„Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk" – írta Pál (Róm 8,16). Rövid tanulmányunkban azt igyekszünk feltárni, hogy mit tanítottak a puritánok a Szentlélek hívőknek üdvbizonyosságot adó munkájáról. A puritánok mindenekelőtt a Szentlélek munkájával kapcsolatos kiemelkedő vizsgálódásaikkal járultak hozzá az egyház teológiai hagyományához, és legjelesebb elméik különösen az üdvbizonyosság kérdésének taglalásában hatoltak a legnagyobb mélységekig és jutottak el a legnagyobb teljességig. E téren kivált három személy alkotott jelentőset, nevezetesen: az „édességcseppentő" Richard Sibbes a 2Korinthus 1,2-ről szóló magyarázatával (Works, III), az Efézus 4,30-ról szóló „A Fountain Sealed"-jével [Megpecsételt forrás; Works, V] és egyéb munkáival; Thomas Brooks, az egyik legnagyobb puritán a Heaven on Earth. Or, a Serious Discourse touching a well-grounded Assurance-jével [Menny a földön, avagy komoly értekezés a jól megalapozott bizonyságot illetően; 1654, Works, II]; valamint Thomas Goodwin az Efézus 1,13-ról mondott három igehirdetésével és nagy értekezésével, az Of the Object and Acts of Justifying Faith [A megigazító hit célja és cselekedetei] második részének második könyvével (Works, I; VIII). Goodwint „minden idők legnagyobb szószéki Pál-exegétájának" mondta Alexander Whyte, és talán joggal. Goodwin bibliai magyarázatai még a puritánok között is párjukat ritkítják a tekintetben, hogy milyen fokon tudják ötvözni a teológiai széles látókörűséget a tapasztalati mélységgel. John Owen épp oly világosan belelátott Pál elméjébe, mint Goodwin – bizonyos részletek tekintetében talán világosabban is –, de még Owen sem látott igazán mélyen bele a szívébe. Ebben a tanulmányban Goodwin, Sibbes és Brooks lesz a kalauzunk. Mint látni fogjuk, a lényeget tekintve mindhárman egyetértettek (különösen Sibbes és Goodwin, az e kérdésről való gondolkodásukat nyilvánvaló genealógiai kapcsolat fűzi össze); és mindhárman a puritán gondolkodás főáramához tartoztak. Végezetül megszólaltatjuk John Owent is, aki néhány exegetikai módosítást hajt végre elődei álláspontján anélkül, hogy vitatná annak teológiai és tapasztalati tartalmát. Nos, nézzük meg, mit mondanak e tanítók.

A hit, mondták a puritánok, az elmében kezdődik, az evangéliumi üzenet igazságának az elfogadásával. Lelki megvilágosodásból fakad. A megvilágosodás során a Szentlélek egyfelől megvilágosítja az elmét, hogy befogadhassa a lelki dolgokat, másfelől pedig az elmébe belevési azoknak a dolgoknak az objektív valóságát, amelyekről Isten Igéje bizonyságot tesz. A lelki valóságról ily módon adott tudás a maga módján éppoly azonnali és közvetlen, mint az anyagi valóságról az érzékek révén nyert tudás, és az azonnali meggyőződés tulajdonságát alakítja ki ugyancsak az érzéki megismeréshez hasonlóan. A Szentírás a folyamatot az érzékektől kölcsönvett fogalmakkal írja le: látás, hallás, ízlelés (Jn 6,40; Ef 4,21; Zsid 6,5), és azt mondja róla, hogy eljuttat a teljes bizonyossághoz vezető ismeretre (Kol 2,2). A lelki dolgoknak ezt a lelki felfogását a Szentírás okfejtő magyarázata és a róla való racionális gondolkodás közvetíti az ember mint gondolkodó lény felé. Az ember semmilyen lelki dolgot nem ismerhet meg elméjének használata nélkül. A lelki tudás azonban meghaladja az értelmet. Nem holmi logikai vagy képzeleti konstrukciót jelent, bizonyossága pedig nem valamely még bizonyosabb premisszából leszűrt következtetésből származik, hanem a megismert dolognak a közvetlen tudatából és a vele való közvetlen kapcsolatból fakad. A lelki tudás nem „fogalmi, lebegő tudás", mely másodkézből származik és bizonytalan lábon áll, hanem „valóságos" és „szilárd" tudás, melyet közvetlen megismerés hoz létre az ismert dolgok lelki értelme által. Az eme tudást adó isteni működést nevezte Kálvin és utódainak egész sora a testimonium internum Spiritus Sancti-nak, a Szentlélek belső bizonyságtételének. Ezt mondja Pál az 1Korinthus 2,4-ben „a Lélek bizonyító erejének".

Goodwin ezt így fogalmazza meg: „A Szentlélek, midőn a hitet bennünk létrehozza…, két dolgot tesz: először is új értelmet ad nekünk (1Jn 5,20)…, és új szemet, hogy lássuk Krisztust… Másodszor ő maga eljön, és világosságot bocsát emez új értelemre", és így a lelki valóság lelki „látását" adja.1  Ez a lelki tudás valójában minden másnál biztosabb alapokon áll. A kísértések folytán persze elhomályosulhat, mert akinek ugyan megadatik, az akár hosszú ideig is olyannyira elszakadhat önmagától vagy olyannyira eluralkodhat benne a belső zavar és kóros komorság, hogy kétségbe vonja és tagadja a lelki tudást, de végül csak ez kerekedik benne felül, és hosszú távon még a botlásai nyomán is azt kell észrevennie, hogy szíve mélyén megingathatatlanul meg van győződve róla. Ilyen tehát az isteni tudás, mely minden igaz hívőnek megadatik, és végül a hozzá kapcsolt bizonyosság tulajdonsága óvja meg őt a hitehagyástól. A Léleknek az evangélium objektív igazságáról tett bizonysága alapvető szerepet visz a személyes hitben, és az evangélium Lélek adta, „teljes bizonyossághoz vezető ismerete" nélkülözhetetlen a személyes üdvbizonyosságban.

A hit persze több, mint értelmi megvilágosodás. A fejtől átterjed a szívre, és Baxterrel szólva, Krisztuson keresztül az Istenbe vetett „gyakorlati bizodalomban" jut kifejezésre. Az ember felhagy magabízásával és a bűnnel, hogy lelke nyugodalmat találjon Krisztusban és ígéreteiben. Ezzel egyszerre kialakítja és kifejezi lelkének hívő alkatát; és a már kialakított hit magát mint az új élet dinamikáját érvényesíti. Megszüli a reménységet, szeretet által munkálkodik, magát türelmessé acélozza, az örömöt és a békességet pedig természetes módon és kényszer nélkül váltja ki a szívből. „A hit vezérkereke hajtja az összes többi kegyelmet."2  „A hit órarugója forgatja a szeretet, az öröm, a vigasz és a békesség kerekét."3  Így tehát a hit eleve magában foglal bizonyos fokú bizonyosságot: a hívő ember reménykedik, szeret, szolgál és örül, mert hisz Isten iránta való irgalmában.

Ez azonban még nem az a „megállapodott, jól megalapozott bizonyosság", amely a puritánok szerint egyedül érdemes arra, hogy e névvel illessék. A fiatal megtért kivételes esetben megtapasztalhatja a folyamatos, erős nyugalmat, de a bizonyosságot rendszerint csak akkor kapja meg, ha hitét a kétségekkel és az érzelmi hullámzásokkal való konfliktusa már próbára tette, megfűszerezte, kiérlelte és megerősítette. A puritánok valamelyest gyanakodtak az első hitvallást kísérő elragadtatásokra: sosem feledték el, hogy Jézus példázatában a kőszikla-hallgatóság fogadja az Igét ilyen feltűnő örömmel. Az igazán, egészségesen és mélyen megtért hívek szerintük nem így indulnak el a hit útján. A „teljes bizonyosság" ritka áldás még felnőttek között is, nagy és különleges kiváltsága válogatás nélkül nem adatik meg. „A bizonyosság túlságosan jó kegyelem a legtöbb ember szívének… Isten csak a legjobb, legkedvesebb barátoknak adja." „A bizonyosság a keresztyén dicsőség gyönyörűsége és legmagasabb foka ebben az életben. Rendszerint a legerősebb öröm, a legédesebb vigasz és a legnagyobb békesség kíséri. Koronáját kevesen viselik…" „A bizonyosság az erősek étke, kisdedek alig is vehetik be, emészthetik meg."4 

A bizonyosság általában csak annak adatik meg, aki már megdolgozott érte, kereste, aki már egy ideje hűségesen és türelmesen szolgálta Istent nélküle.

Ez a fajta bizonyosság nem tartozik a hit lényegéhez; mint Brooks mondja: a hit bene essé-jét, nem pedig essé-jét alkotja.6  A hitnek valójában csak olyan vonatkozását képezi, amely rendszerint a hitbeli fejlődés magas fokán jelentkezik, messze túl annak legcsekélyebb üdvösséges gyakorlásán. Goodwin a bizonyosságot a „hit ágának és függelékének, a hit kiegészítésének vagy megtoldásának", „a mindennapi szintje fölé emelt vagy állított hitnek" mondja; „a Szentírás úgy beszél róla – írja – mint amely különbözik a hittől (habár a kettő egybeforr, a kettő egyet tesz)".7  Így gondolkodtak tehát a puritánok a bizonyosságról.

Nyilvánvaló, hogy szemükben a „bizonyosság" távol állt attól a bizonyosságtól, amelyet a megtérő kap, miután öt percet várakozott a lelkészi hivatalban („Igaznak hiszed a János 1,12-t és »elfogadtat Őt«? Akkor Isten fia vagy.") Az ilyenfajta következtetés formális elismerését a puritánok semmi módon nem nevezték volna bizonyosságnak. Úgy vélték, mielőtt bárki is hitelesnek venné valaki vallástételét, próbára kell azt tennie, még a hitét megvallónak magának is. A bizonyosságot a puritán különben is többnek tartotta merő emberi következtetésnél, kegyelmi állapotáról való Isten adta meggyőződésnek gondolta, mellyel a Lélek pecsételi meg az elmét és a szívet ugyanúgy, ahogy az evangéliumi tények igazságával megpecsételte az elmét a hit születésekor, ugyanazt a közvetlen meggyőződést adva hozzá. „A bizonyosság – mondja Brooks – nem más, mint a kegyes lélek önkéntelen cselekedete, mely által világosan és nyilvánvalóan kegyelmi, megáldott és boldog állapotban látja magát; nem más, mint amaz józan érzés és tapasztalati megállapítás, hogy valaki a kegyelem állapotában van."8  Ez a megfogalmazás a hangsúlyt a józan és a tapasztalati szóra fekteti. A bizonyosság a természetfeletti megvilágosodás tudatos gyümölcseként terem, és addig nem létezhet, míg Istennek nem tetszik megadnia. A fiatal megtért helyzete valójában a következőképpen írható le: ahogyan hisz és engedelmeskedik, bizonyos fokú békességet és örömöt ismer, mert az azonnali igaz hit igaz nyugalmat ad („Nincs ember, ki midőn tekintetét Krisztusra szegezi, ne örvendeznék";9  „Isten Lelke a békesség szavával szól népéhez, midőn az hitre tér"10 ). Az ifjú hívő gondolhatja és remélheti, mégpedig okkal, hogy Isten a fiává fogadta. De nem mondhatja megkötések nélkül, hogy János első levelének értelmében tudatában van fiúságának, míg erről szíve mélyén a Lélek meg nem győzi. Amíg ezt a Lélek nem teszi meg, addig, legalábbis a puritán felfogás szerint, az ifjú hívő híjával van a bizonyosságnak, és mint a puritánok mondták, így van ezzel a legtöbb keresztyén is.

Midőn e természetfeletti bizonyosság felvirrad, az ember teljes keresztyén életét átalakítja. „Új megtérést hoz – mondja Goodwin –, csaknem olyannyira elváltoztatja az embert korábbi önmagához képest, mint annak előtte megtérése tette. Újjászerkeszti az ember minden kegyelmi ajándékát."11  Ez fölötte különösnek hat, de Goodwin komolyan gondolja, és kidolgozza részleteit. A bizonyosság, mint mondja, növeli a hitet (a hit „új fokra hág"12 ), és a hitnek ez a megélénkítése új erőket szabadít fel az ember keresztyéni életének minden mozzanatában.

Először is elmélyíti az embernek a három-egy Istennel való közösségét az üdvözítő szeretet „cselekményéről" való elmélkedésben.

De ez még korántsem minden. Az elnyert bizonyosság megeleveníti a lelki megértést: „megerősíti a lélek szemét, hogy mélyebben belelásson az igazságokba; világosabban megismertet minden igazságot".14  Bátrabbá teszi és megerősíti az embert az imádságban. Szentebbé teszi őt az addigiakhoz képest: „az igaz bizonyosság… szentté teszi az embert"15 ; „semmi nem készíti el úgy a szívet a szentség szeretetére, tanulására, gyakorlására és növelésére, mint a Szentlélek dicsőséges bizonyságtétele"16 . A bizonyosság fáradhatatlanná teszi az embert a keresztyén szolgálatban: „ha egyszer… az Isten szeretete kiárad az ember szívébe, az ember tízszerte annyit serénykedik Istenért, mint annak előtte"17 ; „a bizonyság erősen a mások megnyerésére indítja az embereket… A megbizonyosodott lélek társaság nélkül nem kíván a mennybe menni."18  Végül a bizonyosság hozza el az 1Péter 1,8-ban – Goodwinnak ebben az összefüggésben a legkedvesebb igehelyén – emlegetett „kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel" való örvendezést. Távol áll e bizonyosságtól, hogy elbizakodottságra és lustaságra ösztökéljen, sőt, valójában a lehető legerőteljesebben sarkall ellene, mert aki elnyerte, tudja, hogy ha vétkezik, bizonyosságát teszi kockára, és annak visszavonására készteti Istent, márpedig ezt mindennél inkább el akarja kerülni. Ezek tehát a bizonyosság legfőbb gyümölcsei.

Mit jelent azonban az, hogy „a Lélek bizonyságot tesz"? Ebben már különböztek a puritánok. Némelyikük azonosította a Léleknek a Pál által említett bizonyságtételét a Lélek ama munkájával, amely lehetővé teszi tulajdon lelkünk bizonyságtételét, miként fentebb leírtuk. Így az arminiánus puritán John Goodwin ezt írja:

E felfogás szerint a Lélek akkor tesz bizonyságot, amikor a hívő úgy találja, képes magabiztosan arra következtetni szívének és életének bizonyítékaiból, hogy Isten őt gyermekévé fogadta. Sibbes, Brooks, Thomas Goodwin és mások ettől eltérő véleményen voltak. Szerintük ez a textus a bizonyságtételnek két különböző módjáról beszél, az egyik következtet, mint az iménti idézetből kitűnik, a másik esetében azonban maga a Szentlélek tesz bizonyságot, többé nem közvetve, hanem azonnal és megérzés révén, nem egyszerűen arra késztet, hogy következtessünk elfogadásunkra, hanem Goodwinnal szólva „ellenállhatatlan világosságával" közvetlen bizonyságot tesz a keresztyén embernek Isten iránta való örökkévaló szeretetéről, kiválasztásáról, fiúságáról és örökségéről.

Sibbes ezt írja:

Az üdvbizonyosság kétféleképpen adatik, mondja Goodwin:

Goodwin részletesen taglalja eme közvetlen bizonyságtételt. Az, mint mondja, önmagát bizonyítja és hitelesíti, illetve jellegében hasonlít a Léleknek az evangélium objektív igazságáról való bizonyságtételére. A Szentlélek mindkét esetben Isten Igéjének és az egyénre való alkalmazásának igazságáról tesz bizonyságot. Midőn megteremti a bűnös emberben a hitet, meggyőzi őt, hogy az evangélium feltételes ígéreteit (pl. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket") Isten neki is megadja, a Lélek továbbá arra készteti az embert, hogy a megfelelő választ adja az ígéretekre, azaz bízzék. A bizonyosság megadásával a Lélek meggyőzi a keresztyén embert, hogy a Szentírás végső ígéretei (pl. „az én juhaim… soha örökké el nem vesznek") őrá is vonatkoznak, és a megfelelő válaszra indítja, tehát hogy örvendezzék. Goodwin ezt így magyarázza:

Az történik tehát, hogy

A Lélek a Szentírás szavait és gondolatait oly hatalmasan és ellenállhatatlanul alkalmazza a szívre, hogy a hívő embernek nem marad kétsége afelől, hogy Isten szólt hozzá.

Ez a közvetlen bizonyságtétel rendszerint csak azután adatik meg, hogy az ember elnyerte már a bizonyosságot a Lélek irányította következtetés alacsonyabb útján: először tulajdon lelkünk tesz bizonyságot, Isten Lelke később kapcsolja hozzá a maga bizonyságtételét, de midőn a közvetlen bizonyságtétel tapasztalata megadatik, oly fokú boldogságot teremt, aminőt a másik soha. „Amaz örvendezéssel tölti el a szívet, amelyet a szentek kapnak birtokul a mennyben… Nem merő meggyőződés, hogy valaki a mennybe megy, mert Isten részben megmondja neki, mi a menny, és azt érezteti is vele."27  Goodwin kiváltképpen azért tartja a Szentlelket „örökségünk zálogának" (Ef 1,14), mert a Lélek így tesz bizonyságot örökbefogadásunkról. A Lélek közvetlen bizonyságtétele folytán az embernek elvonja figyelmét önmagáról, és azt teljességgel Istenre összpontosítja, így az ember előre, már itt a földön megízleli a mennyet. Goodwin ragaszkodik hozzá, hogy a keresztyének nem nyerik el az üdvbizonyosság minden gazdagságát, amíg meg nem ismerik a Lélek közvetett, a lelkiismeret révén tett bizonyságán túlmenően a közvetlen bizonyságtételét is; akik pedig hiányolják magukban ezt, keressék azt Istennél.

„Megpecsételő" minőségében a Lélek nem adatott meg Krisztus megdicsőülése előtt (Jn 7,38.39): a teljes bizonyosság jellegzetesen újszövetségi áldás. Világos, hogy Krisztusnak meg kellett dicsőülnie, mielőtt a Lélek tanúságot tehetett a híveknek a Krisztussal való dicsőséges egyesülésükről.

Ezután Goodwin továbbmegy, hogy a maga páratlan szentségteológiai álláspontját dolgozza ki. A „megpecsételtetést… keresztségetek nagy gyümölcsének" mondja. Ezzel valóban csak rá jellemző gondolatmenetet vezet be. Ezt a keresztségnek mint jelnek és pecsétnek a szentírási és református gondolatára alapozza. Jelként a keresztség azt jelenti, hogy Isten a személyt elfogadja, tulajdonává teszi, üdvözíti, önmagával egyesíti: az ember „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevébe" keresztelkedik meg (Mt 28,19). Pecsétként a keresztség biztosítja ezt a személyt afelől, miként a körülmetélés tette az ószövetségi időkben, hogy Isten szövetséget kötött vele, megbocsátja bűneit és az ígért örökségbe befogadja. Így mondja Goodwin:

Az így bizonyságot tevő Lélek meggyőzi a hívőt arról, amit a keresztség jelképesen közölt vele: ő immár Istenévé lett, Isten pedig az övé. A korai egyházban, mondja Goodwin, „az újonnan megtérteknek rendeltetett a keresztség, amely mint megpecsételtetés hordozta a Lelket";30  a külső és belső megpecsételtetés általában együtt járt, miként a Cselekedetekből kitűnik, és a Levelek tanúsága szerint „csaknem minden szent megpecsételtetett"31 . Később azonban a kettő szétvált, minthogy Isten népének többsége csecsemőkorában keresztelkedik meg, de akik a keresztség külső pecsétjét megkapták, így felhatalmazást és bátorítást kapnak, hogy Istentől kérjék a Lélek kiegészítő, belső pecsétjét. Hogy Isten megadja-e, és ha igen, mikor, ezt a hívek előre nem tudhatják; itt is meg kell hajolniuk Isten szuverenitása előtt, abban azonban bizonyosak lehetnek, hogy soha nem nyerik el, ha nem keresik, és ha valamit, ezt érdemes keresniük.

Hogy a keresztség és az így felfogott „pecsét" összekapcsolását alátámassza, Goodwin meglepő módon Krisztusnak, az Isten választottait képviselő főnek a megkeresztelkedésére hivatkozik. Először leszögezi azt az elvet, hogy mivel Krisztus teljességéből kapunk, „ami munkát Isten rajtunk elvégez, azt először Krisztuson kell elvégeznie". Nos, Krisztus megkeresztelkedésekor megpecsételtetett (Jn 6,27), midőn a Lélek alászállt reá, ő pedig hallotta Atyja szózatát: „Ez az én szerelmes Fiam." Ezt Goodwin közvetlen bizonyságtételnek tartotta, amely hasonlít ahhoz, amit a „pecsét" ad a hívőknek.

Krisztus megpecsétlésének módja pontosan egyezik a keresztyének megpecsétlésének módjával.

Tévedésnek látszik azonban az akár közvetlen, akár közvetett bizonyosság eljövetelét a „Lélek pecsétjével" azonosítani, melyet az Efézus 1,13; 4,30 és a 2Korinthus 1,21 említ. Goodwin értelmezése, mely a Lelket a pecsétlőnek, a megpecsétlő művelet „hatóokának", a bizonyosság érzetét pedig a pecsétnek állítja, nem egyezik az eredeti görög szavak jelentésével. Ez igehelyeket tárgyalva, John Owen joggal vitatja ezt a magyarázatot. „Nem az van megírva, hogy a Szentlélek pecsétel meg minket, hanem az, hogy a Szentlélekkel vagyunk megpecsételve. A Szentlélek Isten pecsétje rajtunk."34  Ráadásul nem is azért kapja a pecsét nevet, hogy biztosítson minket Isten ígéreteinek igazsága és ránk vonatkozása felől: „Ilyenképpen az Isten ígéreteit kellett volna megpecsételni, nem pedig a híveket. Márpedig az Írás a személyeket mondja megpecsételtnek."35  Owen magyarázata a következőképpen hangzik: „Valamit megpecsételni annyi, mint a pecsét lenyomatával ellátni… A hívekben a Szentlélek valójában az Isten képében, az igazságban és a való szentségben részesíti lelkünket. Ezzel pecsételtetünk meg."36  Ha az oltalmazás részét képezi a gondolatnak, melyet a bennünket „megpecsétlő" Isten metaforája hivatott közvetíteni, akkor az „nem a szív érzését jelöli", hanem a személy oltalmát szavatolja.37  A bizonyosság mint a Szentlélek bizonyságtevő tevékenysége teremtette tudatos elmebeli és szívbeli állapot a megpecsételés melléktermékeként, nem pedig benső részeként jön létre.

Krisztus megkeresztelkedése, melyet Owen részletesen taglal,38  bizonyosan előképe volt tulajdon megpecsételtetésünknek; de ő a pecsétben a Szentlélek teljes ajándékát kapta, mely felkente őt nyilvános messiási szolgálatára, és a kíséretében elhangzó, bizonyosságot adó szózat különbözött tőle. Ennek megfelelően: „midőn Isten megpecsételi a híveket…, kegyelemteljesen részesíti őket a Szentlélekben…, hogy megfelelhessenek szent elhivatásuk kötelezettségeinek, tanúsítja, hogy elfogadást nyertek Őelőtte, és megerősíti, hogy megtartatnak az örök üdvösségre".39  A bizonyosság kísérheti az ajándékot, de nem azonosítható vele. A megpecsétlés nem a Szentlélek valamely sajátos tevékenységét, hanem magában a Szentlélek ajándékában való részesedést képezi.

Mivel tehát a Lélekkel vagyunk megpecsételve „a Krisztusban" (Ef 1,13), az ő megpecsételtetésének fényében, annak mintája és paradigmája szerint kell értelmeznünk saját megpecsételtetésünket. E meglátásából kiindulva írja Owen: „Sokan úgy vélekednek, hogy a Szentlélekkel való megpecsételtetésünk… bizonyosságot ad…, és valóban ad is, de hogy ezt mi módon teszi, azt ők tévesen fogják föl."40  Az igazság az, hogy a hívő abbéli bizonyossága, hogy az Istenben lakozik, ő pedig benne (1Jn 3,24; 4,13; Róm 8,9), a Szentléleknek az élet egészét felölelő teljes cselekvésében megnyilvánuló jelenlétéből, nem pedig e cselekvésének valamely részletéből fakad. Következésképpen el kell utasítanunk azt az állítást, hogy a Lélekkel való megpecsételtetés időben a megtérés után következik, és az Efézus 1,13-ban szereplő aorisztikus participiumnak a görögben teljességgel természetes jelentést kell tulajdonítanunk: „amint hittetek, megpecsételtettek…" Mert a Szentírás nem engedi meg, hogy a hitre jutás és a megpecsételtetés közé időintervallumot iktassunk be. Mindazoknak, akik hisznek, megadatott a Szentlélek; akiknek megadatott a Szentlélek, azok megpecsételtettek a Lélekkel; akik pedig nem pecsételtettek meg így, egyáltalán nem is keresztyének.

Mindazonáltal ama tanításnak, hogy a Szentlélek bizonyságot tesz az Isten szeretetének ismerete fényében támadt boldogság által, sokkal tágabb bibliai alapja van, mint amely a „pecsétes" igehelyek egyedi exegéziséből kitűnik. Owen maga is elismerte a természetfeletti boldogság szuverén isteni ajándékának eme bizonyságtételét, habár ezt nem azonosította a „pecséttel". Ezt írta:

Owen kijelentését, úgy hiszem, minden puritán elfogadta volna. Akár a szigorúan vett bizonyosság megtapasztalásának tekintették az ilyen tapasztalatokat, akár nem, akár hitték, hogy a Róma 8,16 vagy a „pecsétes" textusok ezekre utalnak, akár nem, abban nem kételkedtek a puritánok, hogy ilyen dolgok megtörténnek, és hogy nincs kívánatosabb dolog annál, semhogy ilyen dolgok megtörténjenek minden keresztyén emberrel. Ezt a középponti tényt kell szem előtt tartanunk, midőn a puritánok e témával kapcsolatos tanítását értékeljük és elgondolkodunk azon, hogy mindez mennyiben érvényes önmagunkra nézve.

1 Goodwin, Thomas: Works. VIII: 260.

2 Watson, Thomas: A Body of Divinity [Hittételek]. Banner of Truth, London, 1958, 151.

3 Brooks, Thomas: Works. II: 359.

4 Uo., II: 335, 316. sk., 371.

5 Goodwin: Works. VIII: 346.

6 Brooks: Works, II: 371.

7 Goodwin: Works. VIII: 346, 352; I: 236.

8 Brooks: Works. II: 316.

9 Goodwin: Works. I: 233.

10 Sibbes, Richard: Works. III: 456.

11 Goodwin: Works. I: 257.

12 Uo., VIII: 355.

13 Uo., VIII: 379.

14 Sibbes: Works. V: 442.

15 Goodwin: Works. I: 250.

16 Brooks: Works. II: 522.

17 Goodwin: Works. I: 250.

18 Brooks: Works. II: 515. sk.

19 Goodwin: Works. VI: 27.

20 Uo., I: 306.

21 Uo., VIII: 366. sk.

22 Goodwin, John: A being filled with the Spirit [A Lélekkel telített lény]. James Nichol, Edinburgh, 449. o.; lásd még Watson: i. m., 174. o.; Manton, Thomas: Works. XII: 129. o., és mások.

23 Sibbes: Works. V: 440.

24 Goodwin: Works. I: 233.

25 Uo., I: 250.

26 Uo., I: 260.

27 Uo., I: 260.

28 Lásd Ferguson, Sinclair B.: John Owen on the Christian Life [John Owen a keresztyén életről]. Banner of Truth, Edinburgh, 1987, 117–121. Kálvin annak idején úgy értelmezte „az ígéretnek Szentlelke" (Ef 1,13) kifejezést, mint amely azt jelenti, hogy a Szentlélek „igazolja és megerősíti az ígéreteket a hívők szívében és a hívők szívéért" (Pool, Matthew: Annotations [Széljegyzetek]. 1685, i. h.). Ezt követően Perkins olyan értelemben magyarázta a Isten ígéretének megerősítését, hogy a Szentlélek bizonyosságot ad a személyes üdvösség felől: „Midőn az mondatik, hogy Isten a Lelke által minden egyes hívő szívét megpecsételi ígéretével, ez azt jelenti, hogy nyilvánvaló bizonyságát adja annak, hogy az élet ígérete a hívőt megilleti" (idézi Ferguson: i. m., 117. o.). Végül pedig Sibbes és Preston vezette be azt a gondolatot, hogy a Szentléleknek ez a bizonyságtevő munkája időben megelőzi a személyes hitre ébredést, és ezért különbözik is attól. Preston így prédikálta ezt: „Megkérditek, mi a Szentlélek pecsétje vagy bizonyságtétele? Szeretteim, ez olyasvalami, amit kibeszélni nem tudunk… kibeszélhetetlen bizonyossága annak, hogy Isten fiai vagyunk, valamely titkos megjelentése annak, hogy Isten elfogadott minket, és bűneinktől eltekintett: azt mondom nektek, olyan dolog ez, mit senki ember nem tud, hanem csak az, aki elnyerte" (The New Covenant [Az új szövetség]. London, 1634, 400. skk.; kiemelés tőlem). A Szentlélek „pecsétje" (azaz a Szentlélek mint Istennek a ránk helyezett és bennünket birtokaiként megjelölő pecsétje) itt azonosul ama bizonyságtevő tevékenységgel, amely a megtérés után következik be („minekutána… hittetetek is", Ef 1,13).

29 Goodwin: Works. I: 248.

30 Uo., VIII: 264.

31 Uo., I: 248.

32 Uo., I: 245.

33 Uo., I: 249.

34 Owen: Works. IV: 401.

35 Uo., I: 400. „Midőn megpecsételünk valamely egyezségről vagy frigyről való írást valakinek, nem azt mondjuk, hogy az embert pecsételtük meg, hanem az írást", I: 243.

36 Uo., I: 242.

37 Uo., I: 243.

38 Uo., IV: 399–406.

39 Uo., IV: 404.

40 Uo., IV: 405.

41 Uo., I: 253. A Lélek kétféleképpen örvendezteti meg a keresztyén szívet, és a kettő közül ez az első, nevezetesen: „Ő maga közbevetés nélkül teszi ezt, azaz egyéb cselekedetének vagy munkájának megfontolása, illetőleg okfejtések, levezetések vagy következtetések közbevetése nélkül" (252. o.). A másik mód az, hogy a Lélek megáldja Isten kegyelméről való „megfontolásainkat" (tudatos gondolatainkat), hogy ujjongást váltsanak ki.