Ha a puritán hagyományhoz akarunk igazodni, akkor ugyanezeket az igazságokat saját korunk megváltozott körülményeire kell alkalmaznunk. Az emberi természet nem változik, az idők viszont annál inkább, és ezért, az isteni igazságnak az emberi életre való alkalmazása elvben ugyanaz marad, de ennek részletei koronként változnak. Megelégedni a puritánok majmolásával annyi, mint szellemileg kivonulni a huszadik századból, amelyben Isten rendelése szerint élnünk kell, s visszamenni a tizenhetedikbe, amelyet Isten nem számunkra jelölt ki. Ez éppoly Lélek-ellenes lenne, mint amilyen irreális is. A Szentlélek mindenekelőtt realista, és azért adatott meg a keresztyéneknek, hogy abban a helyzetben tanítsa meg őket Istennek élni, amelyben élnek, nem egy másikban, amelyben más szentek éltek. Kioltjuk a Szentlelket, ha hagyjuk magunkat a múltban élni. Ez a fajta gondolkodásmód teológiailag elfogadhatatlan. Arra vall, hogy az Isten igazságáról való gondolkodásunk egy sarkalatos eleme – annak önmagunkra való alkalmazásának kidolgozása – alól kibújtunk. Az alkalmazást soha nem lehet másodkézből vagy késztermékként átvenni: minden nemzedék minden egyes tagjának magának kell lelkiismeretével megbirkózva megállapítania, hogy az igazságot miként alkalmazza magára, és az igazság a maga tulajdon helyzetében mit követel tőle. Az alkalmazás, meglehet, némely részletben hasonlít nemzedékről nemzedékre, de ezt eleve nem tételezhetjük föl. És a puritánok tanulmányozásával az a célunk, hogy miközben megfigyeljük, hogy ők tulajdon korukban mi módon alkalmazták magukra az Igét, megtanuljuk azt önmagunkra alkalmazni a magunk idejében.

Ezt különösen fontos megértenünk nekünk, akik hisszük, hogy a mai evangelikalizmus kiigazításra és gazdagításra szorul, és hogy ezt éppen a régebbi evangelikál hagyomány nyújthatja. A mai evangelikalizmus éppen abban látszik vétkesnek, hogy a múltban él, ez esetben a közelebbi múltban, a tizenkilencedik században. Manapság túlságosan gyakran beérjük, azt hisszük, boldogulhatunk az evangelikalizmus történetében eme meglehetős dekadenciáról tanúskodó korszaknak az igen híg dogmatikai levesével és ennek etikai, egyházi és evangelizációs alkalmazásával kapcsolatos kétséges eszméivel. Erre a helyzetre azonban hangsúlyosan nem az a válasz, hogy még inkább vissza kell vonulnunk az időben, és nemhogy a tizenkilencedik, hanem a tizenhetedik században kell élnünk. Ez a kúra valószínűleg ártalmasabb volna mostani nyavalyánknál is. Ahhoz kétség nem férhet, hogy vissza kell mennünk a tizenkilencedik századon túlra, hogy az evangéliumi tanítás gazdagabb bányáit tárjuk föl; ugyanakkor meg kell haladnunk a tizenkilencedik századi gondolkodásmódot, és valóságos értékelését kell adnunk huszadik századi helyzetünknek, mégpedig azért, hogy az örökkévaló evangéliumot igazán kortársi módon tudjuk alkalmazni.

Ez az elv éppoly fontos az Úr napja kérdéskörének vizsgálatában, mint bármi máséban. Mert itt bizonyosan olyan kérdéssel szembesülünk, amelynek tekintetében a bibliai elvek kortársi alkalmazásáról való eleven gondolkodás már régen várat magára. Vele kapcsolatos gondolataink és beszédünk holmi negatív törvényeskedésről árulkodik. Ha mereven alávetjük magunkat a negyedik parancsolat amaz alkalmazásának, amelyet a puritánok alakítottak ki a maguk korának megfelelően, csak fokoznánk és állandósítanánk az említett törvényeskedést. Ha azonban ellenállunk a kísértésnek, hogy ezt az alkalmazást egy az egyben átvegyük, akkor a kérdés puritán magyarázatában páratlanul gazdag és gondolatébresztő tárgyalását találjuk ama pozitív elveknek, amelyekhez igazodnunk kellene a dolog megítélésében.

A puritánok teremtették meg az angol vasárnapot, azaz azt a felfogást, hogy a hét első napján tartózkodni kell mind a hivatalos munkától, mind a szervezett szórakozástól, és az egész napot az istentiszteletnek, áhítatosságnak és „jó cselekedeteknek" kell szentelni. Ezt az eszményt a kontinens protestánsai nem fogadták el általánosan; mint Baxter megjegyezte: „a reformációnak eme kicsiny szeletét Anglia fogadta be a legboldogabban".2  A puritán teljesítmény egy egész évszázadot átível. A tizenhatodik század végén szokása szerint egy angol ember istentisztelet után a következőképpen ütötte agyon idejét: „eljár a feslett színi játékokra…, majálisokra, búcsúkra, mulatságokra és tivornyákra; dudál, táncol, kártyázik, tekézik, teniszezik, nézi a medvetáncot, kakasviadalt, solymászik, vadászik, a szombat napján piacol és vásározik…, a labdát rúgja, és mindenféle hasonlatos ördögi időtöltésekben vesz részt."3  A komoly keresztyének (a tágabb értelemben vett „puritánok") egyre inkább aggasztónak találták ezt a helyzetet. Az ezzel kapcsolatos „puritán" felfogást, melyet, mint Dennison kimutatja, már Hooper4  és Latimer5  püspök, illetve Edmund Bunny esperes6  és Gervase Babington7  is vallott, nyomtatásban először dr. Nicholas Bound a The True Doctrine of the Sabbath [A szombatnapról való igaz tanítás; 1595] című munkájában fejtette ki, de ezt megelőzte Richard Greenhamnek a néhány évvel korábban már kéziratban terjesztett Treatise of the Sabbath [A szombatnapról való értekezés] című írása.

I. Jakab sportrendelete (1618) a bika- és medveviadalok meg a tekézés kivételével a kor minden népszerű sportját engedélyezte mint vasárnapi, istentisztelet utáni időtöltést. Jakab valójában „csak megerősítette a reformáció ideje óta érvényben lévő állami és egyházi törvényt"8 ; rendelete azonban erős felzúdulást váltott ki az egyre nagyobb lélekszámú puritán lelkészek és laikusok körében. 1633-ban I. Károly megismételte a rendeletet, és utasította a püspököket, hogy a papok hirdessék ki a szószékről; ezt némelyek megtagadták, és el is vesztették megélhetésüket. Hogy az országban milyen állapotok uralkodtak, világosan kitűnik Baxter beszámolójából:

A puritán tanításnak azonban nem maradt el a hatása. Baxter kidderminsteri szolgálata nyomán a korábban lármás, részeges, istentelen közösség úgyannyira megváltozott, hogy „az Úrnak napján, ha az ember oda ment, az utcákon rendetlenkedésnek nyomát nem láthatta, annál inkább hallhatta azonban, hogy akár száz család is zsoltárokat énekel vagy prédikációkat ismétel".10 

Hasonló reformáció következett be számos más helyütt, ahol puritán lelkipásztorok szolgáltak. A Hosszú Parlament és utódai puritán meggyőződéstől hajtva a vasárnapi játszást, kereskedést és utazást tiltó rendeletek sorozatát adta ki. Végül 1677-ben, midőn a puritánok kiestek a hatalomból és általános gyalázkodásban volt részük, a vadul puritánellenes parlament elfogadta a vasárnap megtiszteléséről szóló törvényt, melyben megerősítette a köztársaság idevágó rendelkezéseit. A törvény előírta, hogy a vasárnapot senki ne töltse kereskedéssel, utazással „világi munkával, üzleteléssel, mindennapi hivatásuk foglalatosságaival, hanem az igaz kegyesség és vallásosság kötelességeit gyakorolják mind nyilvánosan, mind pedig magánosan". Világos, hogy miben áll e törvényalkotás jelentősége: Anglia magáévá tette a puritán vasárnap-eszményt. Ebben mindenki: royalisták és köztársaságiak, konformisták és nonkonformisták egyaránt egyetértettek. A puritán tanítás e tekintetben beivódott a nemzet lelkiismeretébe annak ellenére, hogy a Károly-párti hittudósok következetesen elutasították a puritánok, úgymond, „teológiailag téves" álláspontját.

1. A negyedik parancsolat jelentése (2Mózes 20,8–11). E tekintetben a puritánok továbbmentek a reformátoroknál. Az utóbbiak ugyanis, Ágostont és a középkori tanítást követve, tagadták az Úr napjának bármilyen értelemben vett szombatnap mivoltát. A negyedik parancsolat által előírt szombatnapot olyan jellegzetes zsidó ceremóniának tartották, amely megelőlegzi a Krisztussal való kegyelmi-hitbeli kapcsolatban elnyert „nyugodalmat". Ezt Kálvin így magyarázza:

De miután Krisztus már eljött, a típus megsemmisült, és ezért éppoly helytelen volna feléleszteni, mint lévitai áldozatokat bemutatni. Kálvin itt a Kolossé 2,16-ra hivatkozik, mely értelmezése szerint a heti pihenőnapról szól. Megengedi, hogy tipológiai jelentőségén túlmenően a negyedik parancsolat azt az elvet is tanítja, hogy Istent nyilvánosan és magánosan is tisztelni kell, s hogy pihenőnapot kell biztosítani a szolgáknak és alkalmazottaknak, és ezért a parancsolat keresztyén értelmezése három elemre tagolódik:

De Kálvin itt mintha úgy vélné, hogy a parancsolat ma ennél többet nem ír elő, és nem lát benne – keresztyén értelmezésében – semmit, ami tiltaná az úrnapi istentisztelet utáni munkát vagy szórakozást. A legtöbb reformátor ezt így fogta föl. A különös dolog azonban az, hogy más összefüggésben tett nyilatkozataikból világosan kitűnik, hogy „a reformátorok testületileg isteni tekintélyt és kötelező érvényt tulajdonítottak a negyedik a parancsolatnak, mely a hétből egy napot Isten tiszteletére és szolgálatára rendel, és ezen a napon csak a legszükségesebb munkát, a szegények és betegek iránti könyörületességet engedélyezi".13  Máig rejtélynek tűnik, hogy miért nem ismerték föl: következetlenség általában ezt állítani, egyúttal a keresztyén vasárnapot Ágoston szerint értelmezni. Az emberben csak az merülhet fel, hogy e derék reformátorok nem akarván azt gondolni, hogy Ágoston tévedett, nem vették észre, hogy egyszerre két lovat ülnek meg.

A puritánok azonban kiküszöbölték ezt a következetlenséget. Abban, hogy a zsidó szombatnap részletes előírásainak tipológiai és merőben ideiglenes jelentőséget tulajdonítottak, a reformátoroknak igazat adtak, de azt az elvet, hogy hat napnyi munka után a hetediken megpihenve, Istent kell mind nyilvánosan, mind pedig magánosan tisztelni, csaknem teljesen egyhangúlag a teremtés törvényének tartották, mely általában az embernek szól, és ezért, amíg csak a világon él, rá nézve kötelező. Rámutattak, hogy a Tízparancsolat vitathatatlanul erkölcsi és örökkévalón kötelező érvényű törvényeinek egyikeként a negyediknek aligha lehet csupán tipológiai és ideiglenes jellege.

E parancsolatot valójában a törvény első, az istentisztelet kérdéseit rendszerező táblája benső részének tartották: „az első parancsolat a tárgyat, a második az eszközöket, a harmadik a módot, a negyedik pedig az időt nevezi meg."14  Felhívták a puritánok a figyelmet arra is, hogy a parancsolat a „Megemlékezzél" szóval kezdődik, vagyis Mózes előtti rendelkezésre tekint vissza. Megállapították, hogy a Genezis 2,1 skv. a hetedik napot az Isten tulajdon, a teremtés utáni megnyugvásaként mutatja be, és hogy a negyedik parancsolatnak az Exodus 20,8 skv-ben való szentesítése éppen erre tekint vissza, midőn ezt a napot a teremtésről való heti megemlékezésként írja le, melyet „a Teremtő dicsőségére kell megtartani, amiben kötelezettséget vállalunk arra, hogy Őt szolgáljuk, és bátorítást nyerünk arra, hogy bizodalmunkat Őbelé, a menny és a föld teremtőjébe vessük. A szombat napjának megszentelésével a zsidók kinyilvánították, hogy Istent, a földnek megalkotóját imádják…" Így írt egész hagyománya nevében a kései puritán Matthew Henry, az Exodus 20,11-et magyarázva. Henry továbbá azt is kiemeli, hogy a parancsolat kijelentése szerint Isten a hetedik napot megszentelte (azaz kisajátította magának) és megáldotta (azaz „áldásait beléhelyezte, minket pedig arra buzdít, hogy a nap vallásos megtisztelésével ez áldásokat várjuk tőle"); és hogy Krisztus a szombatnapi törvényt, bár újraértelmezte, nem törölte el, hanem inkább szentesítette, mert maga is megtartotta, és elvárta, hogy tanítványai továbbra is megtartsák (vö. Mt 24,20).

Mindez, érveltek a puritánok, azt bizonyítja, hogy a szombatnapi nyugalom jóval több, mint merő zsidó típus, a teremtésről való megemlékezést jelenti és részét képezi az erkölcsi törvénynek (a Teremtő megfelelő tiszteletét előíró első táblának), és így mindenkor mindenkire nézve kötelező érvénye van. Ezért amikor azt olvassuk az Újszövetségben, hogy a keresztyének a hét első napján egybegyűltek istentiszteletet tartani (ApCsel 20,7; vö. 1Kor 16,1), és azt az „Úrnak napjaként" ünnepelték (Jel 1,10), ezen csak azt kell értenünk, hogy az apostoli előírás és az Úr által – a mennybemenetelt megelőző negyven nap alatt – valószínűleg kiadott utasítás szerint a továbbiakban ezen a napon kell megtartani a negyedik parancsolat szombati pihenőnapját. A puritánok megállapították azt is, hogy ezt a változást, mely a pihenőnapot a régi teremtés befejezését jelölő hetedik napról áthelyezte a hét elejére, Krisztus feltámadásának napjára, mely az új teremtésnek a kezdetét jelölte, eleve nem zárják ki a negyedik parancsolat szavai. Ezek „csupán azt írják elő, hogy pihenjünk meg és minden hetedik napot szombatnapként szenteljünk meg…, de semmi módon nem határozzák meg, hogy a hat nap mikor kezdődik… A negyedik parancsolat nem mondja meg, hogy kell kiszámolni az időt…"15  Következésképpen semmi nem mond ellent a feltételezésnek, mely az Újtestamentumból következni látszik, hogy ezt a változtatást maguk az apostolok vezették be. Ebben az esetben világosnak látszik, hogy a zsidó szombattisztelet elítélésének (Kol 2,16) semmi köze nincsen az Úr napjának megtartásához. Ilyen megfontolásokon alapult az Úr napjáról szóló puritán tanítás, melyet kitűnően összefoglal a Westminsteri Hitvallás (XXI:vii-viii).

2. A negyedik parancsolat jellege. „A szombatnapot", írja Matthew Henry, a Márk 2,27-et kommentálva:

Az idézet elég jól összefoglalja az Úr napjának puritán megközelítését. Az alábbiakban Henry mondandójának három mozzanatát csupán hangsúlyozni kívánjuk, illetve egy negyedik mozzanattal óhajtjuk kiegészíteni.

(a.) A szombatnap megtartása nem tétlenséget, hanem tevékenységet jelent. Az Úr napja nem henyélésre ad alkalmat. „A semmittevés minden nap bűn: de az Úrnak napján különösképpen az."16  Nem azzal szenteljük meg a szombatot, hogy tétlenül csellengünk. Azért tartózkodunk földi hivatásunk dolgaitól, hogy mennyei hivatásunk dolgait elvégezhessük. Ha nem az utóbbit tesszük, nem szenteljük meg ezt a napot.

(b.) A szombatnap megtartása nem fárasztó tehertételt, hanem örömteli kiváltságot jelent. A szombat napján nem böjtölünk, hanem ünneplünk, a kegyelmes Isten munkáiban örvendezünk, és kedélyünket e napon ennek az örömnek kell meghatároznia (vö. Ézs. 58,13). „Az öröm senki másnak nem illik úgy, mint a szentnek, és nem felel meg semmi más időnek úgy, mint a szombat napjának."17 

Az örömnek kell az alaphangot adnia a nyilvános istentiszteleten: különösen Baxter veti meg az örömtelen, gyászos istentiszteletet. Az Úr napján nincs helye a homálynak. Akik pedig azt mondják, nem lelik örömüket a keresztyén vasárnap lelkigyakorlataiban, ezzel csupán azt bizonyítják, hogy valami nagy baj van velük.

(c.) A szombatnap megtartása nem fölösleges robot, hanem a kegyelem eszköze.

Így szól Edwards, Swinnock azonban már egészen lírai hangot üt meg a keresztyén szombatnap kegyelmét magasztalva:

(d.) A szombatnap megszegése, miként minden más Isten adta kiváltságé vagy kegyelmi eszközé is, büntetést von maga után. E bűn miatt mind az egyének, mind a közösségek lelki hanyatlást és anyagi veszteséget szenvednek. Isten nagy ajándékait nem lehet büntetlenül gyalázni. Thomas Fuller úgy gondolta, hogy a polgárháború, Brooks pedig úgy, hogy a londoni tűzvész büntetés volt a szombatnap megszegéséért.

Az Úr napjának ezt a csodálnivalón pozitív és evangéliumi megközelítését aligha lehet felülmúlni.

3. A Úr napja megszentelésének gyakorlati elvei. A puritánok módszeresek, de még ennél is alaposabbak lévén, kérdésünknek ezt az oldalát részletekbe menően végiggondolták. E tekintetben négy alapelvüket kell fontolóra vennünk:

(a.) Az Úr napjára fel kell készülni. Először is, mondják a puritánok, fel kell ismernünk és meg kell tanulnunk helyesen értékelni az Úr napjának jelentőségét. Az Úr napja nagy napja mind az egyháznak, mind az egyénnek: „a lélek eme vásár-napján" hatolunk be „menny peremvárosaiba" közös dicsőítésben és imádságban. Ezért nem engedhetjük, hogy vasárnapjaink rutinszerű foglalatossággá váljanak: ha ez a beállítottság érvényre jut, az Úr napja üres szócsépléssé, formasággá fajul. Minden vasárnapnak nagy napnak kell lennie, és ennek tudatában, várakozással kell készülnünk rá. Ezért meg kell terveznünk egész hetünket, hogy a vasárnapból a legtöbbet hozhassuk ki. E téren az ötletszerűség, a gondatlanság eleve kizárja profitálásunkat, mint bármely más vállalkozásunkban.

A legfontosabb, hogy szívünket felkészítsük, mert az Úr napján „szívmunkát"22  végzünk. Ebből a szempontból a vasárnapjainkért vívott csatánkat a megelőző szombat este már vagy megnyerjük vagy elveszítjük, amikor is időt kell szakítani az önvizsgálatra, bűnvallásra és a következő napért való imádságra. Richard Baxter ifjúsági imaközössége szombat esténként három órán keresztül készült fel ily módon az Úr napjára. „Ha szombat este az Úrra bízod szívedet – biztosít minket Swinnock – úrnapja reggelén nála találod."23  A felkészülés utolsó szabályát a végtelenül gyakorlatias elme, Richard Baxter fogalmazta meg: „Térj nyugovóra jó időben, hogy az Úrnak napján alhatnékod ne legyen."24 

(b.) Az Úr napján a nyilvános istentiszteletnek kell a középpontban állnia. Az egész napnak a nyilvános, délelőtti, délutáni vagy esti istentisztelet köré kell szerveződnie („szombatnapon legalább kétszer kell részt venni nyilvános áhítatosságon"25 ). Csak ezek után jöhetnek számításba az otthoni magánáhítatosságok, ha netán valamely oknál fogva választani kell. Vasárnap korán fel kell kelnünk, hogy újult erővel készíthessük fel szívünket a dicséretre, imádságra és Isten Igéjének hallására, mert „ha valaki illetlen mód otthoni civakodásból, perpatvarból jőve vagy éppen csak az ágyból kikelve érkezik az Úr házába…, az Ige neki merő unalom lesz és csak még inkább megkeményíti szívét."26 

Egy puritán istentisztelet eltarthatott akár három óra hosszáig is, de a puritánok nemigen éreztek együtt azokkal, akik hosszúságukat felpanaszolták. Baxter csupán annyit jegyzett meg, hogy aki a templomi istentiszteletet unalmasnak találja, de a kocsmában vagy más mulatságon jóval több időn át sem unja magát, annak bizonyosan rosszaság lakozik a szívében, bár ezután a lelkipásztorokhoz fordul néhány, megszívlelendő tanáccsal, és „az emberek egykedvűségére őszintébb gyógyírt" ajánl:

(c.) Az Úr napján a családnak mint vallási egységnek kell működnie. A Westminsteri nagy káté 118. kérdése ezt külön hangsúlyozza: „A szombatnap megtartásának felelőssége különösképpen a családfőket és egyéb feljebbvalókat terheli, mert azt nekik nemcsak megtartaniuk, hanem az alájuk rendeltekkel megtartatniuk is kötelességük." A családfő tiszte, hogy a család közösen kétszer imádkozzék, elvigye őket a templomba, a gyerekeket és a cselédeket kikérdezze és katekizálja, hogy biztosítsa, kellőképpen megértették a prédikációt. Itt arról az elvről van szó, hogy a férfinak, a ház urának elidegeníthetetlen felelőssége, hogy gondoskodjék háztartásának lelkeiről, és ezt mindenekelőtt az Úr napján kell gyakorolnia. A puritán lelkipásztor, modern társával ellentétben, nem az asszonyok és a gyerekek révén akarta elérni a férfiakat, hanem fordítva. Vajon ebben nem volt-e bölcsebb, biblikusabb?

(d.) El kell kerülni a törvényeskedés és farizeuskodás buktatóit az Úr napjával kapcsolatosan is. Ez a magatartásmód itt is fenyeget, mint bármely más lelki ügyünkben. A puritánok között nem volt vita a tekintetben, amit a Westminsteri kis káté így fogalmaz meg:

De minden célt lehet jól is, rosszul is követni, és a legtisztábban látó puritán tanítók nem győztek óvni mind a törvényeskedéstől, attól a beállítottságtól, amely megmondja, mit nem szabad tenni az Úr napján, és ezzel be is fejezi, mind pedig a farizeuskodástól, attól az önigazoló szemléletmódtól, amely hamar megítéli a mások ebbéli valóságos vagy vélt vétkeit, mert mindkettő ellentétben áll az evangélium lelkületével. Baxter, mint már talán sejthetnők, kemény szavakkal illeti mindkét magatartásmódot, és az evangéliumi ítélkezés igen építő elvével száll szembe velük:

Igen, bizonyosan ilyen a keresztyén bölcsesség.

A bizonyságtétel Sir Matthew Hale-től, a legfelsőbb bíróság egykori lordjától származik:

Az intelmet Thomas Brooks fogalmazta: