Világosan körül kell határolnunk Owennal kapcsolatos mostani vizsgálódásunkat, máskülönben hamis várakozásokat kelthetünk. Számos mai keresztyén szemében a „Lélek ajándékai" kifejezés sokkal több kérdésre és gondra utal, mint tette a puritánokéban. A William Perkins úttörő pasztorálteológiai vállalkozásait (The Arte of Prophecying [A prófétálás tudománya], latinul 1592, angolul 1600; The Calling of the Ministrie [A szolgálat hivatása], 1605) Owen Discourse-ától elválasztó évszázadban végig a puritánok, midőn a lelki ajándékokat hozták szóba, elsősorban a felszentelt lelkészi szolgálatot és így azokat az ajándékokat tartották szem előtt, amelyek alkalmassá tesznek valakit erre a hivatásra, és az egyéb személyeknek adott más ajándékok kérdését nemigen taglalták. Ahogy az idők megkívánták, a lelkipásztori szolgálat magas színvonalának biztosítása és a laikus népnek a babonaságból, fanatizmusból való kivezetése bőséggel ellátta őket gondolkodni- és tennivalóval, és így a laikusok ajándékainak és szolgálatának kérdései nem kerültek terítékre úgy, ahogy ezt esetleg várnánk vagy remélnénk. Két ilyen kérdést kell most említenünk, hiszen mindkettő uralja a mai vitákat.

Az első: hogyan értékeljük a „pünkösdista" (az ún. „karizmatikus") mozgalomnak a modern evangelikál életben elfoglalt helyét?

A pünkösdista mozgalom, mind felekezeti, mind felekezetközi formáiban, azt állítja magáról, hogy a keresztyénség elhanyagolt, de hiteles elemeit – nevezetesen a nyelveken szólás, a prófétálás és a gyógyítás ajándékát – újítja meg. (Az állítás részletei csoportról csoportra változnak.) Vajon segíthetnek-e a puritánok ezen állítások értékelésében? Csakis közvetett módon, hiszen akkoriban nem létezett hasonló mozgalom. A tizenhetedik századi Angliában, legjobb tudomásom szerint, nem állt elő olyan ember, aki azt állította volna, hogy megkapta a nyelveken szólás ajándékát,2  de mivel akadt olyan, aki prófétai és gyógyító erővel rendelkezőnek mondta magát, különösen a negyvenes-ötvenes évek zűrzavaros idejében, az „enthuziazmus" (fanatikus érzékcsalódás) és az elmezavar jelei nyilvánvalóan megmutatkoztak.3 

Owent részben nyilván az ilyen emberekkel kapcsolatos tapasztalata indította arra, hogy „a természetüknél fogva minden képességünk erejét meghaladó ajándékok" csoportjáról írjon (ebbe a csoportba sorolta a nyelveken szólást, a prófétálást és a gyógyítást), mely ajándékok „adományozását a Lélek régen megszüntette, és ha valaki ilyet tulajdonít magának, joggal gyanakodhatunk fanatikus érzékcsalódásra".4 Azt jelentse ez, hogy Owen, miként B. B. Warfield,5  a priori kizárta ama karizmák – bármilyen célú – megújulását, amelyek az apostoli korban a tanítványoknak megadattak, hogy személyes szolgálatukat és üzenetüket hitelesítsék? Ilyesmit Owen sehol nem állít, és botorság lenne e dogmatikus a priori elutasítást neki felróni, mely egyébként, mint számtalanszor rámutattak már, egyetlen bibliai passzusból sem következik egyértelműen. Azt azonban annál inkább feltételezhetjük (bár a dolog természeténél fogva ez csupán föltevés lehet), hogy ha Owen a modern pünkösdista jelenségekkel szembesülhetne, minden esetet a posteriori, a maga érdeme és a következő négy alapelv szerint ítélne meg:

1. Mivel az ilyenfajta megújulással szemben erős kétségek vannak, s mivel minden újjászületett ember gyengeségének részét képezi az „enthuziazmusra" való hajlam, az olyan értelmen túli megnyilvánulásokat, mint a nyelveken szólás is, szigorúan, hosszú időn át ellenőrzés és próbatétel alá kell vetni, mielőtt, még ha ideiglenesen is, Istennek merészkednénk tulajdonítani.

2. Mivel Isten arra szánja az ember ajándékait, hogy azok előmozdítsák a kegyelem munkáját az ember lelkében (Owen ezzel kapcsolatos fejtegetését hamarosan látni fogjuk), csak abban az esetben fogadható el az a lehetőség, hogy (például) valaki nyelveken szólása Istentől van, ha ezt életében a Lélek gyümölcseinek látható érése kíséri.

3. Ha valaki nagyobb érdeklődést tanúsít a csekély értékű, de rendkívüli ajándékok iránt,6  mint a valóban értékes, de mindennapiak iránt; ha jobban elmerül tulajdon lelki gazdagodásában, mint az egyház építésének keresésében; ha valaki a figyelmét a Szentlélekre összpontosítja, holott maga a Lélek figyelmünket a Jézus Krisztusra összpontosítja, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy ezek a jelek, bárhol, még ha a legszentebbnek látszó ember esetében fordulnak is elő, az „enthuziazmust" bizonyítják.

4. Minthogy végérvényesen nem lehet bizonyítani, hogy valamely karizmatikus megnyilvánulás megfelel állítólagos újszövetségi párjának, az ember valamely egyedi esetről csakis próbaképpeni és ideiglenes véleményt alkothat, melyet az idő haladtával bármikor felülvizsgálhat.

Owen legfőbb ügye volt, hogy felmutassa a keresztyén élet természetfeletti voltát és méltányolja a Szentléleknek a benne végzett munkáját, de hogy mennyiben érzett volna együtt a mai pünkösdista mozgalommal, ebben a vélemények ütközhetnek.

A másik figyelemre méltó mai kérdés az, hogy miképpen alakítsuk a gyülekezeti életet, hogy biztosítsuk minden egyháztag szolgálatát?

Az Újtestamentum ábrázolásában a helyi egyház mint testület minden egyes tagjának – azaz Krisztus teste valamennyi tagjának – megvolt a maga szerepe az egész gazdagításában és gyarapításában. Ma ismert egyházaink azonban az élet túlságosan központosított mintáit örökölték, így a legtöbb gyülekezet nem tagokat, hanem inkább utasokat foglal magában, intézményi merevségünk pedig korlátozza a helyi közösségekre gyakorolt hatásunkat. Egyre inkább belátjuk, hogy gyülekezeteinkben az istentisztelet kiscsoportos formáit – az otthoni találkozókat, „sejteket" (cells) és hasonlókat – a korábbiakhoz képest jóval erőteljesebben kell bővíteni. Megkérdezzük, vajon ebben tudnak-e segíteni a puritánok? A válasz pedig így szól: csak közvetve, mert az agyoncentralizálás nem jelentett kihívást a puritánok számára: a családnak mint vallásos egységnek az ereje és hatása folytán a puritán korszakban nem kellett egyéb kiscsoportos szerkezeteket keresni.

Mindazonáltal, noha a puritánok nem hagytak hátra minden részletre kiterjedő mintákat modern csoporttalálkozóink számára, azt találjuk, hogy folyamatosan kiemelték az ilyen csoportformák helyes, kívánatos és áldásos voltát. Így Owen, hogy csak egyet említsünk, első könyvébe, a The Duties of Pastors and People Distinguished [A lelkipásztorok és más kiválóságok kötelességei; 1643]7  beillesztett egy fejezetet, „Of the liberty and duty of gifted uncalled Christians in the exercise of divers acts of divine worship" [A megajándékozott, de el nem hívott keresztyéneknek az isteni tisztelet különféle cselekedeteinek gyakorlásában való szabadságáról és kötelességeiről] címmel, ahol kifejti, hogy

Helyénvaló, hogy a keresztyének egybegyűljenek, hogy együtt imádkozzanak (vö. ApCsel 12,12), egymásnak bátorítást (vö. Mal 3,16) és lelki támaszt (vö. Ézs 50,4; Jak 5,16) nyújtsanak. Ennek csupán az a feltétele, hogy a csoport ne szakadjon el, azaz ne maradjon el a gyülekezet nyilvános istentiszteleti alkalmairól, ne vessék meg vagy hagyják figyelmen kívül lelkipásztorukat, és ne álljanak elő tanításbeli és igemagyarázatbeli újdonságokkal. Owen nem kis gúnyt űzött a gondolatból, hogy az ilyen összejöveteleken „titkon szakadárok zsinatolnak", ő bennük törvényes és helyénvaló eszközt látott, melynek révén „a keresztyének egymást támogathatják az istenesség ismeretének bővítésében és a mennybe vezető útjukon".9 

Egy emberöltővel később, a Discourse-ban Owen visszatért ahhoz a kérdéshez, hogy minden hívő részesedik ajándékokban, és ezek használatát szükségesnek tartotta azért, hogy általuk „a hívek egymást megdorgálják, buzdítsák, és legszentebb hitükben egymást megépítsék", és megjegyezte:

Nyilvánvaló, hogy ha Owen köreinkben élne, arra buzdítana minket, hogy a Szentlélek „legjobb ajándékainak" megújult keresése révén igyekezzünk visszatérni a „minden egyháztag szolgálatának" eszméjéhez.

Owen már a Discourse legelején leszögezi: a Lélek ajándékai „híján az egyház nem maradhat fönn a világban, és a hívek sem lehetnek Krisztus dicsőségére hasznosak sem egymásnak, sem a világnak úgy, amiképpen lenniük kell".11 A Lélek ajándékait a Zsidó levél „a jövendő világ erőinek", a 2Korinthus 3,8 „a lélek szolgálatának" nevezi, mert „a Lélek bőséges kiáradásainak az új szövetség szerinti ígéreteit… sokszor alkalmazza a Lélek, midőn evangéliumi ajándékokban, különlegesekben és mindennapiakban, részesíti az embereket",12 és „hatalmas eszközük által terem és gyakoroltatik minden kegyelem".13 Következésképpen az ajándékok jelentik az új szövetség nagy kiváltságát".14 

A Lélek ajándékai alakítják ki az egyház belső szerves életét és látható külső formáját. „Az ajándékok különféle elosztása [ahogy az 1Korinthus 12,16–25 leírja]… teszi az egyházat szerves testté; és ez az elrendezés a test tagjainak sajátlagos használatával együtt alkotja az egész összhangját, szépségét és biztonságát".15  „Az egyházat a Krisztus akarata szerint láthatóvá tevő bizonyságtétel nem más, mint az egyháznak adományozott lelki ajándékok rendes, az üdvözítő kegyelem láthatatlan kútfejét tanúsító társalkodásban való gyakorlása."16 

A Lélek ajándékai jelentették és jelentik Krisztus egyedüli fegyvereit országának megalapításában, kiterjesztésében és fenntartásában.

A korai egyház bővelkedő életének egyik titka éppen abban állt, hogy „azokban a napokban az evangélium minden kiszolgáltatását megvallottan a lelki ajándékok erejénél fogva végezték el".19 

Az ajándékok híján az egyház még önnön árnyképével sem ér fel. Az istentiszteleti megszokás meddővé válik, mert „az evangéliumi rendelések hiábavalónak és elégtelennek bizonyulnak, ha híjával vannak az evangéliumi ajándékok elnyerésének és gyakorlásának".20  Az egyház pedig beleesik a formalizmus gödrébe és a babonaság mocsarába.

Owen a római egyházat ítélte ilyen esetnek:

Owen további általánosítása: „a Lélek ajándékait nélkülöző szolgálat nyilvánvaló bizonysága annak, hogy az egyház a rontó hitehagyás állapotába süllyedt",24  nyugtalanító gondolatokat ébreszthet megannyi mai protestánsban is.

Owen elemzésével egybehangzón így határozhatnánk meg a Lélek ajándékait: valamely ajándék olyan Istentől adott és fenntartott képesség, amelynek segítségével a lelki világ dolgai és a Krisztusban való istenismeret fölfogható és kifejezhető mind az egyén, mind mások épületére. Ez a meghatározás teljesen biblikusnak tetszik. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Pál, midőn a keresztyéneket ajándékaik használatában eligazítja, arról beszél, hogy az Isten kegyelméről Krisztusban nyert tudását a hívő ember felebarátai iránti gondoskodásában, szeretetében, vendégszeretetében és azok vezetésében, illetve a prófétálásban, tanításban és intésben juttatja kifejezésre (Róm 12,4–13), addig Owen a mindennapi ajándékokat (ellentétben a csodákkal vagy nyelveken szólással, mely „valamely rendkívüli erő pusztán időleges tevékenységéből áll") kizárólag az isteni dolgokról való gondolkodás és e dolgok szóbeli kifejezésére való képesség összefüggésében fogta föl. Más szolgálatra alkalmas képességet nem is tart „ajándéknak". Ez a fajta intellektualizmusa világosan kitűnik a következő állításából: „ajándékait a Lélek egyedül az elmébe és az értelembe helyezi és ülteti…, az ajándékok az elmében vannak, mert annak a gondolkodás és elmélkedés, nem pedig a gyakorlat a természete… Az ajándékok a gondolkodás képességeit jelentik, nem többet."27  Ez az általános puritán felfogásnak tűnik, és azon feltételezésen alapult, hogy az 1Korinthus 12,7–11 minden létező vagy valaha létező ajándékot felsorolt, mely feltételezést Owen a Discourse IV. fejezete szerint magáévá tett. Csakhogy a feltételezést nem lehet bizonyítani, és Owen álláspontja ezen a ponton nem tűnik elégségesnek. Vajon Pál csupán a gondolkodás képességeire gondol, midőn azt mondja, Isten az egyházban „gyámolokat" és „kormányokat" rendelt (1Kor 12,28)? Talán nem véletlen, hogy Owen sem a Discourse-ban, sem az általam fellelt gyülekezeti életről szóló írásaiban nem utalt erre az igehelyre. Mint egyéb puritán igemagyarázók, ő is azt feltételezte, hogy ezek az itt említett funkciók egyáltalán nem is képeznek lelki ajándékokat.28  Világosnak tűnik azonban, hogy Pál felfogásában a Lélek ajándékai az isteni igazságokról való elméleti okfejtés és értekezés képességén túlmenően magukban foglalják a kegyes jellemet és a gyakorlati bölcsességet is.

Az ajándékokat az Úr Jézus Krisztus adományozza (Ef 4,8) az embereknek azáltal, hogy kitölti rájuk Szentlelkét (ApCsel 2,3). Owen a Léleknek a Cselekedetek 1,4-ben és az 1Korinthus 2,4-ben említett „hatalmát" azonosítja az ajándékok adományozásával és gyakorlásával. Noha az ajándékok gyakran a természetes képességek megszentelése révén adatnak, nem azonosíthatók a természetes képességekkel, és ezt olykor az is mutatja, hogy a keresztyének bizonyos ajándékai nem fejlődnek, pedig természetes képességeikből éppen erre következtethetnénk, illetve olyan ajándékok nyilvánulnak meg bennük, amelyeket semmilyen természetes képességük nem alapoz meg. De minden ajándék növelhető a kegyelmi eszközök: az imádság, az elmélkedés, az állandó alázat és az Isten ügyének tevékeny szolgálata révén.

2. A Lélek ajándékai és az egyházi hivatal. Noha, mint láthattuk, Owen elismeri, hogy Krisztus mindenkit részesít ajándékokban, és hogy a gyülekezeteknek érvényesíteniük kell a „minden egyháztag szolgálatának" elvét rendes életükben, figyelmét Owen mégis a hivatalos szolgálatra összpontosítja, és az ajándékoknak az egyházban betöltött szerepét az ajándékoknak és az egyházi hivatalnak a viszonya, illetve megkülönböztetése szemszögéből magyarázza.

Először is a „hivatal" gondolatát a hatalom és a (meghatározott felelősség értelmében vett) kötelesség alapján elemzi. Kijelenti: „az egyházi hivatal nem más, mint különleges hatalom, amelyet Krisztus valamely személynek vagy személyeknek ad, hogy különleges kötelességeket teljesítsenek, amivel az egyház épületét különleges módokon szolgálják."29  Megerősíti az általánosan elfogadott református felfogást, mely szerint a felszentelésben maga Krisztus ruházza föl a lelkészt hivatalával az egyház cselekedete révén, nem pedig az egyház ruházza át rá a maga tulajdon, inherens hatalmát. Ugyancsak a bevett református tanítást pontosan követve megkülönbözteti az apostol, az evangélista és a próféta időleges, az apostoli korszak után megszűnt hivatalát a lelkipásztori hivataltól, mely állandó és mindennapi lévén megmarad az Úr eljöveteléig. Lefekteti azt az elvet is, hogy „minden hatalommal járó hivatal az akár rendkívüli, akár mindennapi ajándékok közlésén áll",30  és kifejti, hogy a rendkívüli hivatalok rendkívüli elhívást és rendkívüli ajándékokat feltételeztek, továbbá, hogy akár az előbbiek, akár az utóbbiak híján nem lehet elképzelni, hogy az apostoloknak, evangélistáknak (felfogásában az apostolok által személyesen kiválasztott segítők) és prófétáknak legyenek mai utódaik.31  Mindez ismerősen hangzik azoknak, akik olvasták Kálvin Institutió-ját (IV:iii), és ezért nem kell belebocsátkoznunk a részletekbe. Az, hogy Owen magáévá tette az independensek politikai felfogását, semmi módon nem befolyásolta a lelkészi szolgálat rendjével, természetével és hatalmával kapcsolatos presbiteriánus állásponthoz való ragaszkodását.

Ugyancsak semmi módon nem tér el az általános református hagyománytól, amikor kijelenti: „a Lélek ajándékai önmagukban nem tesznek senkit lelkipásztorrá, de senki nem lehet Krisztus akarata szerint való lelkipásztorrá, ha azokban nem részesedik".32  Ezzel Owen azt akarja mondani, hogy a lelkipásztort Krisztus ajándékképpen adja az egyháznak (Ef 4,8), de csak amiatt és azzal a feltétellel, hogy a nevében való szolgálatához ő maga részesítette a lelkészt ajándékokban, az egyháznak pedig nem áll jogában az Úr szőlőjébe hívni és küldeni olyanokat, akik nem érdemesek arra a bizalomra, hogy az Úr maga hívta el őket a szolgálatra.

Owen szerint a tálentumokról szóló krisztusi példázat legfőbb alkalmazása a felszentelt lelkipásztorokra vonatkozik, és tanulsága ez: „ha valahol az egyházban van olyan szolgálat, amelyet Krisztus a magáénak vagy általa használtnak mond, ott a személyeket Krisztus felruházza a Lélek ajándékaival, melyek képessé teszik őket szolgálatuk teljesítésére; ahol pedig a Lélek ajándékait nem osztotta ki, ott nincs olyan szolgálat, amelyet elfogadna vagy jóváhagyna".34 

3. Mindennapi és rendkívüli ajándékok. Az utolsó megállapítás veti fel a kérdést: milyen ajándékok szükségesek a mindennapi lelkipásztori szolgálathoz? Owen válasza az, hogy nem az 1Korinthus 12,5–11-ben felsorolt rendkívüli ajándékok (csodatévő hit, gyógyító erő, lelkek azonnali felismerése, nyelveken szólás és annak értelmezése), hanem az egyszerű ajándékok, a bölcsesség és a tudás, de rendkívüli fokon művelve. A lelkészeknek képesnek kell lenniük, hogy „kimagasló fokon" (Owen folyvást ismételt kifejezése) hirdessék az Igét, kenetesen imádkozzanak és bölcsen vezessenek. Isten nevében és Istentől szólni az emberekhez, illetve Isten nyájának szószólójaként Istenhez szólni – nem csekély vállalkozás. Ehhez, mondja Owen, különösen három ajándék nélkülözhetetlen.

Az első „a bölcsesség, vagy a tudás vagy az értelem":