Helyzetünk másik tényezője az, hogy általános bizonytalanság veszi körül a református hitvallás következményeit az evangelizációra nézve. Sokan belátják a „kálvinizmus öt tételében" lefektetett kegyelemtan biblikus mivoltát, de el nem tudják képzelni, hogy mi módon lehetne az öt tételből kiindulva evangelizáló módon prédikálni. Ha a teljes képtelenség, a feltétel nélküli kiválasztás és a hathatós elhívás tana igaz – azaz a bűnösök képtelenek maguktól Istenhez fordulni, a hit és a kegyelem pedig csak a kiválasztottaknak adatik meg –, akkor mi értelme válogatás nélkül mindenkit felszólítani a hitre és a bűnbánatra? Ha az egyedi megváltás tana igaz – azaz Krisztus azért halt meg, hogy üdvösséget nyerjen, de nem minden embernek együttvéve (sokaknak pedig hatástalanul), hanem csak a kiválasztottaknak –, akkor soha nem mondhatjuk a meg nem tért embernek, hogy Krisztus érte halt meg, akkor milyen alapon buzdíthatjuk arra, hogy vesse bizodalmát a Megváltóba? Vajon van-e egyáltalán jogunk közvetíteni Krisztus „ingyen ajánlatát" a bűnösök felé? E kérdések miatti zavarukban sokan úgy vélekednek, választaniuk kell, vagy arminiánus módra hirdetik az evangéliumot – azaz úgy szólítják meg a meg nem térteket, mintha hatalmukban állna elfogadniuk Krisztust, és mintha Isten egyszerűen arra várna, hogy ezt megtegyék –, vagy pedig egyáltalán nem is prédikálnak evangelizáló módon. Tragikus lenne, ha a református teológiához való mostani visszatérés az evangelizáció megelevenítése helyett inkább elfojtaná azt, de világosan látszik, hogy ma sokan felhagytak az evangelizáló prédikálással, mert nem tudják, hogyan lehet ezt a teológiát evangelizáló módon alkalmazni. Így ahogyan a minimalizáló módszer folytán sokan megfosztják az evangéliumot dogmatikai tartalmától, akképpen ez a zavar sokakat arra késztet, hogy megfosszák azt gyakorlati alkalmazásától. A megfosztás egyik módja éppoly hatásosan semmisíti meg az evangéliumot, mint a másik.

Ebben a helyzetben fordulunk a puritánokhoz további útmutatásért. Mennyit kell elmondanunk, faggatjuk őket, tájékoztatás és alkalmazás végett ahhoz, hogy az evangéliumot igazul hirdethessük? Melyek az evangelizáló igehirdetés nélkülözhetetlen elemei?

E kérdésnek csupán egyetlen vonatkozását – azt, hogy Krisztus hirdetésekor a törvényt is prédikálni kell – tárgyalták formálisan a puritánok, de kellő bizonyíték áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy bemutathassuk, mi módon válaszoltak volna.

Röviden a bizonyítékokról. Ezek nyomtatásban megjelent igehirdetésekből állnak. A puritánok nem gondolták az evangelizációs igehirdetést külön prédikációs műfajnak, minthogy megvolt a maguk sajátos stílusa és konvenciója, inkább úgy vélték, hogy mivel az egész Szentírás Krisztusról tesz bizonyságot, minden alkalmas prédikáció szükségképpen Krisztust hirdeti és ezért bizonyos mértékig evangelizációs jellegű. Az Úr Jézus Krisztus, mondotta volt Robert Bolton, „ajánltatik fel teljesen ingyen, kivétel nélkül minden személynek, minden szombatnapon, minden igehirdetésben, vagy nyíltan és egyenesen kimondva, vagy legalább kimondatlanul".2  Csupán abban állt a különbség, hogy némely prédikáció kizárólagosabban törekedett bűnösök megtérítésére, mint mások. Ilyeneket adott közre Richard Baxter az A Call to the Unconverted [Hívás a meg nem tértekhez], az A Treatise of Conversion [Értekezés a megtérésről] és a Directions and Persuasions to a Sound Conversion [Igaz megtéréshez vezérlő eligazítás és meggyőzés] című kötetében vagy Joseph Alleine az Üdvösségre vezérlő kalauz-ban. A puritán igehirdetéseknek és igemagyarázatoknak azonban van öt további, hasonlóan fontos csoportja, melyet éppúgy közvetlenül, ha nem is kizárólag evangelizációs szándék vezérelt:

1. Értekezések a bűnről: például Edward Reynolds: The Sinfulnesse of Sin [A bűn bűnössége]; Thomas Goodwin: Aggravation of Sin [A bűn elfajulása] és The Unregenerate Man’s Guiltiness before God [Az újjá nem született ember bűnös volta Isten előtt]; Jeremiah Burroughs: The Evil of Evils, or the Exceeding Sinfulness of Sin [Gonoszságok gonoszsága, avagy a bűn mértéktelen bűnössége]: „Mely bebizonyítja a következőket – folytatódik a kötet címoldala –: 1. Több gonoszság van a legcsekélyebb bűnben, mint a legnagyobb gyötrelemben. 2. A bűn a legélesebb ellentétben áll az Istennel. 3. A bűn a legélesebb ellentétben áll az ember javával. 4. A bűn ellentétben áll minden jóval általában. 5. A bűn a mérge vagy gonoszsága minden más gonoszságnak. 6. A bűnben valami végtelenség van. 7. A bűn az embert az ördöghöz igazítja. Mindeme címek megannyi különbféle részletekre ágaztatnak el." A mű terjedelme 537 oldal.)

2. Értekezések Krisztus hivataláról és munkájáról: például Thomas Goodwin: Christ set Forth [Krisztus felmutatva], Of Christ the Mediator [A közbenjáró Krisztusról], The Heart of Christ in Heaven towards Sinners on Earth [A mennybe felment Krisztus szíve a földön élő bűnösök iránt], The Knowledge of God the Father and His Son Jesus Christ [Az Atya Istennek és Fiának, a Jézus Krisztusnak ismerete]; John Bunyan: The Work of Christ as an Advocate [A Krisztus mint védő munkája], Christ a Complete Saviour [Krisztus a teljes Megváltó]; Philip Henry: Christ is All [Krisztus minden]; John Owen: The Glory of Christ [Krisztus dicsősége].

3. Értekezések a hitről és a megtérésről: például Ezekiel Culverwell is, John Ball is írt A Treatise of Faith [Értekezés a hitről] címmel könyvet; John Rogers: The Doctrine of Faith [A hit tana]; William Whately: The New Birth [Az újjászületés]; Thomas Hooker: The Application of Redemption [A megváltás alkalmazása] és még sok más ugyanebben a témában; Thomas Shepard: The Sound Believer [Az egészséges hívő]; Giles Firmin: The Real Christian [A valóságos keresztyén]; John Flavel: The Method of Grace [A kegyelem metódusa].

4. Értekezések a kegyelmi szövetségről, a híveknek az Istennel való, Krisztus létesítette kapcsolatának gazdagságáról: például John Preston: The New Covenant [Az új szövetség]; Richard Alleine: Heaven Opened [A megnyitott menny]; E. F(isher): The Marrow of Modern Divinity [A mai hittudomány veleje].

5. Értekezések a képmutatásról és a névleges keresztyénségről: például Daniel Dyke: The Mystery of Selfe-Deceiving [Az öncsalás titka]; Shepard: The Parable of the Ten Virgins [A tíz szűz példázata]; Matthew Meade: The Almost Christian: or the False-Professor Tried and Cast [A majdnem keresztyén: avagy a hamis hitvalló perben és ítélet alatt].

E munkák többsége prédikációsorozatnak indult. Mindannyian magukon viselik a puritán igehirdetés megkülönböztető jegyeit: szövegekre és igemagyarázatra, a gyakorlatra és az alkalmazásra, az alapos elemzésre összpontosítanak. Egységesen a tanítást tartják szem előtt – vagyis mindig Istenről és útjairól szólnak, még ha formálisan az ember dolgait tárgyalják is. Együttvéve pedig világosan kitűnik belőlük, hogy a puritánok szerint mit foglal magában az evangélium hirdetése.

„Az evangélium summája", „az egész keresztyén vallás… rövid áttekintésben és távlatban." Ha prédikálásunk ennél kevesebbet tartalmaz, mondanák a puritánok, az evangéliumot aligha hirdetjük.

Hogy a puritánok az evangéliumot átfogónak tartották, számos, különböző összefüggésből előtűnik. Erre három példát hozunk fel. Álljon itt először Goodwin, aki azt mondja el nekünk, hogy az evangéliumi történet elbeszélése mennyi mindent magában foglal:

Mindhárom részt egyaránt meg kell említeni, ha az evangéliumi történetet megfelelő módon akarjuk elbeszélni.

Ide kívánkozik John Owen is, aki megmutatja nekünk, mi mindent foglal magában az evangéliumi ígéretek hirdetése:

Az evangéliumnak mint Isten ígéretének a hirdetése tehát magában foglalja mindezek megvilágítását.

Végül pedig álljon itt Richard Baxternak az „igaz megtéréshez vezérlő… három eligazítása", mely a Krisztus iránti értelmes és felelős elkötelezettség alapját hivatott lefektetni:

Ez az istenismeret, állítja Baxter, alapvető szerepet visz az igaz megtérésben. Nyilvánvaló tehát, hogy be kell kerülnie az evangélium hirdetésébe.

Mindennek abban áll a jelentősége, hogy kihívja modern felfogásunkat, mely szerint az „evangéliumi prédikálás" annyit tesz, hogy szakadatlanul hajtogatunk néhány nagy igazságot – bűntudat, engesztelés, megbocsátás –, de azt voltaképpen teológiai légüres térben hagyjuk. A puritán felfogásban az „evangéliumi prédikálás" egyet jelentett az egész keresztyén rendszer – Isten természete, a Szentháromság, az üdvterv és a teljes kegyelmi munka – tanításával. Krisztus hirdetése a puritánok szerint magában foglalja mindezek prédikálását. Ha ennél kevesebbet prédikálsz, mondanák puritán eleink, azt, amit végül elmondasz, hallgatóságod tévesen fogja fel. Hogy az Istennel való kapcsolat krisztusi helyreállításáról szóló örömhír mit jelent a vallás számára, azt nem lehet megérteni ez átfogó összefüggés híján. Az evangélium hirdetése mindig az embernek az Istenhez fűződő kapcsolatára összpontosít, de e középpont körül be kell járnia a kinyilatkoztatott igazság egész szféráját, ezt a középpontot a Biblia által nyújtott összes szempontból meg kell vizsgálnia. Ily módon, mondanák a puritánok, az evangélium hirdetése magában foglalja Isten teljes tanácsvégzését. Azt sem szabad gondolnunk, hogy az evangéliumhirdetés kizárólag evangelizációs alkalmakra korlátozódik, akárha máskor másképpen kellene prédikálnunk. Ha valaki a Bibliát biblikusan hirdeti, aligha tehet róla, mindig az evangéliumot kell prédikálnia, és így minden igehirdetés, miként Bolton mondja, kimondatlanul evangelizációs jelleget ölt.

Ugyancsak ne riadjunk vissza attól, hogy először a teremtő Istenre vonatkozó alapvető tényeket elmondjuk. A kijelentett igazságnak szerkezete van, és hirdetése ezen alapszik. Midőn Pál a pogány athénieknek hirdette az Igét, előbb ezt az alapot fektette le, s csak utána lépett tovább. Kénytelen volt, máskülönben az Urunkról tett bizonyságának a lényegét nem fogták volna föl. Mert a bűn és a megváltás ismerete feltételezi a Teremtő ismeretét: senki nem értheti meg a bűnt, amíg nincs fogalma Istenről. A mai pogány Nyugaton ugyanazt az alapot kell lefektetnünk, amelyet Pál lefektetett Athénben. Felpanaszoljuk, hogy a (modern értelemben vett) „evangéliumi prédikálásunk" nem mond semmit hallgatóságunknak. Vajon nem elsősorban azért van ez így, mert vajmi fogalma sincsen az általa nélkülözhetetlen Istenről? A dolog iróniája az, hogy amikor nekilátunk Isten természetéről prédikálni, szemünkre hányják, hogy nem az evangéliumot hirdetjük. Ilyen szemrehányásra azonban a puritánok nem vetemednének, ahogyan Pál sem.

1. A puritán kórkép szerint az ember sanyarú helyzetébe nem egyszerűen a vétkeiért való büntetendősége miatt került, hanem a bűntől való szennyezettsége és a bűnben való rabsága miatt is. A bűn rabságán nem azt értették, hogy valaki rabja a vétkeinek – sajátos jellembeli gyengeségeinek és rossz szokásainak –, hanem azt a létállapotot, amelyet az Isten iránti ellenségesség velünk született magatartása ural. Igyekezték a vétkek mélyén rejlő bűnt feltárni, az embereket pedig meggyőzni Isten szemében való teljes romlottságukról és a maguk megjavítására való képtelenségükről. Ezt az evangélium hirdetésének életbe vágóan fontos részének tartották, mert az ember Krisztusba vetett hitének fokmérője nem más, mint az ember önmagában való csalatkozásának a mélysége, amelyből ez a hit fakad.

2. A bűn kérdését a puritánok Isten jelenbeli ellenségességének és jövőbeni ítéletének szemszögéből elemezték. Folyvást azon igyekeztek, hogy az emberek az Istennel való megromlott kapcsolatukat itt és most tűrhetetlennek érezzék. Innen az, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – az első gondolatra sokkal nagyobb súlyt fektettek, mint a másodikra.

3. Azt hangsúlyozták, hogy a kegyelemnek Isten dicsősége és dicsérete a célja, és üdvösségünk ennek csupán eszközéül szolgált. Isten, mint mondták, elhatározta üdvösségünket, de nem a magunk, hanem az ő tulajdon neve kedvéért.

4. Krisztus alkalmasságát hangsúlyozták. Nem arra tanították az embereket, hogy bizodalmukat valamely engeszteléselméletbe vessék, hanem arra, hogy az élő Megváltóba. Az ő üdvözítő munkájának a tökéletesen elegendő mivoltát pedig soha nem fáradtak magasztalni.

5. Krisztus leereszkedését hangsúlyozták. Szemükben Krisztus soha nem tűnt kevesebbnek, mint az isteni Fiúnak, és a kegyelmét a szuverenitásához mérték. Azzal magasztalták a keresztfán megnyilvánuló szeretetet, hogy hosszasan taglalták ama nagy dicsőséget, amelyet a keresztnek Krisztus adott. Hosszasan elmélkedtek ama türelmen és elnézésen, amellyel Krisztus a bűnösöket magához hívja, újabb bizonyságát adva jóindulatának. És midőn a Jelenések 3,20-at evangelizációs célra alkalmazták (mint adott esetben tették), az „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek" szavakat nem úgy értelmezték, hogy emberi együttműködés nélkül Krisztus kegyelme tehetetlennek bizonyul (így szól a túlságosan elharapózott modern értelmezés), hanem úgy, hogy a mindenható Krisztus kegyelmességében ingyen felajánlja magát a szűkölködő lelkeknek.

Ezek a hangsúlyok jellemezték tehát az evangélium puritán hirdetését és valójában az evangelikálok minden prédikálását a puritán időktől egészen egy bő századdal ezelőttig.

A hitre felszólító hívást és parancsot az egyes bűnösök mint bűnösök kapják. Az evangélium ingyen ajánlja föl a Megváltót mindazoknak, akiknek szükségük van rá. Az engesztelés kiterjedésének kérdését tehát nem hozza föl az evangelizáció, mert az evangélium nem azt a hitet parancsolja a meg nem térteknek, hogy Krisztus azzal a különleges szándékkal halt meg, hogy az ő egyéni üdvösségüket biztosítsa, hanem azt, hogy a bűnösökért meghalt Krisztus itt és most fölajánlja magát az egyéni bűnösöknek, nekik egyenként személyesen mondván: „Jöjjetek énhozzám…, és én megnyugosztlak titeket" (Mt 11,28). A hit biztosítéka – azaz alapja, mely a hitet megengedhetővé és kötelezővé teszi – az Atyának és a Fiúnak ebben a hívásában és parancsában van.

Ez utóbbi állítást azonban C. H. Spurgeon vitatta. Az 1János 3,23-ról, a „The Warrant of Faith" [A hit biztosítéka] címmel 1863-ban mondott prédikációjában azt állította, hogy egyes puritánok, akárcsak a tizennyolcadik századi skót és Spurgeon tulajdon korának baptista vaskalapos kálvinistái, azt tanították, hogy a kegyelem előzetes, bűntudatra ébresztő munkája teremti meg azt az alapot, mely a hitet megengedhetővé teszi.

Spurgeon kijelentette:

Spurgeon teológiai ítélete bizonyosan megállja a helyét, de az is legalább ilyen bizonyos, hogy nem a megfelelő embereket ültette a vádlottak padjára. Az ember elgondolkodik, hogy vajon olvasta-e a szerzőket, akikre utal (végtére ekkor még csak a huszonkilencedik évében járt), mert tanításukat kétségkívül tévesen mutatja be. A tények helyes közlése végett két kérdést: a hit biztosítékának és a hithez vezető útnak a kérdését meg kell különböztetnünk.

Nos, a Spurgeon említette szerzők közül három – John Rogers (a The Doctrine of Faith-ben [A hit tana], 1627), Thomas Hooker (a The Soul’s Preparation for Christ-ben [A lélek Krisztushoz való készülődése], 1632, és egyéb könyveiben) és Thomas Shepard (a The Sound Believer-ben, 1645) – aprólékosan leírja ez előkészítő munka stádiumait, és az e tárgyról szóló írásaik joggal bírálhatók, három szempontból is:

Először is azt a benyomást keltették (ellentétes értelmű zárójeles megjegyzéseik ellenére), hogy Istennek az embereket bűnükért megalázó munkája változatlanul mindig, a folyamat minden egyes apró részletében ugyanazt a menetrendet követi, és aki ezt nem tapasztalja meg, attól bizonyosan idegenkedik a kegyelem. Kamaszkorában Richard Baxter erős félelmektől gyötrődött és igen-igen kétségbeesett, mert bárhogy vizsgálta is magát, „szívemben nem tudtam világosan megállapítani a Léleknek ama módra végzett munkálkodását…, amelyet Mr. Hooker, Mr. Rogers és egyéb hittudósok leírnak." Később azonban ráébredt, hogy „Isten nem egyformán töri meg az emberek szívét", és sikerült kibújnia ama pietista kényszerzubbonyból, amelyet a gyakorlati vallásosság emez óriásai készítettek.10 

Másodszor, Hooker és Shepard túlment a Szentíráson azt tanítván, hogy a bűnért való igaz megalázkodásnak az a jele, hogy a büntetendőségét elismerő bűnös ember Isten dicsőségére nyugodjék bele kárhozatra jutásába. Baxter és később Giles Firmin (a The Real Christian-ben, 1670) erősen megrótta őket ezért, mondván, hogy Isten nem kívánja, lélektanilag pedig képtelenség, hogy valaki kárhozatra jutásába belenyugodjék.

Harmadszor, mivel ezek a szerzők a kegyelemnek erre az előzetes munkájára összpontosították a figyelmet, és folyvást alapos elvégzését szorgalmazták, valójában kedvét szegték a kereső lelkeknek, hogy kétségbeesésükben egyenesen Krisztushoz forduljanak. „Ha te, aki mostan tértél meg, a mi ifjúságunk idején éltél volna – írta Goodwin élete végén –, láthattad volna, hogy mint tartatunk hosszasan Keresztelő János vize alatt, hogy megalázzuk magunkat a bűnért."11  Ez aztán valóban sok morbiditást szült.

A hit biztosítékának kérdése tekintetében azonban ezeket a szerzőket aligha érheti bírálat; ha arról szólnak, tanításuk pontosan megegyezik a Spurgeonéval, hogy ugyanis a hit biztosítéka Isten bűnösöknek szóló ígéretében és parancsában van, a hit pedig mindazokkal szemben támasztott követelmény, akik hallják az evangéliumot. Firmin az egész puritán iskola nevében szólt, midőn leszögezte: „Ádám minden gyermekének, aki hallja az evangélium hirdetését és Krisztus nekik való felajánlását, köteles Krisztusban hinni vagy őt elfogadni, akár felkészült, akár nem", és bizonyítékul az 1János 3,23-at és János 6,29-et idézte.12  A hit biztosítékáról szólva, John Rogers ugyancsak ezt a két textust idézi azon állítás alátámasztására, hogy „a hit az evangélium egyik parancsolata".13  Shepard pedig arról beszél, hogy az 1János 3,23-ban „a Krisztus elfogadására fölszólító parancsolat… hitre kötelezi a lelkiismeretet, mert az elszámoltatás nagy napján felelned kell eme bőkezű kegyelem megvetéséért".14  Ha valaki hallja az evangéliumot és nem hisz, ezt nem az isteni irányítás hiányában és ilyen kötelezettsége folytán teszi. Az igazság az, hogy a puritánok az ingyen kegyelem nagy csodájának tartották az Úr Jézus Krisztus hívását, hogy a bűnösök, amint vannak, mocskos rongyaikban, fogadják el őt és válasszák az életet. A puritánok soha nem szóltak oly szenvedéllyel és erővel, mint midőn azt fejtegették, amiről John Owen, a maga fennkölt modorában így beszélt: „Krisztus a maga végtelen leereszkedésében, kegyelmében és szeretetében magához hívja a bűnösöket, hogy üdvözülhessenek."15 

Ennyit a hitről, de hogyan is vagyunk a bűnbánattal? Az Újtestamentum a hittel kapcsolja össze a bűnbánatot mint az evangéliumi hívásra adott felelet második vonatkozását, és a puritánok ugyanezt tették. A Westminsteri Hitvallás XIV., „A üdvözítő hitről" szóló fejezetét „Az életre vezető bűnbánatról" szóló XV. fejezet követi. A fejezet azzal indít, hogy a bűnbánatot mint „evangéliumi áldást" határozza meg, melynek révén:

A bűnbánatra, folytatja a Hitvallás, „minden bűnösnek oly elengedhetetlenül szüksége van, hogy nélküle senki sem várhat bocsánatot", és „mindenkinek kötelessége, hogy igyekezzen minden bűnét külön-külön megbánni".16 

Bűnbánat a hit gyümölcseként terem: „A bűnbánat, a lélek pumpája, száraz marad, míg a hit meg nem tölti Krisztus vérével és az evangéliumi ígéretek vizével. Ezért a hitnek meg kell előznie a bűnbánatot, miként az oknak az okozatot, az anyának a lányt."17  Midőn a hit megtölti az emberszív pumpáját, létrejön a bűnbánat mint életmód.

A bűnbánat nem más, mint az újjászületett ember jellemvonása, a benne természetfeletti módon kimunkált hajlam, mely az őszintén érzett bűnbánat szakadatlanul megtett cselekedeteiben – Keresztelő Jánossal szólva „a bűnbánathoz*  illő gyümölcsökben" (Mt 3,8; New International Version) – jut kifejezésre. Mint hajlambeli dinamika, a bűnbánat magában foglalja a megalázkodást (az Istennel szemben elkövetett sértés miatti bűntudatra ébredést és szívbeli töredelemet) és a megtérést (a bűnről való lemondást és az Istenhez való visszatérést), továbbá a kegyelem trónja előtt való bűnvallásban és a bűnbocsánatért való esedezésben nyilvánul meg.18  A puritán felfogás szerint az evangélium előírja, hogy a hitnek a folyamatosan töredelmes, bűnvalló és megtérő életben kell megvalósulnia. A szív eme hajlama nélkül nincsen valóságos bűnbánat, és ahol nincsen valóságos bűnbánat, ott nincsen valóságos hit sem.

A bűnbánat Zachary Crofton szerint nem más, mint:

Crofton lajstromba szedi:

Crofton minden egyes pontja részét képezte a puritán tanítás főáramának; megfogalmazását teljességgel reprezentatívnak kell mondanunk.

Akkor a puritánok hogyan késztették a meg nem térteket, hogy az evangéliumban foglalt bűnbánati felszólításnak eleget tegyenek? Crofton válasza, mely ugyancsak jellegzetes, így hangzik:

Kérd Istent, hogy áldjon meg az első kilenc útmutatásban leírt kegyelmi eszközzel, miközben te magad igyekszel gyakorlatba ültetni őket: „kőszíved így elvétetik tőled, és akkor igazságában bírni fogod a bűnbánat szükséges kegyelmét".21  A szív új bűnbánó hajlama valóban bizonyítja, hogy Krisztusban és Krisztus által átmentél a halálból az életbe.

Az e mögött meghúzódó teológia napnál is világosabb. Mi, bűnösök nem tudjuk megváltoztatni szívünket, de alkalmazhatjuk a kegyelem eszközeit (ebben az esetben a fegyelmezett, imádságos gondolkodás vonalait), melyek révén Isten megváltoztatja a szíveket. Isten rendszerint megadja a hitet, az anyát, és a bűnbánatot, a leányt azoknak, akik eltökélten, önmagukban kételkedve és könyörögve kérik mindkettőt. A puritán evangelizátor üzenete így szólt: kérjétek most!

1 Baxter, Richard: Works. II: 482.

2 Bolton, Robert: Instructions for Right Comforting of Afflicted Consciences [Eligazítás a lelkiismerettől meggyötörtek helyes vigasztalásához]. 3. kiadás, 1640, 185. o.

3 Manton, Thomas: Works. II: 102. sk.

4 Goodwin, Thomas: Works. III: 483.

5 Owen, John: Works (lásd IV. fejezet, 43. lj.), XI: 227.

6 Baxter: Works. II: 589. sk.

7 Shephard, Thomas: The Sound Believer [Az egészséges hívő]. 1849. évi kiadás, 217. o.

8 Bolton: i. m, 186. o.

9 Sermons by Rev. C. H. Spurgeon. Robertson Nicoll, W. (szerk.), 112. o.

10 Reliquiae Baxterianae. I: 7.

11 Goodwin: Works. IV: 346.

12 Firmin: The Real Christian. 2. o.

13 Rogers, John: The Doctrine of Faith (1627). 502. o.

14 Shepard: i. m., 238. sk.

15 Owen: Works. I: 422.

16 Westminsteri Hitvallás. XV: i, ii, iii, v.

17 Crofton, Zachary: „Repentance… plainly asserted, and practically explained" [A bűnbánat… világos megerősítése és praktikus magyarázata]. In: The Morning Exercises [Reggeli gyakorlatok]. 1660, új kiadása Puritan Sermons [Puritán igehirdetések] címen, Richard Owen Roberts, Wheaton, 1981)

18 Crofton: i. m., V: 376–390.

19 Uo., V: 373. sk.

20 Uo., V: 395.