James Packer :: A Megújulás Teológiája

előző

következő

15. Az istentisztelet puritán megközelítése

1. Az evangelikálok állítólag nem foglalkoznak az istentisztelet kérdéseivel. Ha ezen a liturgiai stúdiumok technikai elemeit értjük, akkor talán van is benne valamennyi igazság. De, gondolom, nem én vagyok az egyetlen evangelikál, aki az évek múlásával egyre inkább megbecsüli a valóságos istentiszteleti gyakorlatot, az emberről és hibáiról való szándékos föltekintést, az Istenről és dicsőségéről való elmélkedést, és mint semmi másban, ebben talál lelki vigaszt és felüdülést. Kétségkívül ez volt a puritánok tapasztalata is; és mostani igyekezetem abban áll, hogy hagyjam, hogy tapasztalatukat megosszák velünk és így elvezessenek minket az istentisztelet mélyebb öröméhez. Ezért választottam a címben szereplő „megközelítés" szót. Az alábbiakban azt fogjuk nyomon követni, hogy a puritánok miként közelítették meg az istentiszteletet, amely maga is nem más, mint Isten megközelítése. Következésképpen nem azok a viták érdekelnek most, amelyek a puritánokat elválasztották a hivatalos anglikán egyháztól, illetve egymástól, hanem az istentiszteletnek magának a természete és gyakorlásának az elvei, melyekben valójában minden puritán egyetértett.

Csakhogy az istentisztelet külsődleges és formai vonatkozásaival kapcsolatos viták bizony valóságosak voltak, hosszan elhúzódtak, bennük a feleket vallásos indítékok vezérelték és szenvedélyek hevítették, és ahhoz, hogy a főszövegben eltekinthessek tőlük, előbb röviden ismertetnem kell őket. A történeti részletekbe nem bocsátkozom bele, és nem foglalok állást sem (nem óhajtom a disputákat újból kirobbantani), de igyekszem megvilágítani kiváltó okaikat, hogy lássuk, mi minden – s néha mily kevés – választotta el egymástól a feleket. A problémák, mint hamarosan látni fogjuk, ma is éppúgy élnek, mint valaha.

A nagy vitatkozás három alapkérdés körül forgott. Ezek a következők voltak:

1. A Szentírás milyen értelemben mérvadó a keresztyén istentiszteletre nézvést? Általában úgy mondják, hogy amíg Luther az istentiszteleti rendtartásban minden olyan hagyományos dolgot megengedett, amely nem mondott ellent a Szentírásnak és egyben hasznosnak is tetszett, addig Kálvin semmi olyat nem fogadott el, amit a Szentírás kifejezetten ne írt volna elő; továbbá hogy az anglikán egyház hivatalosan a lutheri szabályt fogadta el, a soraiba tartozó puritánok viszont a kálvini megoldást tették magukévá. Ez a megfogalmazás azt a látszatot kelti, mintha sem Luther, sem a reformált anglikán egyház nem tekintette volna mérvadónak a Szentírást az istentisztelet tekintetében – amely vádat a puritánok nem győztek hangoztatni el egészen a polgárháború idejéig. Ráadásul azt a benyomást is kelti, hogy az anglikán istentisztelet puritán bírálata egyet jelentett a Kálvin elveihez és genfi gyakorlatához való visszatéréssel. Csakhogy mindkét benyomás téves.

Jobban megfelelne a valóságnak, ha azt mondanánk, hogy a vitázó felek egyaránt azon az állásponton voltak, hogy a Szentírás a keresztyén és az egyházi élet minden dolgában mérvadó és elegendő eligazítást nyújt, abban azonban már erősen különböztek, hogy ezt az elvet mi módon kell alkalmazni. Másként szólva nézetkülönbségük a Szentírás értelmezését és tartalmát, nem pedig a szentírási tekintély hatályának és természetének formális elvét illette. Ebből adódott az, hogy a vitatkozó felek mind tulajdon álláspontjukat hihették biblikusan helytállónak.

A német, a svájci és az angol reformátorok az istentisztelet tekintetében bizonyos alapelveket közösen vallottak. Mindannyian egyetértettek abban, hogy az istentisztelet juttatja kifejezésre az evangéliumi igazság emberi befogadását és a rá adott emberi feleletet, és lényegében véve abban egy véleményen voltak, hogy mi is ez az igazság. Egyhangúlag úgy értelmezték az istentiszteletet, mint a dicséretet mondó, hálaadó, imádkozó, bűnvalló, Isten ígéreteiben bízó elme és szív gyakorlatát, illetve a felolvasott és hirdetett Ige hallását. Egyetértettek az evangéliumi sákramentumok természetét és számát, illetve istentiszteleti szerepét illetően is. Mindannyian úgy vélték, hogy a keresztyén lelkipásztor hivatala a gyülekezeti istentisztelet vezetésében áll. Abban is egyetértettek, hogy minden egyes egyház vagy egyházi szövetség („minden egyedi egyház vagy nemzeti egyház", miként a XXXIV. cikkely fogalmaz) felel tulajdon istentiszteleti rendtartásának részleteiért, összhangban azzal az apostoli elvvel, hogy „mindenek épülésre legyenek" (1Kor 14,26), és hogy evégett „mindenek ékesen és jó renddel legyenek" (40. v.). Végül pedig mindannyian osztották azt az elvet, hogy minden egyháznak szabadságában áll (felelősségüket feltételezvén) olyan istentiszteleti rendtartást kialakítani, amely tulajdon országuk, hátterük és szükségleteik fényében a leginkább biztosítja híveik épülését; és ezért természetesnek vették, hogy a különböző egyházak a különböző pásztori helyzetekben a részletek tekintetében különböző istentiszteleti rendtartást alkalmaznak. Az első reformátori nemzedék tagjai az istentisztelet kapcsán komolyan csak abban különböztek, hogy személyesen különféleképpen ítélték meg azt, hogy mi épít és mi nem. Ezekre a különbségekre példaként felhozhatjuk Kálvinnak az 1552-es, második edwardi imakönyvről mondott ítéletét, hogy ugyanis az multas tolerabiles ineptias-t (számos elviselhető ostobaságot) tartalmaz, vagy az Angliából száműzött reformátorok 1554-es frankfurti összetűzését, amelyben a „coxista" csoport kitartott az 1552-es szerkönyv mellett, mondván, hogy az kellően megállja a helyét és épületes is, míg a „knoxisták" arra jutottak, hogy a genfi minták szerint készült szerkönyvet kell elfogadniuk.

A puritánok vezették be azonban azt a gondolatot, hogy az istentisztelet minden egyes lényeges elemének szentesítése bibliai, akár előírásszerű, akár előzményszerű rendelkezést kíván. Ez a gondolat az erzsébeti rendezést követő elhúzódó vitákban jegecesedett ki, és különbözik attól az elvtől, hogy a makulás ceremóniákat, mivel elkendőzik az igazságot a hívek elől és a babonás tévelygést erősítik, ejteni kell, mert gyalázatosak Istenre nézve és gátolják a hívek épülését. Ez elv tekintetében az angol reformátorok kezdettől fogva egy véleményen voltak, miként az 1549-es Imakönyv „Of Ceremonies" [A ceremóniákról] címet viselő előszavából is kitűnik, habár az alkalmazását illetően már nem sikerült egyezségre jutniok. 1550-ben Hooper éppen ezért szállt vitába a hatóságokkal a püspöki ruházat dolgában, és az 1560-as években éppen ezért gondolták úgy az elsők, akiket puritánnak neveztek, hogy harcot kell indítaniuk az Imakönyvnek a papi karing és jegygyűrű viselését, a kereszt jelével való keresztelést és az úrvacsorai térdeplést előíró követelménye ellen. Az új elv azonban ennél is továbbment, hiszen kijelentette, hogy a nem biblikus istentiszteleti rítusokat és ceremóniákat a dolog természeténél fogva nem lehet a Bibliában előírt célokra való alkalmasságukkal érvényesen igazolni (másként szólva az 1549-es Imakönyv előszava hamisan érvel); minden ceremóniának közvetlen bibliai rendelkezésen kell alapulnia, máskülönben szentségtörő betolakodásnak minősül.

Ugyanezt az elvet alkalmazták a puritánok az egyházkormányzatra is. Az egyházi élettel és istentisztelettel kapcsolatos puritán eszmény ilyen megalapozásának kísérlete olykor furcsa okfejtésekhez vezetett, közéjük tartozott: a két vasárnapi istentiszteleten való részvétel kötelezettségét igazoló „bizonyíték", amely a két szombatnapi égőáldozatot előíró 4Mózes 28,9.10-ből származik; vagy a katekizálás kötelezettségét igazoló „bizonyíték", hogy ugyanis „az egészséges beszédeknek példáját megtartsd" (2Tim 1,13); vagy a liturgikus formák törvénytelenségének a Róma 8,26-ból vett „bizonyítéka"; vagy azt, hogy a papnak az istentisztelet alatt végig egy helyben kell állnia, az a Cselekedetek 1,15-ből vett „bizonyíték" igazolja, hogy „felkelvén Péter a tanítványok között, monda"; vagy a „vitázó prófétálások" (területi prédikációs találkozókon több lelkész egymás után ugyanazon textusról való igehirdetése) szükségességét igazoló „bizonyíték", mely az 1Korinthus 14,31-re megy vissza („Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki vigasztalást vegyen"). Mindezek mellett világos érveket lehet felhozni abból az elvből kiindulva, hogy minden épülésre legyen, de az alátámasztásukra felhozott bibliai érveket aligha lehet perdöntőnek tekinteni.

Látnunk kell azt is, hogy amikor a puritánok az Imakönyv ineptiá-it elviselhetetlennek nyilvánították, amikor vitatták azt az állítást, hogy minden egyháznak szabadságában áll nem biblikus – bár épületes és áhítatos – istentiszteleti ceremóniákat szentesíteni, amikor minden kötött imádságot elutasítottak, amikor az istentiszteleten való térdeplést, a keresztyén évet, a heti úrvacsorát, a konfirmációt elvetették, nem Kálvinhoz tértek vissza, hanem éppen elfordultak tőle, habár, mint Horton Davies mondja,1 aligha voltak ennek tudatában.

De ha tudatában voltak is, ez mit sem változtatott volna álláspontjukon, mert alapvetően nem arra törekedtek, hogy biztosítsák a református összetartást (bár vitában erre gyakran hivatkoztak), hanem egyszerűen arra, hogy engedelmeskedjenek Isten mértékadó Igéjének. Csakhogy a vita arról folyt, hogy mit jelent a Szentírás elégséges volta az istentisztelet összefüggésében. A puritánok a hivatalos anglikán álláspontot lazának és hamisnak gondolták; az anglikánok szószólói, mint Hooker is, pedig törvényeskedése és ésszerűtlensége miatt bírálták a kidolgozott puritán álláspontot. Kinek volt igaza? A kérdés ma is választ követel. Vajon John Owennal értünk egyet, aki ezt mondta: „Isten tiszteletében nincsenek véletlenek…, mindaz, ami benne van, ami hozzá tartozik, a módja hamis istentiszteletnek bizonyul, ha nem külön isteni szereztetésen alapszik"? A kérdést korántsem könnyű eldönteni, és sok minden szól mindkét fél mellett.

2. Milyen rendelkezések felelnek meg a keresztyén istentiszteletnek? Az istentiszteleti rendtartásnak három lehetséges módja van: a kötött liturgia, mint amilyet a The Book of Common Prayer [A közös imádság könyve] előír; némely csupán általános útmutatás, mint amilyet a Westminster Directory (Westminsteri istentiszteleti rendtartás) megfogalmaz; vagy pedig teljes mértékben az egyéni lelkipásztorra vagy a gyülekezet belátására kell bízni, hogy mi módon szabályozza a maga istentiszteletét. E lehetőségeket sorrendben az anglikánokkal, a presbiteriánusokkal és az independensekkel, illetve kvékerekkel szokás társítani. Nos, melyiket kell választanunk? Milyen érvek hozhatók föl ellenük egyenként? A liturgikus istentisztelet vajon szükségképpen vezet-e a formalizmushoz és a közömbösséghez? Vajon a rögtönzött imádságnak valóban egyenetlen-e a minősége? Valóban nehezebb úgy megtartani az istentisztelet gyülekezetszerűségét, ha nem általánosan ismert formákat használnak? Vajon a vasárnapról vasárnapra való egyazon rendtartás követése valóban megfojtja a Lelket? Ha a gyülekezet tisztelni akarja a Szentlelket, akkor szükségképpen el kell utasítania minden kötött istentiszteleti rendet, és várnia kell a Lélek utasítására? E kérdésekben a mai evangelikálok eltérő véleményen vannak, ahogy annak idején a puritánok is különböztek. Baxter például, miként Kálvin és Knox is, elfogadta, hogy a liturgiában – a lelkipásztor belátása szerint – helyet kapjon a rögtönzött imádság; Owen azonban leszögezte: „minden liturgia, akármilyen…, csakis hamis istentisztelet lehet…, csak arra jó, hogy elveszejtse Krisztusnak az ajándékokról és Isten lelkéről mondott ígéreteit". Kinek volt igaza? Ismét olyan kérdéssel állunk szemben, amely se nem egyszerű, se nem halott.

3. Milyen fegyelmi rendszabályok alkalmasak az istentisztelet tekintetében? Abban kétségkívül általános volt az egyetértés, hogy A közös imádság könyve egységes országos alkalmazására tett Erzsébet- és Stuart-kori kísérletek sajnálatosak voltak és jóval több kárt tettek, mint amennyi hasznot hoztak. Remélhetőleg azonban senki nem venné védelmébe azokat a fegyelmi rendszabályokat, amelyeket a polgárháború előtt a legfelsőbb bíróság és a királyi törvényszék, a Clarendon-törvények idején pedig az angol bírák és békebírák kényszerítettek rá a nonkonformistákra. De a kérdés ezzel aligha oldódik meg. Nyilvánvaló, hogy az említett fegyelmi rendszabályok istentelenek voltak túlzott merevségük és az érintettek lelkiismeretének figyelembe nem vevése miatt, de vajon következik-e ebből, hogy az istentisztelet tekintetében semmilyen fegyelemre nincsen szükség? Ma számos protestáns egyházban a kötött imádság jelenti a szabályt, a római mise rítusait és imádságait veszik át, másutt pedig, ahol rögtönzött imádságokkal élnek, a lelkipásztorok arra az eretnekségre alapozzák közbenjáró imádságukat, hogy minden emberi lény Isten megváltott gyermeke. Az istentiszteletet mindkét esetben a lelkipásztor dogmatikai tévelygése rontja meg. Vajon ezek az esetek nem kiáltanak-e fegyelemért? De milyen fegyelemért? Milyen lépésekkel lehet ma szembeszállni az ilyen torzulásokkal? A maguk idejében a puritánok sokat töprengtek e kérdéseken, s bizony javunkra válna ez a fajta töprengés.

2. Ezek a kérdések azonban csak az istentisztelet külső formáira vonatkoztak, bennünket most az istentisztelet belső valósága érdekel, az, ahogyan ezt a puritánok felfogták. Ha más kérdésekben nem is, ebben teljes egyetértés volt közöttük, e téren ránk hagyott írásaik teljes egységre vallanak, mint, reméljük, az alábbiakban következő sokféle idézetből világosan kitűnik. Mi az istentisztelet? Alapjában véve doxológia, azaz Isten dicsőítése, dicsérete, tiszteletben és hódolatban részesítése. Tágan értelmezve minden igaz kegyesség egyet jelent az istentisztelettel. „Az istenesség nem más, mint istentisztelet", írta Swinnock:

Az istentisztelet magában foglalja mindazt a tisztességet, amellyel Istennek az ember tartozik, és amelyet megad…, azt a hódolatot, amellyel a Királyok Királyának adózunk, elfogadván felségét és tőle való függésünket… Mindazt a belső áhítatot és tisztességet, mindazt az Isten iránti külső engedelmességet és szolgálatot, amelyre az istenesség minket kötelez, magában foglalja az egy istentisztelet szó.2

A puritánok azonban rendszerint szorosabb, általánosan elterjedt értelmében használták a szót, vele jelölve minden Istennel való közösségünket: a könyörgést, imádatot, elmélkedést, hitet, dicséretet, imádságot és az igéjéből nyilvánosan vagy belső magányban kapott eligazítást.

Istent tisztelni-imádni, ahogyan Urunk mondta, „lélekben és igazságban" kell (Jn 4,24). Ezt a puritánok úgy értették, hogy egyfelől az istentiszteletnek befelé kell irányulnia, azaz „szívmunkát" kíván, másfelől pedig Isten tiszteletében kell válaszolnunk az isteni akaratnak és munkának a kijelentett és a Szentlélek által a szívünkben alkalmazott valóságára. Következésképpen az istentiszteletnek egyszerűnek és szentírásszerűnek kell lennie. Szemükben az egyszerűség biztosította a befelé fordulást, a Szentírás pedig az igazságnak jelentette a forrását. A puritán istentisztelet szigorú egyszerűségét gyakran mondták bírálói bárdolatlannak, de a puritánok szemében ez benső, lényegi részét alkotta a keresztyén istentiszteletnek. Világosan kitűnik ez Owennak az Efézus 2,18-ról, a „The Nature and Beauty of Gospel Worship" [Az evangéliumi istentisztelet természete és szépsége] címen mondott két igehirdetéséből, melyben a legjelesebb puritán teológus a legnagyobb tökéllyel fogalmazza meg az istentisztelet puritán eszményét, nem leplezve az Imakönyv laudi formalizmusával (Laud kedvelt kifejezését idézendő, „a szentség szépségével") szembeni ellenszenvét.3

Az emberi elmének mélyen rögzült gondolata, hogy az Isten tiszteletének rendezettnek, nyájasnak, szépnek és dicsőségesnek kell lennie… És bizony gyanakodhatunk rá, ha az istentisztelet e tulajdonságoknak híjával van, nem is egyezik Isten gondolatával… Ehhez én csak azt az egy józan állítást óhajtom hozzátenni, hogy ti. ami az istentiszteletben és szolgálatban van, annak csak maga az Isten lehet igaz bírája. Ha tehát mi nem arról teszünk bizonyságot, hogy a lelki, evangéliumi istentisztelet, a maga mezítelen – minden egyéb, kívülről származó járulékos segédletet vagy támaszt nélkülöző – egyszerűségében jelenti a legrendezettebb, legnyájasabb, legszépségesebb és legdicsőségesebb tiszteletét Istennek, a Szentírásban ígért Szentlélek lévén a bíró, akkor elegendőnek tartjuk, hogy e dolgokat másutt keressük, ott, ahol állítólagosan megtalálhatók.

… Az evangélium lelki istentiszteletében a teljes, külön személyekből álló Szentháromság, aki ez üdvrendben és rendelésben egyetemlegesen és külön-külön munkálkodik üdvözítésünkön, külön-külön közösséget nyújt a hívek lelkének. [Owen azt magyarázza, hogy ezt miként jelenti ki textusa, mely arról szól, hogy Krisztus által Lélekben megyünk az Atyához]. Ez tehát az evangéliumi istentisztelet általános rendje, ez a mi istentiszteletünk piros betűs, nagy rubrikája* . Ebben áll a becsülete… Ha nem a Jézus Krisztus által jövünk az Isten tiszteletére, vagy ha nem a Szentlélek erejében végezzük azt, vagy benne nem Istenhez, az Atyához térünk meg, megszegjük az istentisztelet minden reguláját. Ez a nagy kánon, melyet ha elhanyagolunk, bármit teszünk is ebben a dologban, nem lehet benne becsület. És ebben van általános dicsősége is az istentiszteletnek… Hitben fordulni Krisztushoz bebocsátásért, a Szentlélekhez támogatásáért, folytatólagos erejében maradásért, és Istenhez, az Atyához elfogadásért – ez teszi a lélek istentiszteleti munkáját. Hogy ennél van-e dicsőségesebb ismernivaló, még nem állt módomban megtudni…4

Az egységes istentiszteleti rendtartás eszméjét Owen hasonló szemszögből – textusából kiindulva – tölti meg teológiai tartalommal:

A szenteknek… „az egy Lélekben" van minden közeledésük [Istenhez]: ebből fakad az Isten követelte egységesség. Az apostol azt mondja nekünk, hogy sokféle ajándék van [ti. az istentiszteleten résztvevő egyház vezetéséhez való képességek], és hogy bennük különbség van (1Kor 12,4–6). De hol van akkor az egységesség? … Az apostol erre így válaszol a 11. versben: „De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi". Ebben van az evangéliumi istentisztelet egységessége: hogy jóllehet az istentisztelet gyakorlására az emberek különféle ajándékokat kapnak, mindezeket az az egy Lélek osztogatja ki közöttük…, egy és ugyanaz a Lélek mutatja meg nekik mindannyiuknak az Isten akaratát és tiszteletét; egy és ugyanaz a Lélek cselekszi a nemükben azonos kegyelmeket a szívükben; egy és ugyanaz a Lélek adományozza a nyilvános gyülekezeti istentiszteletek tartásához szükséges ajándékokat… És mi van akkor, ha úgy tetszik a Léleknek, hogy ajándékait különbözőképpen adja… „osztogatván mindenkinek külön, amint akarja"? Ez mégsem emel akadályt, mert az említett szentek mindnyájan az egy Lélek által közelednek Istenhez, és ezért egységes az istentiszteletük az egész föld kerekségén. Ez tehát a katolikus egységesség…5

Végül Owen epésen elutasítja azt a gondolatot, hogy díszes épületek és ékes rítusoknak bármi köze van vagy lehet ahhoz a „szépséghez", amelyet Isten keres és megtalál hűséges népe istentiszteletében. Emlékeztet rá, hogy a keresztyének maguk alkotják Isten templomát és lakóhelyét, és hogy az igaz istentiszteletet, bár itt tartjuk a földön testben, valójában „a mennyben mutatjuk be", amennyiben „akiknek bemenetelük van Isten színe és a kegyelem trónja elé, azok belépnek magába a mennybe" (Owen bizonyítékképpen a következőkre hivatkozik: Zsidók 6,20; 9,24; 10,19–21; Jelenések 4.) A gondolat, hogy a rituális mutatványok és a templomi díszítések önmagukban gazdagítják az istentiszteletet, így nevetséges tiszteletlenségnek tetszik. „Mily szegényes és hitvány gondolatokat táplálnak magukban Istenről, akik elfogadható dicséretet és szépséget látnak holmi festékben és mázban!"6

Owen elemzését jól kiegészíti az az istentisztelet-anatómia, amelyre Charnock kerített sort „Spiritual Worship" [A lelki istentisztelet] címen, a János 4,24-ről mondott prédikációjában:

Az istentisztelet nem más, mint a megértés cselekedete, mely az Isten tökéletességének ismeretével és felségének valóságos gondolataival foglalatoskodik… Az istentisztelet ugyanakkor nem más, mint az akarat cselekedete, mely által a lélek imádja és tiszteli Isten felségét, eltelik szeretetével, magáévá teszi jóságát, bensőséges közösségbe lép eme leggyönyörűségesebb tárggyal és minden indulatát őreá irányítja.7

Csak akik újjászülettek, tisztelhetik Istent elfogadható módon, mondja Charnock, mert imádatukban és meghódolásukban csak az ő szívük húz őhozzá. Ezért „Krisztus szárnyaiban kell keresnünk gyógyulásunkat, mielőtt szolgálatainkban Isten a lelkiséget megtalálja. A holt természetből származó istentisztelet csakis holt szolgálat lehet."8

Charnock ezen túlmenően rámutat, hogy lelki istentisztelet csakis a Lélek tevékeny segítségével jöhet létre, mert őszinteséget és céltudatosságot kíván (Charnock „szívbéli egyesültségnek" mondja, „összpontosítás" értelemben). Az istentisztelet magában foglalja a hit, a szeretet, az alázat és az öngyanakvás cselekedetét, és a szív Isten iránti sóvárgását kell kifejezésre juttatnia. „A lelki hívő valójában minden kötelességében Isten megismerésére törekszik… Istentiszteletre mint önmagáért való célra vágyódni: testiség; istentiszteletre mint eszközre vágyódni, benne az Istennel való közösség óhajtását cselekedni: lelkiség, gyümölcse a lelki életnek…"9 A lelki istentisztelet így ugyancsak örömteljes lesz:

Az evangéliumi istentisztelet nem más, mint lelki istentisztelet, és a prófécia szerint az evangéliumi rendeléseket nagy alkotórészei: a dicséret, az öröm és a gyönyörűség kíséri (Ézs 12,3–5)… Közeledni kegyelmes Istenhez, nem pedig engesztelhetetlen Istenhez közeledünk, miként fiú közeledik az atyjához, nem pedig miként bűnöző a bírájához… Gyönyörködni Istenben: ebben van az evangéliumi kedély, minél nagyobb örömmel tesszük, annál erősebb bennünk a Lélek…10

Istentiszteleti áhítatunkban válaszunkkal vissza kell vetítenünk Istenre mindazt a tudást, amelyet kijelentéséből róla nyertünk.

Az Isten végtelenül boldog Lélek, azért hozzá örömest kell közelednünk; Isten végtelen felségű Lélek, ezért áldozatainkat a legmélyebb alázattal kell felajánlanunk; Isten végtelen szentségű Lélek, ezért tisztaságban kell megszólítanunk; Isten végtelen dicsőségű Lélek, ezért el kell ismernünk tökéletességét… Isten általunk végtelen sokszor kihívott Lélek, ezért istentiszteletünket az engesztelő közvetítő és közbenjáró nevében kell felajánlanunk.11

„Tökéletesen nyilvánvaló, hogy minden igaz hívő, kinek elméje lelkiképpen megújult, gyönyörűséget lel az istentisztelet minden törvényében és rendelésében" – mondja Owen, és bizonyítékul a Zsoltárok könyvét idézi (42,1–5; 63,1–6; 84,1–5).12 A szentek istentisztelet-szeretetéről a puritánok nem győztek eleget elmélkedni. Miért ez a nagy szeretetük? Mert a szentek az istentiszteleten nemcsak keresik, hanem meg is találják Istent. Az istentisztelet nem csupán a hálaadást juttatja kifejezésre, hanem kegyelmi eszközt is képez, mely az éhezőket betölti javakkal, az üreseket pedig gazdagon küldi haza. Mert „az Isten tiszteletében Isten is közeledik az emberhez".13 „Isten jelen van a rendeléseiben", valóságosan. Isten lényegileg van jelen a világban, kegyelmesen pedig az egyházban. „Isten gyönyörűségét leli benne, hogy emberekhez közeledjék, és az evangéliumban szereztetett istentiszteletben velük társalkodjék."14 Az emberek pedig akkor tisztelik Istent leginkább, ha az istentiszteletre éhesen és vágyakozva, ínségük tudatában és megelégítésüket Istentől várva érkeznek.

A keresztyén istentiszteleti rendelések, jelenti ki Owen, „arra való eszközök, hogy közöljék az igazán hívőkkel az isteni szeretet érzését és az isteni kegyelem pótlásait". „Megmutatják az Istenhez való közeledésünk útját", nekünk pedig „mindig Istenhez kell fordulnunk, a lelkünk által oly igen nélkülözött jóság, kegyelem és irgalom örökkévaló forrásához". „Látszatból járulni Isten elébe és nem várni tőle jó és nagy dolgokat annyi, mint megvetni Istent." A céltalan, gondatlan, közömbös, szokássá merevedett templomba járás ésszerűtlenségre és tiszteletlenségre vall. Owen metsző éllel kérdezi:

Vajon minek jönnek az emberek hallani Isten Igéjét? Minek imádkoznak? Mit várnak Istentől? Úgy jönnek Istenhez, mint az élő vizeknek örökkévaló forrásához? Mint minden kegyelem, békesség és vigasztalás Istenéhez? Avagy minden szándék nélkül jönnek az Isten tiszteletére, akárha holmi száraz és üres mutatványosságra mennének? … Vagy azt gondolják, hoznak neki valamit, de tőle nem kapnak semmit sem? … Hogy kapjanak tőle valamit is, ha nem várják, és meg sem vizsgálják magukat soha, hogy valaha is várták-e vagy sem… Akik ez utakon járnak, soha nem gyönyörködhetnek az istentiszteletnek rendeléseiben…15

Ennek oweni alkalmazása elevenbe vág:

E dologban még a jobb hitvallók is túlzott hanyagságra vallanak. Nem áhítoznak és sóhajtoznak a benső emberben az isteni szeretet ígéreteinek megújításáért; meg sem is fontolják mily nagy szükséget szenvednek ezért… Nem készítik fel elméjüket ez ígéretek elfogadására, nem ezek közlését várva jönnek ide; helytelen módra hitüket nem amaz igazsághoz erősítik, hogy e szent kiszolgáltatásokat és kötelességeket Isten eleve avégett rendelte el, hogy átadják szeretetét és szeretetének érzését a lelkeknek. Ebből fakad a szent istentisztelet kötelességeiben való mindama langymelegség, hidegség és egykedvűség, amely felütötte közöttünk fejét.16

Megszívlelni való igék ezek ma is.

3. Az istentisztelet részeit és tevékenységeit felsoroló puritán listák általában a következőket foglalják magukban: dicséret (főként zsoltáréneklés), imádság (bűnvalló, imádó, közbenjáró), igehirdetés, a sákramentumok (ordinances: „rendelések"), valamint katekizálás és az egyházfegyelem gyakorlása). Mindezen tevékenységekben, mondták a puritánok, Isten eljön, hogy találkozzék Fia nevében egybegyűlt népével, de különösképpen az igehirdetésben. A prédikálás jelenti a legünnepélyesebb és legmagasztosabb tevékenységet, és ezért bárki szolgálatának legfőbb próbakövét: „A puritánok úgy tartják, hogy a lelkipásztor legfőbb és legnagyobb hivatala és hatalma abban áll, hogy a gyülekezetnek ünnepélyesen és nyilvánosan hirdesse az evangéliumot, Isten írott Igéjét magyarázza és alkalmazza a híveket intve és megdorgálva."17 Mert mindenekfelett a templomi igehirdetésben működik közre a Lélek, ahogyan a puritán fejek szerint az Ige merő felolvasásában soha (bármit mondjon Richard Hooker). Ezért az igehirdetés a kegyelem legfőbb eszköze. Így ír erről Thomas Goodwin:

Rendszerint nem az Ige betűje, hanem lelki értelme, kijelentett és megmagyarázott jelentése vezet megtérésre… Van a betű: a héj, és van a lélek: a mag, és midőn az Ige magyarázatával feltörjük a héjat, kipottyan a mag. Az Ige jelentése adja valójában az Igét, az értelme teszi a lelkét… Nos, a predikáció sajátságos módon felnyitja Isten Igéjét. Csak ha egy olajos üvegcsét felbontunk, akkor árasztja illatát szerte széjjel; és ha egy gyógyfűből kifacsarjuk nedvét s azt felkenjük, akkor gyógyít az. Így van ez az Ige lelki jelentésével is, beengedjük a szívbe, s azt megtéríti Istenhez.18

Ezért a gyülekezetek számára az igehirdetés hallgatása jelentette életük legfontosabb eseményét, és a puritánok folyvást arra intették híveiket, hogy ezt a tényt vegyék tekintetbe, s hogy az igehirdetést áhítattal, figyelmesen és várakozással hallgassák. Christian Directory-jának „Directions for Profitable Hearing the Word Preached" [Eligazítás az igehirdetés haszonnal való hallgatásához] című fejezetében Baxter ezt a következőképpen fogalmazza meg:

Ne jöjjetek az Igét hallani egykedvű szívvel, akárha holmi benneteket nem érintő dolgot készülnétek hallani, hanem jöjjetek a hirdetendő szent Ige kimondhatatlan súlyának, szükségének és következményének érzésével; és midőn megértitek benne való érintettségeteket, a segítségével jobban megértetek minden egyes igazságot…

Legyen gondotok rá, hogy a hallott Igét mindjárt szorgalmasan alkalmazzátok… Ne hagyjatok mindent a lelkipásztorra, akár azok, akik csak kényszer hatására mennek tovább… Tennivalótok nektek is van, nemcsak a prédikátornak, és akárcsak ő, legyetek ebben mindig készségesek… Nyissátok fel szájatokat, és emésszétek meg, mert helyettetek senki nem emésztheti meg… Legyetek ezért mindvégig dolgosak, és vessétek meg a hallgatás közben tétlen szívet, akárcsak a tétlen lelkipásztort.

Rágódjatok rajta, és hazatérvén, rejtek magányotokban hívjátok elő az egészet, csendes elmélkedésben ismételgessétek magatokban az igehirdetést. Ha pedig a lelkipásztor hidegen prédikált, buzgóbban mondjátok el szívetekben a prédikációt…19

Felpanaszoljuk, hogy a lelkipásztorok nem tudnak prédikálni, de nem éppúgy igaz-e, hogy a gyülekezetek nem tudnak hallgatni? Az előbbi hiányosságot orvosló tanítás bizonyosan kárba vész, ha az utóbbit is nem orvosoljuk.

Nem mintha az igehirdetés hallgatása önmagáért való cél volna, vagy a keresztyén kegyesség netovábbját jelentené a prédikáció ízlelgetése vagy az igehirdető méricskélése. Thomas Adams határozottan elutasítja azt a feltételezést, hogy csupán az igehirdetés meghallgatása számít, és emlékeztet rá, hogy a prédikációnak imádságra és dicséretre kell indítania a szívet:

Sokan jönnek eme szent helyekre, és úgy elhatalmasodik bennük a hallgatásvágy, hogy megfeledkeznek az imádságban és az Isten dicséretében való buzgólkodásról… Összes prédikálásunk pedig csak azért van, hogy imádságra indítson benneteket, hogy Isten dicséretére és imádatára tanítson benneteket… Nem templomaink auditórium voltát panaszlom föl, hanem azt, hogy nem oratóriumok; nem az a bajom, hogy igehirdetésre jöttök (az Isten szerelmére, jöjjetek kitartóbban), hanem az, hogy elhanyagoljátok a nyilvános imádságot: akárha csupán Istennek volna dolga megáldani titeket, nektek pedig nem dolgotok áldani őt… Szeretteim, félre ne értsetek. A keresztyén embernek nem az az egyetlen dolga, hogy meghallgassa az Ige hirdetését; és az sem jól eltöltött szombatnap, amely más mennyei feladatot nem ró reátok… Isten szolgálatát ne szűkítsétek az Ige hallgatására, mert az jóval többre is kiterjed: imádkoznotok, dicsérnetek és imádnotok is kell…20

Ebben is bizonyosan talál megfontolnivalót a mai keresztyén ember.

4. A keresztyén istentiszteletnek, mint a puritánok mondták, három szférája van: a helyi gyülekezet nyilvános közössége, a családi kör és a belső szobák rejtek magánya. A három közül a legfontosabb a gyülekezeti istentisztelet. David Clarkson a jellegzetes puritán felfogást képviselte, midőn „Public Worship to be preferred before Private" [A nyilvános istentisztelet előbbre való magános áhítatnál] címen, a Zsoltárok 87,2-ről mondott prédikációjában a Szentírásból kiindulva azt fejtegeti, hogy „Isten nagyobb dicsőségére szolgál a nyilvános istentisztelet", „Isten erőteljesebben van jelen az istentiszteleten", „itt látszanak meg legvilágosabban Isten megnyilatkozásai", „több lelki jó nyerhető a nyilvános rendelések használatában", és „a nyilvános istentisztelet épületesebb".21 Talán meglepő módon, bár ugyancsak jellegzetesen (hiszen mások is mondták ezt), Clarkson arra figyelmeztet minket, hogy mindabból, amit a földön ismerünk, az istentisztelet „áll hasonlatosságban a legközelebb a mennyhez", mert „a mennyben, miként a Szentírásból megtudhatjuk…, Istent a megdicsőültek társasága nyilvánosan tiszteli… Ők egy dicsőséges gyülekezetet alkotnak, és együttesen zengik a trónon ülő és a Bárány dicséretét, és eme nyilvános istentiszteletüket örökkévalón megtartják."22 Ehhez hasonlóan Swinnock ragaszkodik hozzá, hogy az Úr napján az első dolog a templom legyen, és minden e köré szerveződjék. „Tekintsd a nap legfőbb munkájának a nyilvános istentiszteleteket, és úgy intézd titkos magánügyeidet, hogy lelked felkészülhessen e munkára, és az hasznára váljék."23

Ugyanakkor a puritánok a családi áhítatoknak is döntő fontosságot tulajdonítottak. Minden otthonnak templomnak kell lennie, és a családfő legyen annak lelkipásztora. A családok, mint a puritánok tanácsolták, naponta, sőt naponta kétszer olvassák fel az Igét és imádkozzanak Istenhez együttesen. Minden vasárnap igyekezzenek felmérni, hogy tagjaik mi módon nyertek a nyilvános rendelésekből, és minden nap igyekezzenek tagjaik egymást támogatni Isten útján. A szülőknek meg kell tanítaniuk gyermekeiket a Szentírás ismeretére; és a háztartás minden tagjának időt és helyet kell biztosítani az imádságra. Így tehát Isten tiszteletét és szolgálatát, ha informálisan is, de lelkiismeretesen a családi körnek is teljesítenie kell.

5. E szükségképpen részleges áttekintés (a szentségekről például nem szóltunk) legalább vázlatosan ismertette a templomba járók számára megfogalmazott puritán istentiszteleti eszményeket: tisztesség, hit, bátorság, buzgóság, várakozás, gyönyörűség, őszinteség, összeszedettség, alázat, de mindenekelőtt az a szenvedélyes vágy, hogy a hívő ember az Istennel mint szerető Atyával Fia közbenjárása által találkozhassék. Ezeket az eszményeket közösen vallotta minden puritán – az olyanok is, mint az Imakönyvet elfogadó Sibbes és Usher érsek, az olyanok is, mint a minden liturgiát törvénytelennek mondó Owen, az olyanok is, mint a „szabad" és „kötött" imádságokat készségesen és készséggel váltogató Baxter. Abban tehát, hogy az istentiszteleten résztvevő hívőnek milyen legyen a lelkülete és milyen a célja, minden puritán egyetértett, és talán megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy egyetértésük fontosabb volt minden nézeteltérésüknél, és mi ma éppen az előbbiben tanulhatunk tőlük a legtöbbet.

Egy kérdés azonban még hátra van. Tulajdon istentiszteleti gyakorlatunkban mi módon induljunk el oda, ahol a puritánok szerint lennünk kellene? E puritán eszményeket mi, akik istentiszteleti szolgálatainkban – szégyenszemre – szívünkben kihűltünk és külsőségeken csüggünk, hogyan is közelíthetnénk meg? Kérdésünkre a puritánok kérdéssel válaszoltak volna. Hogyan készülünk fel az istentiszteletre? Hogyan serkentjük fel magunkat Isten keresésére?

Ebben van talán a mi legnagyobb gyengeségünk. A puritánok arra tanították híveiket, hogy az istentiszteletre való külön felkészülés (ez nem azonos az úrvacsorára való felkészüléssel) állandó részét képezi az imádságos és Istennel közösségben élő keresztyén ember belső fegyelmének. Ezt mondja a Westminsteri istentiszteleti rendtartás: „Midőn a gyülekezetnek nyilvános istentiszteletre egybe kell gyűlnie, tagjai (minekutána szívüket arra illendőképpen felkészítették) mindannyian jöjjenek el…" Mi azonban nem készítjük fel szívünket, mert, mint a puritánok azonnal megintettek volna minket, az a félpercnyi imádság, amelyet helyünket elfoglalva magunkban elmondunk, a felkészüléshez aligha lehet elegendő. Ezen a ponton kell nekifogunk dolgaink megváltoztatásának. Istentiszteletünk elmélyítéséhez nem új liturgiai formákra és formulákra, nem új dicséretekre és dallamokra, hanem több felkészítő „szívmunkára" van szükségünk, mielőtt a régieket használnánk. Nincsen semmi baj az új énekekkel, dallamokkal és az új istentiszteleti stílusokkal – komoly okaink lehetnek rájuk –, de „szívmunka" híján az istentisztelet aligha terem gyümölcsöket, aligha tiszteli Istent, legfeljebb megerősíti a C. S. Lewis által „liturgiai piszmogásnak" nevezett kórtünetet. A „szívmunkának" elsőséget kell biztosítani, máskülönben istentiszteletünk lelkileg sehova nem vezet. Így befejezésül hadd idézzem Swinnocknak az úrnapi felkészülésről szóló intelmét, mely minden látszólagos furcsasága ellenére ma is oly időszerűen cseng:

Készülj fel, ó, keresztyén: Isteneddel találkozol! Szombat este vonulj vissza a te belső szobádba, valld meg és sirasd el Isten rendelései iránti hűtlenségedet; bűneidért szégyelld és ítéld el magadat, esedezzél Istenhez, hogy készítse fel szívedet és segítsen vallásos cselekedeteidben; szentelj időt amaz Isten végtelen felségének, szentségének, féltékenységének és jóságának a meggondolására, akivel szent kötelességeidben dolgod van; elmélkedjél szent rendeléseinek súlyán és fontosságán; töprengjél amaz idő rövidségén, amely a szombatnapok örömére neked jut; ne szűnj meg tűnődni…, míg a tűz ki nem huny; el sem is gondolhatod, mily nagy jót tesz veled az ilyen meggondolás, mily gyönyörűséges és hasznos lesz neked az Úrnak napja, minekutána így felkészítetted rá magadat. Szívednek így mintegy este begyújtott kemencéjét másnap reggel könnyűszerrel felizzíthatod; a lefekvésedkor így felpiszkált tüzet hamar felszíthatod, midőn felkelsz. Ha szombat este az Úrra bízod szívedet, úrnapja reggelén nála találod.24

Jegyzetek

1 Davies, Horton: The Worship of English Puritans [Az angol puritánok istentisztelete]. Dacre Press, London, 1948, 48. o.

2 Swinnock, George: Works. James Nichol, Edinburgh, 1868, I: 31.

3 Owen, John: Works. IX: 53–84 (lásd IV. fejezet, 43. vj.).

4 Uo., IX: 56. sk.

5 Uo., IX: 76. sk.

6 Uo., IX: 77. sk.

7 Charnock, Stephen: Works. I: 298.

8 Uo., I: 299.

9 Uo., I: 307.

10 Uo., I: 308.

11 Uo., I: 315.