Owen 1616-ban született az Oxford megyei Stadhamben, ahol ugyancsak puritán apja mint parókus erejét nem kímélve, kompromisszumot nem ismerve szolgált. Walesi vér csordogált az ereiben, ami talán megmagyarázza egyik különleges vonását, hogy ugyanis írásaiban bemutatja egyfelől Isten nagyságát és az előtte való legmélyebb alázat szükségességét, másfelől azt a megrendítő drámát, amely az örökkévalóság kérdéseivel szembesülő egyénben zajlik – e dolgok megértésében a kelta evangelikálok valamiképpen mindig túlszárnyalják földhöz ragadtabb angolszász társaikat. Tizenkét évesen került az oxfordi Queen’s College-ba, és 1635-ben nyerte el a magiszteri fokozatot. Keményen, elszántan tanult: hajtotta az ambíció, hogy mind a politikában, mind az egyházban kiválóságra jusson. Bár az egyháznak tagja volt, ekkor még aligha mondhatta magát keresztyénnek a szó igaz értelmében. Huszon-egynéhány évesen azonban Isten megmutatta neki bűneit, és a bűntudatra ébredés gyötrelmében úgy megzavarodott, hogy három hónapon át kerülte mindenki más társaságát, de ha valaki mégis megszólította, értelmes szót alig tudott belőle kicsikarni. Lassan megtanult bízni Krisztusban, és megtalálta békességét.

Owen Bunhill Fieldsben nyugszik, és a síremlékébe vésett felirat azt a tiszteletet tükrözi, amelyben kortársai részesítették, és valamelyest jelzi, hogy Isten embereként és az istenesség tanítójaként milyen tulajdonságai voltak. Íme a latin szöveg fordítása2 :

Nos, ez a magasztalás mindazokat a témákat és motívumokat magában foglalja, amelyekről a jelen tanulmány szólni óhajt.

Owennak hatalmas intellektuális erő adatott. Nagy tudása és kitűnő emlékezőtehetsége mellett nagyszerű rendszerezőkészsége is volt. Gondolkodását nem a kifinomultság vagy a bonyolultság jellemezte, miként például Baxterét. Eszméi, akárcsak a normann oszlopok, a masszív nagyság benyomását keltik az emberben, mégpedig éppen szerkezetük sziklaszilárd egyszerűségénél fogva. Tartalmukról szólva hadd mondjunk most csupán annyit, hogy a módszer és a lényeg tekintetében Owenről hol Kálvin, hol a Westminsteri és a Savoy Hitvallás (a Savoy voltaképpen a Westminsterinek enyhén, jórészt Owen által átdolgozott változata), hol pedig mindhárom egyszerre jut eszünkbe: Owen szándékosan mindig a tizenhetedik századi református gondolkodás fővonulata mellett maradt. Eszméi bemutatásában tudatosan nem törődött a stílussal: lelkiismerete tiltakozott a kor irodalmias magamutogatása ellen. Emiatt azonban a felszínes olvasó előtt rejtve marad gondolatainak páratlan egyszerűsége és lényeglátása, csakhogy Owen nem a felszínes olvasóknak írt. Inkább olyanoknak írt, akiknek ha egyszer valami szöget üt a fejükben, meg nem nyugszanak, míg a végére nem járnak, akik a kimerítő tárgyalástól nem kimerülnek, hanem megelégedettséget és felfrissülést éreznek. Joggal mondták műveit különböző középpontok köré szervezett teológiai rendszerek sorozatának. Owen soha nem volt hajlandó a részt elszakítani az egésztől.

Lelki formátuma ugyancsak nem maradt el intellektuális ajándékaitól. „A szentség – mint David Clarkson írta – isteni ragyogással töltötte be minden munkáit, az indította el minden útján, és az áradt minden beszédéből."3  Owen szentsége – azaz az emberek által benne felismert krisztusi alkat – két forrásból táplálkozott. Először is, mint már említettük, Owen szerény ember volt. „Két dolog alkalmatos rá, hogy megalázza az emberek lelkét – írta –: az Istennek, majd pedig a magunk dolgainak a kellő megfontolása. Istent megfontolni nagyságában, dicsőségében, szentségében, erejében, felségében és hatalmában, önmagunkat pedig alávaló, nyomorúságos és bűnös állapotunkban."4  Isten mindkettő megfontolására megtanította Owent: hogy Isten, a szuverén teremtő Isten legyen mind gondolatában, mind életében, és hogy felismerje önnön bűnét és tisztátalanságát. Ez utóbbit Owen különösképpen fontosnak tartotta: „csak, aki érti a maga szíve gonoszságát, oly nagy gyarlóságát, az lehet hasznos, gyümölcsöt hozó, szilárdan hívő és engedelmes ember…"5  Az embernek iszonyodnia kell magától, mielőtt Istent megfelelőképpen szolgálhatná. A természeténél fogva büszke Owen porig alázta magát megtérése közben és révén, és utána mindig megalázta magát belső, veleszületett bűnösségét rendszeresen meggondolva.

Ezenkívül Owen tisztában volt evangéliuma hatalmával. A prédikátoroknak, állította, „meg kell tapasztalniuk az általuk hirdetett igazság erejét tulajdon szívükben és tulajdon szívükön… Valaki akkor hirdeti jól az Igét másoknak, ha az a prédikáció az ő lelkének is hirdeti magát."6  Ezért aztán lefektette a következő szabályt:

Innen az az erő és képesség, amellyel Owen behatol az emberszív sötét mélységeibe. „Egy-egy passzusa hirtelen megvilágosítja az olvasó elméjét – írta Owen Temptation-jéről A. Thompson – hatására azt érzi, személyesen és kizárólag neki szól."8  Midőn pedig Duncan rabbi felszólította tanítványait, hogy olvassák Owen Indwelling Sin-jét [Benső bűn], hozzátette: „De készüljetek fel a bonckésre."

Owen stílusára gyakran sütötték rá a nehézkesség és nyakatekertség bélyegét. Pedig igazában a latinos beszédstílust követte, gördülékenyen és terjengősen, ahogy a csiszolt cicerói modor megkívánta. Ha Owen prózáját hangosan felolvassuk, mint didaktikus retorikát (végtére az is), a mai olvasót zavaró fordított szórendek, áthelyezések, archaizmusok és szóalkotások mindjárt megvilágosodnak és többé nem szúrnak szemet. Aki olvasás közben gondolkodni szokott, Owen terjengősségét szuggesztívnek, ömlengését pedig gondolatébresztőnek találja. „Owent szószátyárnak mondják – írta Spurgeon –, pedig közelebb állna az igazsághoz, ha tömörnek mondanánk. Stílusa azért tűnik nehézkesnek, mert Owen folyvást megjegyzi, hogy miket mondhatott volna, és továbbmegy mindent befogadó elméje nagy gondolatainak kifejtése nélkül. Őt olvasni valóban nehéz munka, de ne sajnáljuk a fáradságot."9  Nem vitatom Spurgeon ítéletét, remélem, az olvasók sem fogják.

A puritán tanítók mind ragaszkodtak hozzá, hogy a realista önismeret a keresztyén élet sine qua non-ja, és ebben Owen sem jelentett kivételt. Az önismeret négy elemből áll, és ezekre Owen soha nem mulasztotta el felhívni a hívek figyelmét.

Először is a keresztyén hívő: ember, akit az Isten racionális cselekvésre teremtett és evégre fölszerelt az értelem, az akarat és az indulatok képességével. (1.) „Az elme vagy az értelem képezi a lélek legfőbb képességét… hivatala az, hogy kalauzoljon, irányítson, vezéreljen és válasszon: ez a lélek szeme."10  (2.) Ahogyan az elme vezet a megismeréshez, akképpen az akarat vezet a cselekvéshez, az akarat „értelmes vágyakozást jelent: azért értelmes, mert az elme vezérli, és azért vágyakozás, mert az indulatok hajtják…, mást nem választ, hanem csak a sub ratione boni-t, mivelhogy van látomása a jóról…, ezért természet és szükség szerint Isten képezi tárgyát."11  (Owen itt a hagyományos, skolasztikus tanításból indul ki, hogy ugyanis a jó egyben kívánatos is, és a dolgokra a nekik tulajdonított jóság, valóság vagy illúzió szerint vágyakozunk. Aki tehát valóban értékeli Isten jóságát, csakis őrá vágyakozhat; és a vágyakozásban, mint Owen állítja, áll és gyökerezik a szeretet.) (3.) Az indulatok különböző alkati, az érzelmek – szeretet, remény, gyűlölet, félelem és így tovább – felhangjait hordozó, pozitív vagy negatív „ösztönzéseket" jelentenek, melyek az embert választásra késztetik, az egyes dolgokhoz vonzva vagy azoktól eltaszítva őket. Nincs semmilyen választás valamilyen fokú indulat nélkül. Következésképpen „az indulatok benne vannak a lélekben, miképpen a kormánykerék rajta van a hajón: ha ügyes kéz ragadja meg, az egész hajót tetszése szerint forgathatja".12  Ami szolgálatába állítja az indulatokat, az nyeri meg az embert: „hiábavalóság vetekedni azzal, ami indulataink erejét bírja: végül úgyis az kerekedik felül".13 

Az ember azért teremtetett, hogy elméjével megismerje a jót, s hogy miután megismerte, indulataival vágyakozzék rá, és miután megérezte vonzását, akaratával ragaszkodjék hozzá: ez esetben pedig a jó nem más, mint Isten, Isten igazsága és törvénye. Isten tehát nem az indulatokon vagy akaraton végzett közvetlen cselekvéssel mozgat minket, hanem Igéjével szólítja meg elménket, és így igazságának hatása alá von minket. Első feladatunk tehát, ha Istent akarjuk szolgálni, hogy megismerjük „Isten írott Igéjének"14  tartalmát. Meglehet, az indulatok adják a hajó kormányát, de kormányoznia az elmének kell; a kormányzásban eligazító térkép pedig nem más, mint Isten kijelentett igazsága.

Következésképpen a tanító első dolga, hogy nyájával megismertesse a Biblia tanításait, ebben óvakodik az érzelmi ráhatástól (azaz nem közvetlenül az indulatokat akarja befolyásolni) és folyamatosan az értelmet szólítja meg. Owen többnyire tanítónak nevezte magát, és szolgálatát ezeknek az elveknek megfelelően gyakorolta, miképpen nyomtatásban megjelent igehirdetéseiből és értekezéseiből kitűnik.

Másodszor a keresztyén ember: bűnbeesett ember. A bűn folytán nemcsak Istentől, hanem önmagától is elidegenedett. A bűn a lélekben zűrzavart, a jellemben pedig széthullást terem: „a képességek keresztezik egymást, egymásnak ellenében hatnak; az akarat nem az elme felismerte jót választja…, és rendszerint az indulatok kerekednek felül, a lélek egészét rabul ejtik".15  A bűnbeesett ember elveszti racionális képességét, elbizonytalanodik, állhatatlanná válik, egymásnak ellentmondó szenvedélyeitől és vak ösztöneitől gyötrődik, és „erőtelen" ahhoz, hogy engedelmeskedjék Istennek (Róm 5,6). A bűn a Teremtővel szembeni megrögzött rosszindulatban és ellenségességben (Róm 8,7), abban az irracionális, megrögzött vágyban gyökerezik, hogy kicselezzük őt, hogy dacoljunk vele és ne engedelmeskedjünk neki. A benső bűn, írta Owen, „természete és formális szándéka az Istennek való ellenszegülésben áll: szembeszállni a törvényhozó Istennel, a szent Istennel, az evangélium szerzőjével, a kegyelem (nem pedig a jótétemények) által nyert üdvösség szerzőjével, ez teszi a bűn törvényének a közvetlen célját."16  Istentelenségben, hamisságban, hitetlenségben és eretnekségben jut természetes kifejezésre. Áthatja és beszennyezi az egész embert: „mint a romlás kútfeje, a bűn hozzáragasztja elménket a sötétséghez és hiúsághoz, indulatainkat az érzékiséghez, akaratunkat a jónak megvetéséhez és utálatához, és… szakadatlanul ránk kényszeríti magát gonosz hajlandóságokban, indítékokban és tanácsokban".17  És, mint látni fogjuk, ellenáll az üdvösség minden munkájának, az elsőtől az utolsóig: „midőn Krisztus eljön, hogy meghódítsa magának a lelket, nem békés révbe érkezik. Nem léphet semmilyen talpalatnyi földre, hacsak meg nem harcol érte."18 

A benső bűn jelenléte és hatalma miatt a keresztyén életnek tehát az önutálaton és az önmagunk iránti bizalmatlanságon kell alapulnia. Az önbizalom és az önelégültség csak az önismeret hiányát bizonyítja. Egészséges keresztyén csak az lehet, aki megalázza magát és megtöri szívét:

Harmadszor a keresztyén ember: megváltott ember. Egyike azoknak, akikért Krisztus kezességet vállalt a „megváltás örök szövetségében", hogy adósságukat lerója, életet nyerjen nekik, felmentse őket a bűn büntetése alól és kiszabadítsa őket a bűn hatalmából. A krisztusi megváltás áll a keresztyén tanítás középpontjában, a krisztushitnek és a krisztusszeretetnek pedig a keresztyén vallás középpontjában kell állnia. Thomas Goodwinnal és Samuel Rutherforddal együtt Owen ezt éppoly világosan látta, mint bárki valaha.

Negyedszer a keresztyén ember: újjászületett ember, új teremtmény Krisztusban. Az élet új elve, az engedelmesség új cselekvésmódja termékenyítette meg. A „szívnek ezt a körülmetélését" hirdette a próféta. „A bűnben való vakság, csökönyösség és megátalkodottság, az elménket megszállva tartó előítéletek és indulatok akadályt vetnek az Istenhez való megtérésünk elé, de eme körülmetélés semmivé teszi őket",21  és első közvetlen eredményeképpen az ember a Jézus Krisztusba vetett igaz, üdvösséges hit útjára lép, tudatosan „megtér". Ez a lépése, bár azt lénye legmélyén a Szentlélek új életet adó tevékenysége közvetlenül irányítja, tökéletesen szabad (azaz szándékos): „megtérésünkkor a kegyelemnek az akaraton végzett munkája természetes rendben megelőzi az akaratét; és noha az idő ama villanatában, amidőn az akarat mozgattatik, mozdul is, és midőn cselekedve van, maga is cselekszik, gyakorlatában megőrzi a maga szabadságát".22 

Az újjászületés az ember szívét csatatérré változtatja, ahol „a test" (az óember) fáradhatatlanul kétségbe vonja „a lélek" (az új ember) fennhatóságát. A keresztyén ember nem elégítheti meg az egyiket a másik beavatkozása nélkül (Gal 5,17; Róm 7,23). A bűn, melytől a bűnbánat révén formálisan elszakította magát, akárha önálló életre tenne szert: Pál „személyhez, élő személyhez hasonlítja, ki az »óember« nevet kapta, és akinek megvannak a maga képességei, tulajdonságai, bölcsessége, tudománya, eszessége, ereje".23  A bűn tehát továbbra is ott munkál a szívben, az, hogy támadásait időlegesen szünetelteti, nem azt jelenti, hogy meghalt, hanem hogy nagyon is él. „A bűn mindig akkor a legkevésbé csendes, amidőn a legcsendesebbnek látszik, és vizei akkor a legmélyebbek, midőn mozdulatlanok."24  Stratégiája az, hogy a biztonság hamis érzetét keltse váratlan támadása előtt.

A bűnnel való harc mindhalálig tart.

Aki tehát magát tökéletesnek mondja, magát csalja meg, és már el is indult lefelé a lejtőn. „Soha nem bújhattok ki a Róma 7 alól, amíg nektek szolgálok" – mondta Alexander Whyte edinburgh-i gyülekezetének, és Owen ha két és fél évszázadot átlépve fölmehetett volna Whyte szószékébe, ugyanezt mondta volna.

A „szentség tehát nem más, mint evangélium lelkünkbe plántálása és beírása, ottani megvalósulása",28  „az Igének a szívünkben való kegyelemmé változása… A Lélek csak azt munkálja bennünk, amit az Ige megkíván tőlünk…, növekedni annyi, mint növekedni az Igéhez való igazodásban."29  Ez a növekedés folyamatosan kitart (vagy ki kellene tartania) a keresztyén ember egész életében.

A szentség tehát egyszerre képezi Isten ajándékát és az ember előírt kötelességét: „ebbéli kötelességünket nem tudjuk teljesíteni Isten kegyelme nélkül, Isten pedig nem más végre ajándékozza ezt a kegyelmét, hanem hogy mi megfelelőképpen teljesítsük kötelességünket". Aki szent akar lenni, annak tekintettel kell lennie egyfelől Isten ugyancsak szent, igazságos, jó és kötelező törvényére, mely a szentséget létrehozó jó cselekedeteket számára végérvényesen előírja, másfelől Isten ígéretére, hogy Krisztus által erőt ad törvénye megtartásához.

Fohászkodnunk kell segítségért, és a hit jó harcát meg kell harcolnunk a Krisztus ereje által, és hálát kell adnunk neki győzelmeinkért.

A megszentelődésnek két vonatkozása van. Pozitív vonatkozása, hogy megelevenít, hogy az új embert megerősíti és éretté teszi; negatív vonatkozása, hogy az óembert a végelgyengülésig folyamatosan öldökli.

Azáltal növekszünk a kegyelemben, hogy az újjászületésünk nyomán belénk plántált új erőket és hajlamokat szándékosan fölpezsdítjük és gyakoroljuk.

A keresztyén embernek tehát szorgalmasan élnie kell a kegyelem eszközeivel: hallgasson, olvasson, elmélkedjék, őrködjék, imádkozzék, áhítatoskodjék; buzgólkodjék az „egyetemleges engedelmességben"; minden nap, minden dolgában Isten kijelentett akaratához igazodjék, és ebben eltökélten és erélyesen ki kell tartania. Nem szabad azonban soha megfeledkeznie arról, hogy a hatalom Istentől, nem pedig önmagától van, és mindezt az imádságos függőség lelkületével kell tennie, máskülönben kudarcot vall. Mert

Ez az állandó segítség elmarad azoktól, akik megfeledkeznek rászorultságukról és az érte való fohászkodásról.

A kegyelemben való ilyen növekedésre törekedni annyi, mint közvetlenül a világ ellen harcolni, ahogyan a bűnt öldökölni annyi, mint közvetlenül a test ellen harcolni (lásd a következő szakaszt). Owen erre a The Grace and Duty of Being Spiritually Minded [A lelki gondolkodás kegyelme és kötelessége] című könyvének előszavában mutat rá: szavai, melyek ugyan a kései tizenhetedik századra vonatkoztak (a kötet 1681-ben jelent meg), hátborzongatón illenek mai helyzetünkre. Így írt Owen:

A gondolatokat tehát óvni, a szívre pedig ügyelni kell, és ki kell alakítani a fegyelmezett elmélkedés szokását, máskülönben az ember soha nem tarthatja meg a lelki gondolkodásmódot, amelyen a kegyelemben és szentségben való igaz növekedés alapul.

Az öldöklés esetében többről van szó a bűnös ösztönök merő elfojtásánál vagy leküzdésénél. Nem kevesebbről van szó, mint hogy azokat fokozatosan meg kell semmisíteni. „Öldökölni" annyi, mint „ölni", és „e kötelesség célja a pusztítás, mint minden más ölés esetében: a bűnnek, emez átkozott élet maradékainak a végső elveszejtése, elpusztítása és megsemmisítése…, hogy a bűn ne is lehessen, ne is élhessen, ne is hathasson…"34  A hívőben lakozó bűn elvben meghalt a kereszten: Krisztus kereszthalála lesz idővel a halála. Az újjászületés valójában ledöntötte trónjáról, és most a keresztyén ember a Lélek segítségével vérének elapasztásával tölti idejét (Róm 8,13). „E munkát fokozatosan a tökéletességig kell vinnünk életünk minden napján."35  Pihennünk nem lehet, mert „a bűn máskülönben meg nem hal, hanem csak fokozatos és állandó gyöngítés által: ha megkíméled, begyógyítja sebeit, visszanyeri erejét".36  „Ez a munka ebben áll: …a kegyelemmel síkra szállni… a bűn kútfeje, cselekedetei és gyümölcsei ellen."37  Ez gyakran fájdalmasnak és hálátlannak tetszhet: Krisztus a szem kivájásához és a láb levágásához hasonlítja, de hát ez az élet útja, s elhanyagolása végzetesnek bizonyul.

Az egyes bűnök elleni sikeres támadás feltételezi először is a folyamatos alázatot („E kedélyállapotnál nincsen a bűn mérge ellen való jobb orvosság"), másodszor pedig a kegyelemben való folyamatos növekedést.

Különösképpen „ama kegyelmek gyakorlásában éljetek és bővelkedjetek, amelyek leginkább ellenkeznek… a bennünk főképpen ható romlottságokkal".39 

A keresztyén ember bűnének öldöklését közvetlen módon az imádság révén biztosítja. Az ilyen imádság magában foglalja: egyfelől a panaszt, melyben Isten elé viszi bűnét és nyomorúságát, lelkét emészti annak alázatos elismerésével, hogy vétke teljes joggal váltja ki Isten iránta való haragját; másfelől pedig az esedezést, amelyben buzgón és tolakodón Isten szabadításígéreteire hivatkozik, illetve fenntartja ezek beteljesültébe vetett hitét azáltal, hogy felidézi amaz eseményeket, amelyekben Isten az iránta való szeretetét már kimutatta. (A zsoltárok megannyi példát hoznak fel erre.) Az imádságnak kettős hatása van az emberre. Egyrészt a kegyelem megerősödik. „A hívő ember soha máskor nem jut a szentség keresésében, szeretetében és örömében oly fokú lelki feszültségre, mint imádságban."40  Másodszor a bűn meggyengül és elhal, ahogyan a hívő hitben és szeretetben néz a Krisztusra. „Nézzen a hit Krisztusra, ahogyan az evangéliumban haldoklik és megfeszíttetik. Nézzétek őt, amint bűneitek terhe alatt imádkozik, vérzik, haldoklik: ez állapotában fogadjátok be őt szívetekbe hit által, romlottságotok miatt kiontott véréért folyamodjatok; naponta tegyetek így…"41  Sehol nem látszik oly gyűlöletesnek a bűn, mint a Kálvárián, és a bűnvágy kihuny a szívben, ha a hívő nem téveszti szem elől a Kálváriát. Azonkívül:

Így tehát a kereszt és a Lélek két középponti valósága körül forog Owennak a keresztyén életről szóló tanítása. Krisztus kiérdemelte a Lélek ajándékát a kiválasztott bűnös számára azzal, hogy meghalt érte; a Lélek pedig eljön, hogy megmutassa neki, a kereszt mit mond Krisztus iránta való szeretetéről, hogy megértesse vele a Krisztus által számára elnyert kegyelmet, hogy megváltoztassa szívét, és hogy Megváltója iránt szeretetet gyújtson benne. A Lélek elvezet minket Krisztus keresztjéhez, Isten ama biztosítékához, hogy maguk a bűneink halnak meg – ahelyett, hogy minket az örök halálba vinnének –, és Krisztus keresztjét annak bűnöldöklő hatalmával43  együtt a szívünkbe helyezi, így gondoskodva róla, hogy bűneink valóban meg is haljanak.

Mielőtt továbbmennénk, meg kell jegyeznünk, hogy a megszentelődésnek mint kegyelmeink megerősítésének és bűneink megöldöklésének ez a kétosztatú rendszere, amelyet Owen mesteri világossággal és elevenbe vágó éllel előad, korántsem az ő sajátságát képezi. Ez volt a hagyományos puritán tanítás, mely Kálvinon keresztül a Róma 6-ra és a Kolossé 2,20–3,17-re megy vissza. Ebben, mint másban is, Owen a puritanizmus fővonulatához kötődik.

Az Istennel való közösség gondolata a puritán teológia és vallás lényegéhez vezet minket. Ez azon nyomban világossá válik, mihelyt meglátjuk, hogy ez a kérdés mi módon viszonyul a puritán érdeklődés egyéb fontos témáihoz.

Mindannyian tudjuk, hogy a puritánokat mélyen foglalkoztatta az ember sokrétű problémája: az ember természete és a világban elfoglalt helye, az ember képességei és jóra vagy rosszra való lehetőségei, az ember szenvedései, reményei, félelmei és csalódásai, az ember sorsa, az ember „négyrét" állapota: az ártatlanság, a bűn, a kegyelem és a dicsőség. Ők abban látták az ember létének az értelmét és célját, hogy közösségben legyenek Istennel. „Az ember legfőbb célja, hogy Istent dicsőítse és mindörökké őbenne örvendezzék."44 

Ezen túlmenően tudjuk, hogy a puritánokat mélyen foglalkoztatta a kegyelmi szövetségről szóló tanítás: annak természete, feltételei, ígéretei, áldásai, adományozásának módjai, pecsétei és rendelései. A kegyelmi szövetséget jellegzetes puritán tanításnak mondják, miként a hit által való megigazulást jellegzetesen lutherinek. Nos, a puritán gondolkodás a kegyelmi szövetség értelmét és célját éppen abban látja, hogy az embereket az Istennel való egységbe és közösségbe vezeti.

Úgyszintén: a puritánok soha nem fáradtak elmélkedni Krisztusnak a kegyelmi szövetségben végzett közvetítésén: megaláztatásán és felmagasztalásán, elégtételén és közbenjárásán, szövetséges népéhez fűződő minden kegyelemteljes, pásztori, férji, baráti és egyéb kapcsolatán. A krisztusi közbenjárás értelmének és céljának a puritán fölfogását pedig világosan lefekteti John Owen, midőn arról beszél, hogy Krisztus „hatalmas vállalkozása, élete, halála, feltámadása, mennybemenetele, Isten és köztünk való közbenjárása… Istenben való örvendezésünkhöz vezet".45  Ez teszi a közösség valóságát.

Még egyszer: jelentkezésekor a puritanizmus először az angol nyilvános istentisztelet megreformálásának módjait kereste, és mind közös, mind az egyéni istentiszteletnek a tartalma, módja és gyakorlata mindvégig középponti szerepet vitt a mozgalom történetében. És ez senki másra nézve nem állt úgy, mint magára John Owenra, amint művei tanúsítják: azon túlmenően, hogy önálló témaként számtalanszor taglalta az istentisztelet megannyi vonatkozását, szinte minden teológiai kérdésfelvetését összefüggésbe hozta az istentisztelet dolgaival. Miért ez állandó összpontosítás az istentiszteletre? Nem csupán azért, mert az istentisztelet elsődleges célja, hogy Istent az őt megillető tiszteletben és dicsőségben részesítse, hanem azért is, mert az istentisztelet másodlagos célja és értelme, mely aligha választható el az elsőtől, hogy a résztvevőket az Istennel való közösség ragyogásába vezesse, valóságos, minden spirituális lelket a legnagyobb mértékben gyönyörködtető ízelítőt adjon nekik a mennyből.

Így a puritánok szemében Isten és ember közössége jelenti azt a célt, amelynek elérésében a teremtés és a megváltás eszközül szolgál: a teológiának és az igehirdetésnek mindig is ezt a célt kell felmutatnia, mert ez jelenti az igaz vallás lényegét, voltaképpen ez adja a keresztyénség definícióját.

E kérdéskörnek szentelte Owen az Of Communion with God the Father, Son and Holy Ghost, each person distinctly, in love, grace and consolation; or, the Saint’s Fellowship with the Father, Son and Holy Ghost, unfolded [Az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istennel, minden személlyel külön-külön való szeretetbeli, kegyelembeli és vigasztalásbeli közösségről, avagy amely megmagyarázza a szentnek az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való társaságát] című értekezését. A könyv először 1657-ben jelent meg, majd 1674-ben újra, Daniel Burgess bevezető episztolájával. Burgess Owen munkáját „e nagy és szükséges kérdést taglaló egyetlen létező értekezésnek" mondja. Ez igaz, de csak formális szempontból, mert Owen mondandójának lényege feltalálható számos egyéb puritán munkában, ha nem is olyan rendszeres feldolgozásban. Ezek közül Thomas Goodwin The Object and Acts of Justifying Faith-je tűnik a leggazdagabbnak. (Goodwin, aki az egyház dolgaiban ugyancsak independens álláspontot vallott, az 1650-es években az oxfordi Magdalen College elnökeként közeli munkatársi kapcsolatban állt Owennal, az egyetem akkori alkancellárjával.) Az összehasonlításhoz forrásként felhasználhatjuk Salamon Énekének puritán magyarázatait (Sibbes, Collinges, Durham és mások) és „az Istennel járás" kedvelt puritán témájának feldolgozásait (például a következők: Robert Bolton: Some General Directions for a Comfortable Walking with God [Némely általános útbaigazítás az Istennel való nyugodalmas járáshoz]; Richard Baxter: The Divine Life [Az isteni élet]; Thomas Gouge: Christian Directions Shewing how to Walk with God All the Day Long [Keresztyén eligazítás, mely megmutatja, hogyan kell Istennel együtt járni naphosszat].

1. Az Istennel való közösség olyan kapcsolat, amelyben Isten és ember kölcsönösen érintkezik egymással. Ezt az eszmét fejezi ki az újszövetségi koinónia szó (amelyet az angol Biblia hol „fellowship-nek" [társaság], hol „communion-nak" [közösség]*  fordít). Általában a koinónia szó két vagy több fél valamilyen ügyben való közös részvételére utal, olyan tevékeny osztozkodásra, amelyben a felek egyaránt adnak egymásnak és kapnak egymástól. „A közösség ebben áll: tagjai adnak is, kapnak is."46  Ilyen viszony természetszerűleg feltételezi, hogy a felek között korábban valamilyen előzetes egyezség jött létre. Ennek megfelelően Owen a következőképpen határozza meg az Isten és az emberek közötti koinóniát:

2. Az Istennel való közösség olyan kapcsolat, amelyben a kezdeményezés és a hatalom Istennél van. Figyeljük meg, hogy Owen miképpen azonosítja az Istennel való közösség kezdő mozzanatát: „Isten közli velünk magát", és csak utána, ezen alapulva következik a válaszunk: „mi pedig viszonzásul megadjuk neki azt, amit tőlünk megkíván". Az Istennel való közösség viszonyát tehát Isten teremti azzal, hogy magát nekünk adja: mi csak így ismerhetjük meg őt, csak így válaszolhatunk neki. Az Istennel való beszélgetésünk szorosabb értelmében vett közösség keresztyén kötelességnek számít, de abban a tágabb és alapvetőbb értelemben, hogy Isten közli velünk magát, akár azért, hogy szóra bírjon minket, akár azért, hogy megjutalmazzon, a közösség nem más, mint isteni ajándék. Így felfogva, az Istennel való közösség tehát többet jelent, mint amit ma általában szokás neki tulajdonítani. Mi az Istennel való közösséget szubjektív és emberközpontú módon fogjuk fel, tudatosult Isten-tapasztalatainkat, Istenhez való szándékos közeledéseinket, az ő velünk tett és érzékelt dolgait értjük rajta. A puritánok azonban objektív és istenközpontú módon gondolkodtak az Istennel való közösségről, mely szerintük magában foglalta először is azt, hogy Isten kegyelemteljesen megszólít minket, megbocsát nekünk, újjáteremt és megelevenít minket önmaga számára; ezután minden további esetét annak, hogy magát adja nekünk; és csak ezek után terjedt ki arra, hogy mi magunk tudatosan keressük és megízleljük kegyelemteljes jelenlétét. A puritánok nem törődtek kevésbé Isten tapasztalati megismerésével, mint mi tesszük – sőt ez talán éppen fordítva igaz –, de ők ezt a törődésüket nem szakították el tágabb teológiai, az isteni kegyelemről szóló tanítással kapcsolatos törekvésüktől. Ezzel elkerülték a hamis miszticizmus veszélyeit, amelyek újabban megannyi szándéka szerint ugyan keresztyén kegyességet megrontanak. Az Istennel való megtapasztalt közösségünk összefüggését és okát, mint mondták a puritánok, Istennek a velünk való, hathatósan életet adó közössége teremti; az előbbit mindig az utóbbi következményének, sőt, valójában vonatkozásának kell elgondolni. Az Istennel való közösség eszméje tehát átfogja az Istenhez fűződő kegyelem-és-hit viszonyunk teljes egészét, mely viszonyt maga Isten kezdeményezi, és annak minden egyes lépcsőfokán a kezdeményezést magánál tartja. Korunkban a barthiánusok mint új felfedezést hirdetik, hogy az Istennel való minden emberi kapcsolatban a cselekvő alany nem más, mint maga Isten, holott ezt a puritánok, mint maga Owen is, jóval korábban tudták.

3. Az Istennel való közösség olyan kapcsolat, amelyben a keresztyének a Szentháromság mindhárom személyétől kapják a szeretetet és mindhárom személy iránti szeretettel válaszolnak. Owen folyvást ragaszkodott hozzá, hogy a keresztyén hit a szentháromságtanon alapul, és ha ez az alap összeomlik, vele együtt omlik össze minden más. E ragaszkodását a keresztyén üdvösség trinitárius volta magyarázza: az üdvösségben ugyanis az üdvösséget közösen kidolgozó három isteni Személy üdvrendi viszonya az Istenség dicsőséges életének lényegi és örökkévaló viszonyát tükrözi. Az első Személy, az Atya kijelenti magát mint az Egyet, aki kezdeményez, aki kiválasztja üdvözítendő népét és az üdvözítőt, a Fiát, és megtervezi az üdvösségnek az ő szent természetével egyező módját. A második Személy az Atyához való viszonyában mint Fiú és mint Ige jelenik meg, aki magában leképezi és megtestesíti az Atya természetét és szándékát, és az Atyától eljön, hogy annak akaratát végbe vigye, halálával megváltsa a bűnösöket. A harmadik Személy mint végrehajtó származik az első kettőből, és közvetíti Isten választottainak a Fiú által számukra elnyert üdvösséget. Mindhárman tevékenyen teljesítik a szeretet közös szándékát a szeretetlen embereken; bőkezűségükben mindhárman külön ajándékaikban részesítik a választottakat, és ezért a keresztyén híveknek hitükben mindhármuknak külön-külön megfelelően elismerő tiszteletet és alkalmas választ kell adniuk. Ezt a témát Owen az Of Communion-ben taglalja.

Fontoljuk meg először az Atyát, mondja Owen. Nekünk adott sajátos ajándéka, mint az atyai szeretet magatartásmódja és gyakorlata írható le: „ingyenes, érdemtelen és örökkévaló… Ezt az Atya személy szerint a szentekhez köti: ők pedig ezt azonnal meglátják benne, elfogadják tőle, és az ő kívánságának megfelelően térítik meg".48  Owen rámutat arra is, hogy az Újszövetség a szeretetet nevezi meg az Atya velünk való kapcsolatának sajátosságaként (1Jn 4,8; 2Kor 13,14; Jn 3,16; 14,27; Róm 5,5; Tit 2,4).

Az Atya szeretetét elfogadni hit által lehet, vagyis, ebben az esetben, elhinni és elismerni, hogy Krisztus nem saját kezdeményezésére, hanem a szerető mennyei Atya ajándékaként jön el hozzánk.

Hogyan válaszoljunk az Atya szeretetére? Viszontszeretettel, azaz, mondja Owen: „az Atyában való különös gyönyörűséggel és a neki való meghódolással, mely a lélek iránti hathatós szeretetben mutatkozik meg".50  Majd részletes elemzésében Owen megállapítja, hogy az a szeretet, amellyel az Atyának tartozunk, négy egymással szorosan összetartozó elemből áll: nyugalom, gyönyörűség, tisztelet és engedelmesség.

Ezután, mondja Owen, fontoljuk meg a Fiút. Az ő sajátos ajándéka nem más, mint a kegyelem: a velünk közölt ingyen jóindulat, és a belőle fakadó minden egyéb lelki jótétemény. Minden kegyelem a Fiúban található meg, és az ő befogadásával nyerhető el.

Owen szerint ezek járnak Pál fejében, midőn „az Úr Jézus Krisztus kegyelméről" (2Kor 13,13) beszél, és ugyancsak ezek járnak János fejében, midőn ezt mondja: „az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért" (Jn 1,16). Krisztus kegyelmének az értelmét magyarázva, Owen külön hangsúlyt fektet a Krisztus és népe közötti „házastársi kapcsolatra", és az Énekek énekét (2,1–7 és 5. r.) alapos krisztológiai exegézisnek veti alá, mint hamarosan látni fogjuk.

A hívek Krisztus szeretetét hit által fogadják be, azaz:

Hogyan válaszoljunk Krisztusnak az irántunk tanúsított házastársi szeretetére és hűségére? Azzal, hogy megőrizzük iránta való házastársi tisztaságunkat, mondja Owen, azaz: nem vetjük bizalmunkat másba, nem sóvárgunk más után, hanem benne és utána, hogy elfogadást nyerjünk Isten előtt; örökkévaló javunkért küldött Szentlelkén csüggünk, és tisztán, a Szentírás mintájának megfelelően tartjuk meg az istentiszteletet. Ehhez naponta meg kell hódolnunk előtte mint kegyes Urunk előtt. Naponta örvendenünk kell előtte abban a tudatban, hogy ő mint tökéletes Megváltó szabadít meg minket a bűnből; naponta oda kell vinnünk aznapi bűneinket és erőtlenségeinket keresztjéhez, hogy bűnbocsánatot nyerjünk („ez teszi minden nap munkáját, nélküle nem tudom, hogyan lehetnénk békességben Istennel"53 ); naponta Krisztusra kell néznünk és tőle várnunk Szentlelkét, hogy az tisztítsa meg szívünket és végezze el bennünk megszentelő munkáját. A puritánok szerint a szentséget éppúgy nem lehet a kegyesség gyakorlása nélkül elérni, mint ahogyan nem lehet a bűn elleni harc nélkül tökéletesedni. A szentek, mondja Owen:

Végül, mondja Owen, fontoljuk meg a Szentlelket. Ő a Vigasztaló nevet kapta, és a vigasz – beleértve a szív bizonyossággal és örömmel való megerősítését és bátorítását – jelenti az ő sajátos ajándékát. Vigasztalása abban és azáltal van, hogy megérteti velünk Istennek a Krisztusban megnyilvánuló szeretetét és Isten üdvözítésében való részesedésünket (Jn 14,26.27; 16,14; Róm 5,5; 8,16). A Léleknek mint Vigasztalónknak ebben áll a szolgálata:

Hogyan válaszoljunk a Lélek vigasztaló munkájára? Úgy, hogy nem szomorítjuk meg őt hanyagságunkkal vagy vétkünkkel (Ef 4,30), hogy nem oltjuk meg őt, munkáját ellenezve vagy akadályozva (1Thessz 5,19), hogy nem állunk ellent neki, elutasítva Igéjét (ApCsel 7,51), hanem szüntelenül hálát adunk neki, és fohászkodunk hozzá békességének és jóságának fenntartásáért. (Owen a Jelenések 1,4-ben a Szentléleknek mondandó ilyen imádság előzményét véli fölfedezni.)

Owen szerint tehát ez legyen a mintája az Istenség három Személyével való rendszeres közösségünknek mind az elmélkedésünkben és imádságunkban, mind pedig megfelelően rendezett életünkben. Hosszasan időzzünk a három Személy mindegyikének irántunk megnyilvánuló sajátos kegyelménél és szereteténél, a szeretet és a meghódolás megfelelő válaszát adjuk meg mindhármuknak külön-külön. Így tarthatjuk fönn Istennel való teljes közösségünket.

Thomas Goodwin hasonló felfogást fejt ki, ha a fogalmi pontosságra nem sokat ad is, mindenesetre érzelmi gazdagságot és melegséget sokkal többet találunk nála, mint Owen „okoskodásának sötét, mély tavában", ahogy James Moffat nevezte. Owentől megtudhattuk, hogy a három-egy Istennel való kapcsolattartás részét képezi a keresztyén kötelességeknek, Goodwin alábbi passzusából pedig azt érthetjük meg, hogy ez az üdvbizonyosság isteni ajándékához tartozik. Goodwin 1János 1,3-ból és a János 14,17–23-ból kiindulva mondja:

Owen nem így fejezte ki magát, de vajon elfogadta-e volna Goodwin állításait? Szerintem igen.

4. Az Istennel való közösség nem más, mint tevékeny, jövőbe tekintő barátság Isten és ember között. Ez a gondolat éles megvilágításba helyezi John Owen bonyolult elemzését. Az Istennel való közösség egyszerűen annyit tesz, hogy az ember barátként viszonyul Istenhez, aki barátjának mondja őt. Thomas Goodwin hosszasan elmélkedik Krisztus szeretetén, és megállapítja, hogy Krisztus, miután mi bűnbe estünk és Istennel szemben ellenségessé lettünk, meghalt, hogy ismét barátaivá tegyen minket – „noha teremthetett volna újakat könnyebben is"57  –, és meggyőzően kifejti azt a gondolatot, hogy a barátság nem holmi eszköz valamely cél érdekében, hanem önmagáért való cél, és hogy az igaz barátság a barát társaságának önmagáért való ápolásában jut kifejezésre:

Újfent el kell mondanunk, Owen stílusa ennél ridegebbnek tűnik, kevésbé érzik rajta a meghittség, de a maga módján ugyanezt mondja. Tanítónk sokat tűnődött azon, hogy Krisztus örömét leli szentjeiben, s biztosít minket afelől, hogy „ujjong a szíve bennünk, nem bánkódik miattunk. És életünk minden napját tulajdon menyegzője napjának tudja", sőt: „a szentekkel való közösség gondolataiban leli gyönyörűségét az örökkévalóságtól fogva".59  „Őket barátaiként, kebelbarátaiként használja, kikben gyönyörködik,"60  elmondván nekik, hogy mindaz, ami az ő szívében van, rájuk tartozik. A másik oldalon pedig „a szentek gyönyörködnek Krisztusban: ő az örömük, a koronájuk, vigasságuk, életük, táplálékuk, egészségük, erejük, sóvárgásuk, igazságuk, üdvösségük, boldogságuk" – és „erről tesz bőséggel bizonyságot a Jézus Krisztussal való közösségnek az Énekek énekében foglalt példája".61  Owen ezen a ponton azon számos puritánnal áll egy sorba, aki Bernát és más középkoriak nyomdokaiba lépve, Salamon Énekét Krisztus és lelki menyasszonya – hol az egyház, hol a keresztyén ember – kölcsönös szerelmének példázataként (ők maguk talán botorul allegóriának mondták) magyarázta. Owen a Krisztussal való közösséget elemezve, adja elő az Énekről szóló tömör magyarázatait, és alighanem legjobb, ha Sinclair Ferguson kitűnő összefoglalásából idézek néhány passzust.62 

Owennak ehhez sokkal több, ilyen jellegű hozzáfűznivalója van, de ezeket már nem követhetjük tovább nyomon.

Csak másodlagos jelentősége van annak, mint mondja Ferguson, hogy mennyiben értünk egyet Owen allegorizálásával. Csupán az a nyilvánvaló bizonyíték számít, hogy Owennak az igaz keresztyén kegyességről kialakított felfogása és személyes tanítványi mivolta mélyén az Úr Jézussal való élő szeretetközösség rejlett: ez a közösség formálta, töltötte meg tartalommal és erővel Owennak mind a nehéz időkben végzett fáradságos tanítványi munkáját, mind a személyes reménységét.

Abban a szerelemben, ami a keresztyénséget teszi, a hit, a szeretet és a reménység szoros és nyilvánvaló összefüggésben áll. Egyfelől Istennek a kegyelem szövetségében tett ígéretei nemcsak a múlt bűneitől való mentességet és mostani nyomással szembeni védelmet, hanem az eljövendő szorosabb és gazdagabb közösség boldogságát is biztosítják, midőn a hitet immár felváltja a látás. Másfelől, ahogyan a földi szerelmesek egyesülni óhajtanak úgy, hogy mind az öt érzékük (látás, hallás, érintés, ízlelés, szaglás) tevékenyen részt vegyen tevékeny elméjükkel együtt egymás boldog megismerésében, akképpen a szentek is természetesen és önkéntelenül így vannak ezzel Megváltójuk tekintetében. Így ír Owen:

Ebben a megtartó reményben a hívő ember egyenesen szembe nézhet és nézzen is szembe az utolsó ellenséggel, készüljön fel, hogy amikor az eljön, természetesnek vegye a halált. Az, hogy a lélek és az elme ilyenképpen készüljön fel az e világból az Isten közvetlen jelenlétébe való átmenetelre, valóban középponti szerepet vitt a puritán lelkiségben.

Owen tulajdon felkészülésére világít rá az, ahogyan válaszolt lelkésztársa, William Payne 1683. augusztus 24-én hozott hírére, hogy Owen utolsó műve, mely helyénvalóan a Meditations and Discourses on the Glory of God [Elmélkedések és értekezések Isten dicsőségéről] címet kapta, sajtó alatt van. „Örömmel tölt el a hír – szólt Owen – de, ó, Payne testvérem! A régen várt nap végre elérkezett, úgy fogom meglátni a dicsőséget, ahogyan eleddig, ebben a világban meglátni soha nem voltam képes."64  Tudta, hogy meg fog halni, és mielőtt véget ért a nap, kiadta lelkét. Nehézkes, latinos nyelvi szabatossága az utolsó pillanatig vele maradt, és eme talán utolsó megszólalását is, akárha nyilvános beszédként fogalmazta volna meg, ami túlzás nélkül furcsán hat – de kérdem én, a stílus kérdését félretéve, volt-e valaha ennél drágább, nyájasabb, sőt valójában nemesebb távozás?

5. Az Istennel Krisztusban való közösség sajátos öröme az úrasztalánál. A puritánok jellegzetesen nem merő emlékezésnek gondolták az úrvacsorát, akárha az eucharisztikus istentisztelet Krisztus halálának felidézéséből állna, a vele való közösség nélkül. Ahhoz kétség nem férhet, hogy a puritán felfogás szerint az úrvacsorához járuló semmi olyan különleges kegyelemben nem részesül, amelyet másutt nem kapna meg. A puritánok egyetértettek a skót Robert Bruce-szal abban, hogy „a sákramentumban semmi olyat nem kapunk, amit az Igében ne kapnánk."65  De az úrasztalához sajátos kegyességi gyakorlat illik, mert ott Krisztus szeretetének legmagasztosabb cselekedetét a sákramentumi jegyek különleges elevenséggel tárják elénk: belőle az Atyával és a Fiúval való különösen szoros közösségnek kell fakadnia. Hadd mutassa be ezt a tanítást Richard Baxter:

Owen és Baxter nem mindenben egyezett – az engesztelés természete, a megigazulás alapja és némely egyházi ügyben kifejezetten távol álltak egymástól –, de az úrvacsorában mindketten, teljes összhangban, a Krisztussal való közösség alkalmát és eszközét látták. Owen soha nem írt az úrvacsoráról, de néhány informális, gyorsírással lejegyzett úrvacsorai igehirdetéséből67  világosan kitűnik alapvető álláspontja: „Azt mondjuk, e dolgokban a Krisztussal való különleges közösséget tapasztaljuk meg, az úrvacsorai rendelésnek megfelelő módon, melyet más rendelt áhítatosságban nem találunk meg."68  Sinclair Ferguson ugyancsak ragyogó összefoglalását adja a téma oweni kifejtésének.69  Ezt idézzük:

Így a Krisztussal való közösség annak kérdésévé válik, hogy elismerjük-e Krisztusnak az engesztelő áldozata erejében való jelenlétét, és azzal a tiszteletteljes bizalommal élünk-e a szentséggel, hogy benne Krisztus eljön személyesen mindenkinek ígéretet tenni üdvözítő szeretetéről. Ha igen, akkor: „az Úr asztalánál úgy ülünk mint az ő barátai…, nem lévén közte és köztünk különbség [vita]".70  Az úrvacsorára fel kell készülnünk: „a bűn büntethetőségén, Isten szentségén és a Krisztusban való üdvösségen való elmélkedés által (IX: 559); a bűnbánat… és a hit lelkületével való önvizsgálat által; esedezés által, melyet imádság egészít ki, „hogy mindezt a lélek befogadhassa és megemészthesse" (IX: 562); és ama várakozással, hogy Isten beteljesíti ígéretét: „szívünk esedezése szerint találkozik velünk" (uo.).71  Így bizakodón számíthatunk a szeretett Urunkkal való éltető találkozásra, melynek eredményeképp a korábbiakhoz képest nagyobb békesség, öröm, háládatos szeretet és alázatos odaadás lesz bennünk, hiszen Krisztusnak nem szokása csalódást okozni azoknak, akik a kegyelem eszközeit helyesen használva keresik őt.

Aki csak egy kicsit is ismeri a puritán keresztyénséget, tudja, hogy amikor a legjobb formáját adta, olyan elevenség, férfiasság és mélység jellemezte, amely a mai evangelikál kegyességből többnyire hiányzik. Ez azért van így, mert a puritanizmus lényegében véve tapasztalatra összpontosító hit, a „szívmunka" vallása, Isten arcának szüntelen keresése volt, márpedig ez aligha mondható el mai keresztyénségünkről. A puritánok azért voltak férfiasabb keresztyének, mert istenesebb keresztyének voltak. Érdemes a köztük és a köztünk lévő különbségek közül kettőt kiemelnünk.

Először is kénytelenek vagyunk levonni azt a következtetést, hogy amíg a puritánok páratlan jelentőséget tulajdonítottak az Istennel való közösségnek, addig a mai evangelikálok viszonylag kisebb jelentőséget tulajdonítanak neki. A puritánok nálunknál sokkal erőteljesebben törődtek az Istennel való közösség kérdésével. Nemtörődömségünk mértékét jelzi, hogy mily keveset beszélünk róla. Midőn ma keresztyének találkoznak, elbeszélgetnek keresztyéni munkájukról, keresztyéni érdeklődésükről, keresztyén ismerőseikről, az egyházak állapotáról, a teológia kérdéseiről – istentapasztalataikat azonban a legritkább esetben hozzák szóba. A mai keresztyén könyvek és folyóiratok sok mindent elmondanak a keresztyén tanításról, keresztyén mércékről, a keresztyén magatartás kérdéseiről, a keresztyén szolgálat mibenlétéről – de szinte semmit az Istennel való közösség belső valóságáról. Igehirdetéseinkben akad helytálló tanítás bőven – de a lélek és a Megváltó érintkezéséről alig hangzik el valami. Sem magányunkban, sem közösségben nem szentelünk időt ama csodálatos tényen való elmélkedésre, hogy egyáltalán Istent és bűnösöket közösség köti össze; ezt természetesnek vesszük, egyéb dolgokkal foglalkozunk. Így nyilvánvalóvá tesszük: az Istennel való közösséget nem tartjuk fontosnak. De mennyivel másabbak voltak a puritánok! „Gyakorlatias és tapasztalati" igehirdetésükben és írásaikban legfőképpen azon igyekeztek, hogy bejárják az Istennel való közösség tanításának és gyakorlatának egész területét. Magánkörben szabadon szóltak istentapasztalataikról, hiszen mély, megbeszélni való tapasztalásaik voltak, miként „a három-négy szegény, a napon üldögélő asszonynak" is, akivel Bunyan Bedfordban találkozott:

A puritánok szüntelen félelemmel, tisztelettel és csodálattal gondoltak rá, hogy békességben és barátságban járulhatnak Isten elé. „Bizony, csudálatos rendelés, hogy bűnösöknek lehet közössége az Istennel, a végtelenül szent Istennel"73 – írta Owen, és a puritán szíveket újra és újra megborzongatta Istennek ez a „csudálatos" kegyelme. Szemükben nem volt nagyobb dolog a világon. Mi azonban ma, bármennyire szeretjük fújni – gondolom, a dallam miatt – az „Amazing Grace"-t [Ó, érthetetlen kegyelem], belül egyáltalán nem döbbenünk meg a kegyelmen, ahogyan a puritánok tették; nem lepődünk meg azon, hogy a szent Teremtő bűnösöket fogadjon be társaságába, sőt, természetesnek vesszük! „Isten majd megbocsát; az a dolga" – gúnyolódott a francia cinikus, ahogyan elindult Teremtőjéhez. „Isten majd befogad; az a dolga" – úgy tűnik, ez mi nyájasabb feltevésünk. Vajon az ingyen kegyelmet valóban természetes számba kell vennünk? Itt valami bizonyosan nincsen rendjén.

Másodszor megfigyelhetjük, hogy amíg a puritánok tapasztalati kegyessége természetes és öntudatlan volt, minthogy teljességgel Istenre összpontosult, addig a miénk (már amilyen) mesterkéltségre és önhittségre vall, mert szinte csak mivelünk van elfoglalva. Érdeklődésünk a vallási tapasztalásra magára és az ember istenkeresésére összpontosul, ezzel szemben a puritánok azzal az Istennel törődtek, akit az emberek megtapasztalnak, és azzal, ahogyan ez az Isten magához vonja az embereket. Ez a törődésbeli különbség világosan kitűnik, ha egybevetjük a puritán lelki önéletírásokat – például Bunyan Bővölködő kegyelem-jét, Baxter önéletrajzát vagy Breai Fraser emlékiratait – a hasonló mai művekkel.74  A mai lelki önéletrajzokban a főhős és a fő cselekvő nem más, mint maga az író, a figyelem rá összpontosul, és Isten csak a főhős történetének részeként jelenik meg. Az önéletírás voltaképpen erről szól: „Én – és az Isten." A puritán önéletrajzokban azonban mindvégig Isten áll a középpontban. Őrá, nem pedig a szerzőre irányul a figyelem, a téma tehát ez: „Isten – és én." A lelki tapasztalásokról szóló puritán beszámolókat az átható Isten-központúságuk hitelesíti, és teszi egyben képessé őket arra, hogy felmutassák Istent a modern olvasónak. Amikor azonban az Isten megtapasztalását hivalkodással és öntömjénezéssel adja valaki elő, ha mégoly éles elméjűen is, ezzel biztos jelét adja annak, hogy a tapasztalás híjával van a mélységnek, sőt, talán a hitelességnek is.

Harmadszor a puritánok szenvedélyesen vigyáztak az Isten előtti lelki tisztaságukra és erkölcsi becsületükre, irtóztak akár a maguk, akár mások álnokságától, és alázatos, önmagukkal szembeni bizalmatlanságukban szüntelenül ellenőrizték magukat, hogy vajon nem játsszák-e meg a buzgó hívőt az emberek előtt, miközben szívük kihűlt Isten iránt. Nos, mindennek, ehhez kétség nem férhet, a mai evangelikál ethoszban nincsen párja. A puritánok jellegzetesen óvatosak, komolyak, realisták, nyugodtak, türelmesek, a jótevésben kitartók és a szív megszentelésében szenvedélyesek voltak; ezzel szemben mi jellegzetesen vakmerőnek, túláradónak, léhának, felszínesnek, naivnak, üresnek és sekélyesnek mutatkozunk. Midőn Owen „munka- és hittudós-társait" arról igazította el, hogy mi módon kell fenntartani a hitet a hamissággal és tévelygéssel szemben, tanácsának mintegy betetőzéseként felszólította őket: „Serényen törekedjetek a megvallott és fenntartott igazságok erejét bírni, hogy szívünket is meggyőzhessétek."75  Ezzel bizonyosan megmutatja az utat, mely mostani helyzetünkből a puritánokéhoz vezet, ahol lennünk kellene Istennel való járásunk minőségében. Ide kívánkozik az egész passzus:

Okos kevés szóból is ért? Egykor Isten elküldte Jeremiást, hogy azt mondja Izráelnek: „Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!" (Jer 6,16). Miközben a lelki életről tanító Owent vizsgáljuk, vajon megtörténhet-e, hogy Isten hasonlóképpen szól hozzánk? Owen eligazítása és irányultsága valóban nem más, mint „régi ösvény", régi, akárcsak a Biblia, de ezt az ösvényt a puritánok mind az igazán „jó útnak" tartották. Jól tesszük, ha kegyelmet keresünk, hogy mi magunk is ezen kezdhessünk járni. „Hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!"

1 Owen életének részleteihez lásd Toon, Peter: God’s Statesman [Isten államférfia]. Paternoster Press, Exeter, 1971; Thomson, A.: „Life of Dr. Owen" [Dr. Owen élete]. In: Owen: Works. I: xxi–cxii.

2 Az eredeti latin szöveget lásd in Owen: Works. I: cxiii. sk. Az ottani „fordítás", melyet Toon is idéz, i. m., 182. skk., aligha mondható a szó mai értelmében fordításnak, inkább laza, magyarázó bővítésnek. Augusztus 24-ét, Szent Bertalan napját 1572-ben a hugenották lemészárlása és 1662-ben a puritán lelkészek hivatalfosztása tette rettentővé.

3 Clarkson, David: A Funeral Sermon on the Much Lamented Death of the Late Reverend and Learned Divine John Owen D. D. [Temetési prédikáció a fájón nélkülözött nagytiszteletű és nagytudású hittudós, John Owen teológiai doktor halálára]. London, 1720, idézi Toon: i. m., 173. o.

4 Owen: Works. VI: 200.

5 Uo., VI: 201.

6 Uo., XVI: 76.

7 Uo., X: 488.

8 Uo., I: lxxvi.

9 Spurgeon, C. H.: Commenting and Commentaries [Kommentálás és kommentárok]. Banner of Truth, London, 1969, 103. o.

10 Owen: Works. VI: 213, 216.

11 Uo., VI: 254.

12 Uo., VII: 397.

13 I. h.

14 A XX. anglikán hittételből vett kifejezés.

15 Owen: Works. VI: 173.

16 Uo., VI: 178.

17 Uo., VI: 157.

18 Uo., VI: 181.

19 Uo., VII: 532. sk.

20 Uo., I: 166. sk.

21 Uo., III: 324.

22 Uo., III: 320.

23 Uo., VI: 8.

24 Uo., VI: 11.

25 Uo., VI: 192. sk.

26 Uo., VI: 204.

27 Uo., III: 386.

28 Uo., III: 370.

29 Uo., III: 470.

30 Uo., III: 385.

31 Uo., III: 389.

32 Uo., III: 529.

33 Uo., VII: 264.

34 Uo., III: 545.

35 Uo., VI: 8.

36 Uo., III: 545.

37 Uo., III: 543.

38 Uo., III: 552. sk.

39 Uo., III: 554.

40 Uo., III: 560.

41 Uo., VI: 85.

42 Uo., III: 563. sk.

43 Uo., VI: 86.

44 Westminster Shorter Cathecism [Westminsteri kis káté], válasz az 1. kérdésre.

45 Owen: Works. II: 78.

46 Uo., II: 22.

47 Uo., II: 8. sk.

48 Uo., II: 19.

49 Uo., II: 22. sk.

50 Uo., II: 24.

51 Uo., II: 52.

52 Uo., II: 58. sk.

53 Uo., II: 194.

54 Uo., II: 205. sk.

55 Uo., II: 249.

56 Goodwin, Thomas: Works. VIII: 376. skk., Goodwin a Jn 14,21–33-ra utal.

57 Uo., VII: 193.

58 Uo., VII: 197. skk.

59 Owen: Works. II: 118.

60 Uo., II: 119. sk.

61 Uo., II: 124. sk.

62 The Banner of Truth 194 (1979. november), 10–15. o. Lásd még Ferguson: John Owen on the Christian Life [Owen a keresztyén életről]. Banner of Truth, Edinburgh, 1987, 79–86. o., mely a téma alapos feldolgozását adja, a jelen fejezetnél jóval tágabb kitekintéssel.

63 Owen: Works, VII: 338. sk.

64 Idézi Ferguson: i. m, 18. o. Owen utolsó, tollbamondott levele így szól: „Megyek Őhozzá, akit lelkemmel mindvégig szerettem, jobban mondva, aki engem örökkévalón szeret: ebben van az én vigasztalásom" (i. h.).

65 Bruce, Robert: Sermons on the Sacrament [Igehirdetések a sákramentumról]. Torrance, T. F. (szerk.), James Clarke, London, 1958, 64. o.

66 Baxter, Richard: Works. III: 816.

67 Owen: Works. IX: 517–622.

68 Uo., IX: 622.

69 Ferguson: i. m., 221–224.

70 Owen: Works. IX: 566.

71 Ferguson: i. m., 224. o.

72 Bunyan, John: Bővölködő kegyelem. In: A zarándok útja, 208. o. Érdemes megjegyeznünk, hogy Owen csodálta Bunyan igehirdetését, és gondoskodott róla, hogy saját kiadója jelentesse meg A zarándok útja első kiadását, lásd Ferguson: i. m., 3., 16. o.; Toon: i. m., 161. skk.

73 Owen: Works. II: 7.

74 A puritán lelki önéletírásokról lásd Watkins, Owen: The Puritan Experience [A puritán tapasztalat]. Routlege and Kegan Paul, London, 1972; Schocken Books, New York, 1972).

75 Owen: Works. XII: 52.

76 I. h.