Abban az általánosan elterjedt nézetben, hogy az angol puritánok maguknak való aszkéták voltak, írmagja sincs az igazságnak. Az „aszkéta" szó a testi örömöket és magát a testet is megvető manicheus felfogásra utal, melyet alig két nemzedékkel ezelőtt sokan a puritánok sajátjának mondtak. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy az alábbi verset halálos komolysággal írták:

De a kép hamisabb nem is lehetne: miként előttük Kálvin, a puritánok eleget tettek kötelezettségüknek, hogy az anyagi teremtés jóságát és örömeit megbecsüljék, és ez ajándékoknak csak az olyan mértéktelen és rendetlen élvezetét tiltották, amely elrabolja szívüket attól, aki mindezeket adta. Mi több, a puritánok nem zárkóztak magukba, nagyra értékelték a barátságot, ápolták barátaikkal való kapcsolatukat, gyengéd hangú leveleket küldözgettek egymásnak, és meg sem fordult a fejükben, hogy a magányt válasszák a hívők közössége helyett. A házas és a családi életről alkotott eszményüknél pedig mi sem bizonyítja jobban amaz elképzelés valótlanságát, hogy a puritánok magányos aszkéták lettek volna.

Nem ők találták ki ezt az eszményt, ismerték az első reformátorok is, de tanításával és kikényszerítésével oly erőt, tartalmat és szilárdságot kölcsönöztek neki, hogy bízvást mondhatjuk, hogy amiképpen Isten oltalma alatt ők teremtették az angol keresztyén vasárnapot, akképpen ők teremtették az angol keresztyén házasságot, az angol keresztyén családot és az angol keresztyén otthont. A korábbiakban már leírt nemesítő céljuk, a világban való élet minden tevékenységét és emberi kapcsolatot megszentelő igyekezetük a családi élettel kapcsolatos tanításukban különösen mély kifejezésre jutott, és noha nem lehet bizonyítani, hogy mindannyian az általuk felállított mérce szerint éltek, de közülük kétségkívül sokan éltek így. (A bizonyítékokat megtaláljuk a temetési prédikációkban, az egymásról írt rövid életrajzaikban, naplóikban és az olyan kötetekben, mint Richard Baxternek elhunyt párjáról írt Breviate of the Life of Mrs Margaret Baxter [Beszámoló Mrs. Margaret Baxter életéről]. Ebben a fejezetben figyelmünket erre a mércére-eszményre összpontosítjuk. Olyan időben, amikor a házasság még a keresztyének is között egyre törékenyebbé és bizonytalanabbá válik, és amikor a szórakoztató világ rivaldafényben álló csillagait majmolva, az emberek sorozatban válnak el és házasodnak újra, amikor a felnőttek alkalmi nemi kapcsolata nem vált ki megütközést, amikor a kamaszok paráználkodása az élet egyetemes és elkerülhetetlen ténye, úgymond, és pusztán vállvonogatást okoz, amikor a gyermekek többsége úgy nevelkedik fel, hogy vajmi fogalma sincsen Istenről és törvényéről, akkor talán van mit tanulnunk a házasságról és a családról szóló puritán tanításból.

Nőkkel kapcsolatos tanításával Aquinói Tamás ezt az álláspontot messzemenően alátámasztotta. Állításaiban odáig elment, hogy leány akkor születik, ha egy hímnemű magzat megromlik, hogy egy férjnek a feleség igen alkalmas eszköz a nemzésre és a bujaság (a gerjedelem, nemi szabadosság) elkerülésére, de egy másik férfi minden más tekintetben sokkal jobb társa és segítője lehet feleségénél. Mi több, mondta Aquinói Tamás, a nők szellemileg és testileg egyaránt gyengébbek, hajlamosabbak a bűnre és természetüknél foga mindig alá vannak vetve valamely férfinak. A férj, ha a szükség úgy kívánja, testileg is megfenyítheti feleségét, és a gyerekeknek jobban kell szeretniük apjukat, mint az anyjukat.2  Aligha kell tartanunk ellenvetéstől, ha a nagy teológusnak a második nemmel kapcsolatos bölcsességeit fölötte lehangolónak mondjuk.

Negatív felfogásáért azonban nem kizárólag maga Aquinói Tamás felel: maga Arisztotelész, akinek bölcseletét Aquinói a keresztyénséggel igyekezett összehangolni, meglehetősen rossz véleménnyel volt a nőkről, de hasonlóképpen gondolkodtak az ortodox egyházatyák is, akiknek a tanítását módszere miatt Aquinóinak követnie kellett. Ők ugyancsak rosszallták és lenézték a gyöngébbik nemet, de különösen a házassággal járó nemiséget. Aranyszájú János tagadta, hogy a bűneset előtt Ádámnak és Évának lett volna nemi kapcsolata; Ágoston megengedte a nemzés törvényes voltát, de a közösülés szenvedélyét bűnnek tartotta; Origenész erősen vonzódott ahhoz az elmélethez, hogy ha a bűn nem lép a világba, az emberiség angyali módon – akármi lett volna is az –, nem pedig nemi úton szaporodott volna; Nüsszai Gergely bizonyosra vette, hogy Ádámot és Évát nemi vágy nélkül teremtette Isten, és hogy ha nincs bűnbeesés, az emberiség, Leland Ryken komor kifejezésével élve, „a tenyészet valamely ártalmatlan módja" révén reprodukálódott volna.3  A hátterében persze a romlott görög-római kultúra állt, amely évszázadokon át módszeresen lealacsonyította a házasságot és a nemiséget, ezért talán az egyházatyáknak sincs miért a szemére hánynunk ezeket az elgondolásokat. Az azonban napnál világosabbnak látszott, hogy ezt a kusza örökséget rendbe kellett szedni. Ezt a reformátorok és nyomukban a puritánok kertelés nélkül véghez is vitték.

Első lépésként a házasságot mint a teremtés rendelését, Istennek az emberiség számára adott ajándékát ünnepelték, mely „szereztetett volt… a paradicsomnak és a gyönyörűségnek kertjében", ahogy Heinrich Bullinger mondja az angolul The Christian State of Matrimony [A házasság keresztyén állapota; 1541]4  címen megjelent munkájában, melyet a bibliafordító Miles Coverdale, a puritánoknak ez az előfutára adott vissza ékes angol nyelven. A házasság, mint mondták, nemhogy második a sorban, hanem éppen ellenkezőleg részét képezi az emberi élet Isten alkotta eszményének.

Második lépésként a Biblia szemszögéből írták le és határozták meg a házasságot. Bullinger archetipikus kijelentése, mely mind Cranmer Book of Common Prayer-jében [Az Imakönyv], mind pedig a későbbi puritán tanításban visszaköszönt, teljesebben így hangzott:

A modern házasságelmélet, miként az 1Mózes 2,18 („Nem jó az embernek egyedül lenni"), a társas viszonyt mint alapvető értéket hangsúlyozza, és meglepőnek hathat, hogy számos puritán a házasságnak ezt a vonatkozását állította a rangsorban elsőnek. Már a reformátor Thomas Becon is, akinek észjárása sokban hasonlított a majdani puritánokéhoz, a The Boke of Matrymonye [A házasságról való könyv; 1564] című munkájában ezt tette, midőn a „magánytól való óvást" nevezte meg, mint a házasság isteni intézményesítésének három oka közül az elsőt, jóllehet Bullinger és az Imakönyv a gyermekáldás, a tisztaság és vigasztaló társasság sorrendet állapította meg. Idővel a Westminsteri Hitvallás (XXIV:ii) a módosított sorrendet ismerte el: „Isten a házasságot férj és feleség kölcsönös megsegítésére rendelte, továbbá azért, hogy az emberiség törvényes utódokkal, az egyház pedig szent maggal gyarapodjék, és hogy a tisztátalanságot megelőzze." A puritán prédikátorok nem győzték hirdetni, hogy a hitvestársak összetartozása a legnagyobb áldások közé tartozik, és ilyen tárgyú, eredeti és idézhető kijelentéseik bőségét hagyták ránk. Következzék néhány példa:

Harmadik lépésként pedig a kölcsönös, őszinte szeretet eszményét mutatták fel a puritánok a házastársaknak. Matthew Henry az 1Mózes 2,22-t kommentálva, ezt írja: „Az asszony Ádám oldalának bordájából teremtetett, nem a fejéből, hogy annak fölébe kerekedjék, sem pedig a lábából, hogy Ádám lábbal tiporja, hanem a szíve mellől, hogy Ádám szeresse." Ezért a férjnek állandóan, lelkiismeretesen és ösztönösen szeretnie kell a feleségét, ahogyan a feleségnek is a férjét, ami a szerelmi házasság agapéját jelentette a puritánok gondolkodásában.13  Mindezt kérdés-felelet formában gyönyörűen fejti ki Richard Baxter:

Mindez napnál is világosabb bizonyítja, hogy, Edmund Morgannal szólva, „a puritánok nem voltak sem prűdek, sem aszkéták. Éppúgy tudtak nevetni, ahogyan tudtak szeretni."15  A házastársi szeretet melletti kiállásuk realizmusa abból fakadt, hogy e kapcsolat mibenlétének a magyarázatát a Bibliában keresték – intézményesítését Mózes első könyvében, teljes jelentőségét az Efézusi levélben, higiénéjét Mózes harmadik könyvében, kezelését a Példabeszédekben, etikáját több újszövetségi könyvben, eszményének példáit és ábrázolását Eszter és Ruth könyvében és persze az Énekek énekében. Az Elveszett Paradicsomban Milton ünnepélyesen mutatja be a puritánok ez irányú bibliai kutatásainak gyümölcseit, először a két nem megkülönböztetéséről szóló beszámolójában, majd a hitvesi szeretet himnikus segítségül hívásában és az ilyen szeretet lelki javainak kinyilvánításában. Így hangzik a megkülönböztetés:

S így szól az invokáció:

Végül pedig így fest az érett szerelem:

A puritánok nagyon is értették a hitvesi szerelmet, ami világosan kitűnik az olyan szövegekből, mint az alábbi is, melyben Daniel Rogers, a dedhami John Rogers fia, arról ír, ahogyan valaki beleszeret a másikba:

Rogers tudja jól, hogy ez a „hatalmas delej" nem mindig hat minden szívre, de hangsúlyozza, mint minden puritán, hogy az állhatatos ragaszkodást minden esetben, mindkét fél részére isteni parancsolat írja elő. A puritánok ezért azt mondták, hogy midőn valaki párt választ, ne azt keresse szükségképpen, akit itt és most a rogersi „delejes" szerelemmel szeret (persze ha talál ilyet, azzal még mindig köthet életre szóló szövetséget), hanem azt, akit állhatatos ragaszkodással mindéltig tud szeretni. A szerelem különböző cselekedetei, köztük a testi szerelem, érettebbé és mélyebbé teheti ezt a ragaszkodást, és elvezethet a hitvesi szerelem olyan bensőségességéhez, amelyet Thomas Hookernek, az Új-Angliába települt cambridge-i puritánnak volt szokása lefesteni, amikor prédikációiban Istennek a népe iránt érzett szövetségesi szeretetét taglalta. Az alábbi részletben Hooker az evangéliumi szentségeket mint szerelmi zálogokat mutatja be, és így szól a feleségről:

És Istennek az övéi iránt tanúsított örök szerelmét és gondoskodását hangsúlyozandó Hooker így ír a férjről:

Bár a puritánok ragaszkodtak hozzá, hogy az Úr iránti szeretet mindent megelőz, és hogy az emberi szerelem csak addig van helyén, míg az előbbibe belefolyik, nem pedig eltérít attól, mégis elvárták, sőt arra intettek, hogy a hitvesi szerelem lángoló és erős legyen. Bár az önuralomra sokat adtak, nem voltak gátlásosak, és ahogyan Isten iránt érzett szeretetüket gyakorta áradozva juttatták kifejezésre, úgy vélték, ezt kell tenniük párjukkal is. William Gouge mélyen elítélte

A puritán prédikátorok folyton-folyvást hivatkoztak a Példabeszédek 5,18.19-re: „örvendezz a te ifjúságod feleségének. A szerelmes szarvas, és kedves zerge; az ő emlői elégítsenek meg téged minden időben, az ő szerelmében gyönyörködjél szüntelen." Való igaz, a puritánok nem azonosították a hitvesi szerelmet a nemi vágy hatásaival, mint ma tenni szokás. Milton, aki egész költészetében a puritán humanizmus tudatos szószólójaként lépett föl, éppen ezt jelenti ki nagy körültekintéssel abban az intésben, amelyet Rafael Angyal mond, miután az újonnan teremtett Ádám éppen élesen megvilágítja előtte az Éva iránti szerelem lenyűgöző élményét. Ezt mondja Rafael:

A közösülés mégis szükséges és fontos elemét, bár korántsem a teljességét vagy a lényegét fejezi ki a hitvesi szerelemnek, amely nélküle megcsonkulna vagy elsatnyulna. Ennek megfelelően a prédikátorok azt hangsúlyozták, ebben a dologban nem szabad egyik oldalt sem visszatartani.

Az első érvet a teremtéstörténet adta: Isten először a férfit teremtette, s csak utána a nőt, hogy legyen a férfinak alkalmas segítőtársa.

A második érv a bűneset történetéből adódott: először a nő vétkezett, és Isten büntetőítéletében kimondta: ettől fogva férje uralkodik rajta.

A harmadik érv Pál kijelentéséből (1Kor 11,3; Ef 5,23) származott, mely szerint a férj feje a feleségének, aki engedelmességgel tartozik férjének, miként a Krisztus is feje az egyháznak, mely engedelmességgel tartozik a Krisztusnak.

A negyedik érv az „Avagy maga a természet is nem arra tanít-é titeket?" szavakon alapult (1Kor 11,04). Ez az érv persze inkább az akkori kultúra közmegegyezésen alapuló hierarchikus felfogására hivatkozott, semmint magára a Bibliára.

Csakhogy a puritánok, noha egy pillanatra sem vonták kétségbe a nők funkcionális alávetettségét, mindenekelőtt hitték, ugyancsak a Bibliából kiindulva, férfiak és nők Isten előtti egyenlőségét. Robert Bolton ebben módfelett határozott volt:

Sibbes a következőt állapítja meg:

Ilyenfajta megerősítésben a nők nemigen részesülnek (példának okán) a hindu vagy iszlám világban.

Amikor egy férfi feleséget választ magának – márpedig feltételezzük, hogy a férfi választ, vagy legalábbis, ő ostromol –, sokat kell imádkoznia, törnie a fejét, rendbe kell szednie és világosan meg kell fogalmaznia értékrendjét. A gondolkodásbeli és jellembeli szépség többet nyom a latban, mint a testi szépség, és ha valaki úgy házasodik, hogy hibádzik a gondolkodás és jellem szépsége, csaknem bizonyosan a vesztébe rohan. Az életre szóló társ kiválasztásában az első megfontolnivaló nyilván a jellem, és a Példabeszédek 31, az 1Péter 3,1–7 eligazít abban, hogy mely kérdéseket kell föltenni. A puritánok feltétlenül kockázatosnak tartották volna az olyan reményeket, mint amilyet negyed századdal ezelőtt, a puritán álláspontról szólva, egy teológushallgató fogalmazott meg: „Nekem egy Brigitte Bardot kell, aki vallásórát tud tartani" (Bardot = Monroe = Madonna stb.). Jelet keresni, miként Ábrahám szolgálója tette, lelkileg ugyancsak nagy ostobaságnak tűnik. Gataker ismert valakit, aki „ha fürkésző szeme megakadt bárki nőn, prédikáció alatt megkérdezte tőle, mi a textus, és ha a nő nemcsak, hogy meg tudta mondani a textust, de Bibliáját is átnyújtotta, a férfi őt tekintette választottjának."25  Ezt Gatakar tisztességtelennek és szamárságnak mondta,26  és ítéletét aligha vitathatjuk.

Hogyan kellene megfontolni valaki jellemét? Az esetleges társakról való véleményalkotás bölcs módja az lehet, hogy megismerjük az illető hírét, megfigyeljük társas viselkedését, ruházkodását, beszédmódját, választott barátait. („A hír, a kinézet, a beszéd, a ruházat és a társak… olyanok, akár az érverés, megmondják, hogy valaki nyavalyás-e avagy sem" – mondja Henry Smith.27  „Oly mindéltig való társat válassz, ki a magadéhoz hasonlatos társaságot választ magának" – tanácsolja Robert Cleaver.28  Ahhoz, hogy a házasságukat fontolgató párok reálisan értékelhessék egymást, „látniuk kell egymást evés, munka, séta, játék, nevetés, sőt még dorgálás közben is, máskülönben könnyen meglehet, az egyik többet vagy éppenséggel kevesebbet kap a másiktól, mint várta".29  Az egyéb dolgokban egyenlők lévén, a majdani hitvestársak legyenek hasonló korúak, társadalmi állásúak, vagyonúak, szellemi képességűek, és nyerjék meg frigyükhöz szüleik jóindulatát. Ezenkívül meg kell tapasztalniuk, hogy egymás iránti érzelmi kötődésük erősödik, mely azon a meggyőződésen alapul, hogy Isten adta őket egymásnak azért, hogy kölcsönös szeretetükkel és szolgálatukkal Isten dicsőítsék. Mindennek józansága nyilvánvaló, és nem kíván további kommentárt, kivéve azt, hogy az emberi és az isteni bölcsességnek ez a körültekintő, imádságos ötvözése, mely Isten akaratát kutatja a személyes és a körülményektől függő alkalmasság minden fontos mozzanatának megállapításában, jellemezte a puritán döntési módot minden tekintetben.

Angliában a házasságkötés eljárása a következőkből állt: (1.) a jegyváltás, azaz a házassági szerződés megkötése, mely nagyjában megfelel a mai eljegyzésnek, bár annál szigorúbb volt, hiszen házasságtörésnek számított, ha a jegyesség idején valakinek nemi viszonya volt harmadik féllel; (2.) a házasulandók kihirdetése (a szerződés nyilvánosságra hozatala) három egymást követő vasárnap a templomban; (3.) a házassági szerződés végrehajtása, azaz a tényleges házasságra lépés eskütétellel való megerősítése tanúk előtt, külön istentisztelet keretében; (4.) az esemény lakomával és mulatsággal való megünneplése, rendszerint a vőlegény házánál; (5.) nemi egyesülés. A puritán lelkipásztorok elfogadták ezt a keretet, és igyekeztek lelki tartalommal is megtölteni, igét hirdettek mind a jegyváltáskor (melyet istentiszteletként strukturáltak, zsoltárénekléssel és imádsággal), mind az esküvőn, tanácsokkal ellátva az ifjú párt. Ezen túlmenően azonban számos kézikönyvet jelentettek meg nyomtatásban, hogy a házastársaknak legyen mihez később is fordulniuk eligazításért.30  E kiadványok bővelkedtek a gyakorlatias bölcsességben, például rendszeresen intettek arra az 5Mózes 24,5 alapján, hogy az újdonsült hitvesek házasságuk első évében, amíg ki nem ismerik egymást, hosszabban ne legyenek távol egymástól, vagy William Whateley (akit „Banbury bömbölő fia" néven ismertek) szót emelt azért, hogy az ifjú párt ne kötelezzék a szülőkkel egy fedél alatt élni.31 

Némely házasság, még keresztyének esetében is, sajnálatos módon zátonyra fut, s ahogyan így van ez ma is, úgy volt ez a puritánok idejében is. Akkoriban az angol jog csupán a semmisség kinyilvánítását és az ágytól-asztaltól való bírói elválasztást ismerte el, a puritán gondolkodók azonban általában úgy vélték, hogy a válást és az újraházasodás jogát a Biblia megengedi, ha valamelyik fél házasságtörést követ el, és többségük Perkins nyomán úgy ítélte meg, hogy az elhagyás, mely tágan értelmezve magában foglalt minden, a hitvesi kapcsolatot semmissé tevő magatartást – „hűtlen elhagyást", azt, „amikor az egyik elviselhetetlen feltételeket szab a másiknak", „a hosszan tartó távollétet", kegyetlenséget, kóros állapotot és elmezavart –, kellő alapot nyújt e két engedményre, mégpedig nőknek és férfiaknak egyenlő jogot biztosítva.32  Perkins világosan megfogalmazott álláspontja valójában Zwinglire és Bucerra ment vissza, mely mellett annak idején 1550-ben John Hooper emelt szót, és amelyet 1552-ben Cranmer beépített soha el nem fogadott egyházjogi törvénykönyvébe, a Reformatio legum ecclesiasticarum-ba. Luther, Kálvin és Béza nem ment el idáig, csupán annyit engedett meg, pontosabb meghatározás nélkül, hogy a szándékos elhagyás feljogosíthatja az ártatlan felet a válásra és az újraházasodásra, amiről, mint láttuk, az angol jog hallani sem akart, habár mind a skót, mind az új-angliai jog magáévá tette a házasságtörésből és elhagyásból következő válás elvét. Ebben a kérdésben Perkins fellépése, mint Knappen mondja, „pusztába kiáltott szó volt".33 

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a puritánoktól mi sem állt volna távolabb, mint Knappen megfogalmazása, szemükben a könnyű válások világa sokkalta nagyobb puszta lett volna, mint az általuk ismert világ. Válással kapcsolatos felfogásukat híven tükrözi a Westminsteri Hitvallás:

Ilyen eljárás, legalábbis Angliában nem létezett, és az is világos, hogy a puritánok ezt nem tartották rossznak. Az ő dolguk végtére is abban állt, hogy segítsék a hitvestársak maradandó kapcsolatát, erőfeszítéseikkel ezt igyekezték előmozdítani, és bölcsességükkel valóban hozzájárultak ahhoz, hogy a hitvestársak megmaradjanak a szeretetben és jóakaratban, a tiszteletben és becsületben, a békességben és elégedettségben, közös szándékokban és vállalásokban.

A puritánok a család nagyra becsüléséért szálltak síkra, azt a társadalom alapegységének és önmagában kis egyháznak nyilvánították, melynek lelkipásztora a férj, és az ő segédje a feleség, aki a rangsorban valóban alárendelt, de a pásztori munkában fontos szerepet kapott. A férjet mint családfőt tisztelet illeti meg a gyerekek és a vendégek jelenlétében. (Ezért adta William Gouge az utasítást, hogy mások jelenlétében asszony soha ne szólítsa urát „angyalomnak", „kutyusomnak", „drágámnak" vagy „malackámnak", hanem szólítsa „emez meg emez uramnak", családnevét használva, miként szakmai elöljárói teszik.) A férj felelősségébe tartozott, hogy családját a vallás útján vezesse, hogy úrnapján templomba vigye tagjait, hogy gondoskodjék az egész nap otthonában való megszenteléséről; hogy katekizálja gyermekeit, a hitet nekik megtanítsa; megvizsgálja, hogy egész családja megértette-e a prédikációt, s ha lyukak maradtak, azokat betömje; naponta lehetőleg két áhítatot tartson nekik, és minden időben és dologban példát mutasson nekik józan kegyességből. Evégett időt kell szakítania arra, hogy megtanulja a hitet, melyet tanítania kell.

Gaius Davies csodálni valóan foglalja össze a gyermeknevelés puritán eszményét.

Davies végül joggal állapítja meg a puritánokról a következőket:

Nos, a puritán gondolkodásban a házasság és a család éppen ilyen értelemben vett hivatásnak számított: ez volt a családfenntartó hivatása a férjnek és apának, illetve egész lényét betöltő hivatása a feleségnek és anyának. A legtöbb ember arra hivatott, mondták a tanítók, hogy megházasodjék, és ez a magány kellemetlenségeinek és kudarcainak felismerése révén tudatosodik benne; a házastársak pedig arra hivatottak, hogy gyermekeik legyenek, mert ez a faj és ezen belül az egyház fenntartásának az Istentől rendelt útja; a szülők arra hivatottak, hogy gyermekeiket Isten és a maguk iránti engedelmességre neveljék (a puritánok egyiket a másik nélkül nemigen tudták elképzelni); a gyerekek pedig arra hivatottak – és meg is tanították őket arra, hogy el vannak hívva –, hogy első napjaiktól fogva megtanulják e kettős engedelmességet. A hivatás teljesítése jelentette a családi élet megszentelésének formuláját, és ez bizony az embernek gyakorta minden idejét igénybe vette. „Isten a család és az azt illető feladatok magános hivatásaira hívta el a keresztyéneket" – írja William Gouge, majd így folytatja:

Gouge nyilvánvalóan a vagyonos, dologtalan urakra és hölgyekre utal, illetve ilyeneket szólít meg, akik megtanulták azt a puritán tanítást, hogy az az ép, egészséges ember, akinek nincsen „közönséges hivatása", azaz nem járul hozzá a köz javához, a lustaság bűnét követi el. Összpontosíts otthoni kötelességeid teljesítésére, mondja Gouge, és nem leszel dologtalan.

Gyakran gondolják a puritán családi életet, mind az elveit, mind a gyakorlatát, szigorúnak, katonásnak, törvényeskedőnek és zsarnokinak, de ebből semmi sem igaz. Az azonban igaz, hogy egyrészt a puritánok „olybá vették, hogy a vallásban a keresztyén ember kötelezettséget vállal, hogy ő lesz a legjobb férj, a legjobb feleség, a legjobb gyermek, a legjobb úr, a legjobb szolga, a legjobb bíró, a legjobb alattvaló, hogy az Istenről való tanítás magasztaltassék, ne pedig káromoltassék",42  másrészt a puritán tanítók úgy vélték, hogy addig nem lehet emberséges családi élet, amelyben a keresztyén szeretet és öröm jut kifejezésre, amíg az általuk fölvázolt rendezett minta – a szabályos hatalmi szerkezet és a mindennapi menetrend – nem érvényesül. Szenvedélyük, hogy Isten előtt kedvesek legyenek, a rendszeretetben nyilvánult meg: látomásuk szerint a jó és istenes élet a jól megtervezett és végiggondolt tevékenységek folyamatából állt, melyben a kötelezettségeket elismerték és teljesítették, illetve jutott idő mindenre, ami számított: a személyes és családi áhítatra, a háztartás feladataira, a kenyérkereső munkára, a hitvestárssal és gyermekkel való meghittségre, a szombatnapi pihenőre, és mindarra, amit valaki hivatása vagy hivatásai megkívántak.

A puritán lelkipásztorok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a leírt, arányosan tagolt életmintát mindig nehéz megvalósítani, és hogy sokan még csak meg sem kísérlik valóra váltani, vaktában, találomra élnek, folyvást elhatározzák, hogy ráncba szedik életüket, de soha nem jutnak el a cselekvésig. Kiadványaik tanúsága szerint a prédikátorok nemegyszer felpanaszolták ezt, de ha módjukban állna megvizsgálni a mai nyugati családi életet, panaszuk jóval hangosabb lenne. Ma, amikor elvilágiasodott társadalmunkban a szülök karrierje családokat roppant össze, némely keresztyén tanító a fontossági sorrend felcserélését ajánlja, ahhoz ragaszkodik, hogy a család gondja fontosabb a világi munkánál, nem pedig fordítva. A puritánok azonban Istentől valónak fogták fel mind a közhivatást, mind a családi hivatást, és olyan életmintát kerestek, amelyben az idő elmés és fegyelmezett kihasználása mindkét követelménysornak eleget tud tenni. Nem éppen nekünk való bölcsesség ez a puritán mód? Megfontolnunk bizonyosan nem árt.

1 Hare, Kenneth: „The Puritan" [A puritán], idézi Wakefield, Gordon S.: Puritan Devotion [Puritán kegyesség]. Epworth Press, London, 1957. 1. o.

2 Aquinói Tamás e nézeteit egybegyűjti és summáza George, C. H. és George, K.: The Protestant Mind of the English Reformation 1570–1640. Princeton University Press, Princeton, 1961, 261–264, 280–283. o.

3 Ryken, Leland: Worldly Saints: the Puritans as they really were [A puritánok, amilyenek valóban voltak]. Zondervan, Grand Rapids, 1986, 41. o.

4 Bullinger: i. m., 1. fol.

5 I. m., 3. fol.

6 Dod, John és Cleaver, Robert: A Godly Forme of Householde Government [A háztartás kormányzásának istenes formája]. 1598, 125. o.

7 Cotton, John: A Meet Help [Illő segítség]. 1694. 15. o.

8 Gataker, Thomas: A Wife Indeed [A való feleség], idézi Ryken: i. m., 42. o.

9 Gataker, Thomas: A Good Wife God’s Gift [A jó feleség – Isten ajándéka]. 1637, 166. o.

10 Adams, Thomas idézi George, C. H. és George, K.: i. m. 268. o.

11 Baxter, Richard: A Christian Directory, idézi Ryken: i. m., 43. o.

12 Downame, John: The Plea of the Poore [A szegények fogadása]. 1616, 119. o.

13 „A szerelmi házasság puritán kialakítása és igazolása… jelentős újításnak számít a keresztyén hagyományban" – írja Herbert W. Richardson in: Nun, Witch, Playmate: the Americanization of Sex [Apáca, boszorkány, játszótárs: a nemiség amerikanizálása]. Harper and Row, New York, 1971, 69. „Az udvari szerelmet romantikus, monogám szerelemmé… mindenekelőtt a puritán költők alakították át", mondja C. S. Lewis in: „Donne and Love Poetry in the Seventeenth Century" [Donne és XVII. századi szerelmi költészet] in: Seventeenth Century Studies Presented to Sir Herbert Grierson [XVII. századi tanulmányok Sir Herbert Griersonnak]. Oxford University Press, Oxford, 1938, 75. o.

14 Baxter, Richard: Works. IV: 234. (The Poor Man’s Family Book [A szegény ember családi könyve], 1674).

15 Morgan, Edmund S.: The Puritan Family [A puritán család]. Harper and Row, New York, 1966, 64. o. Lásd még Ryken: i. m., 3. fejezet: „Marriage and Sex" [Házasság és nemiség], 39–54. o.

16 Milton, John: „Elveszett Paradicsom". Fordította: Jánosy István. In: Válogatott költői művei. Európa, Budapest, 1978, 146–147. o.; 160. o., 263. o.

17 Rogers, Daniel: Matrimoniall Honour [Hitvesi tisztesség]. 1642, 148. o. Schücking, L. L.: The Puritan Family [A puritán család]. Schocken Books, New York, 1970, 25. o. szerint Rogers „volt egyike a legnemesebb gondolkodóknak, aki valaha is foglalkozott a házasság problémáival, kivételes finomságú érzékenységgel megáldott ember".

18 Hooker, Thomas: The Soules Humiliation [A lélek megalázkodása]. 1638, 73. sk.

19 Hooker, Thomas: The Application of Redemption [Az üdvösség alkalmazása]. 1659, 137. o.

20 Hooker, Thomas: A Comment upon Christ’s Last Prayer [Kommentár Krisztus utolsó imádságáról]. 1656, 187. o.

21 Gouge, William: Of Domestical Duties [A házassági kötelességekről]. 1634, 366. o.

22 Milton: i. m. 263. o.

23 Bolton, Robert: Works (1631–41). IV: 245. sk.

24 Sibbes, Richard: Works. VI: 520.

25 Davies, Gaius: „The Puritan Teaching on Marriage and the Family" [Puritán tanítás a házasságról és a családról], Evangelical Quarterly, XXVII.1 (1955. január), 19. o.

26 Gataker, Thomas: A Marriage Praier [Esküvői imádság]. 1624, 16. o.

27 Smith, Henry: Works. James Nichol, Edinburgh, 1866–67, I: 15.

28 Idezi Davies: i. m., 20. o.

29 Dod és Cleaver: i. m., G: 6.

30 A nyomtatásban megjelent jegyváltási és esküvői prédikációkon kívül számos ilyen könyv állt rendelkezésre, köztük: Dod és Cleaver: i. m.; Perkins, William: Christian Oeconomie [Keresztyén háztartás; 1590]; Griffith, Matthew: Bethel: or, a Forme for Families [Béthel, avagy családoknak való forma; 1634]; Whateley, William: Care-Cloth: A Treatise of the Cumbers and Troubles of Marriage (A törődés kendője [régi szokás szerint ezzel borították be a jegyes pár fejét az úrasztala előtt – a ford.]: értekezés a házasság terheiről és nehézségeiről; 1624); Gouge, William: Of Domesticall Duties [A háztartás kötelességeiről; 1634]; Baxter, Richard: A Christian Directory [Keresztyén kalauz; 1673], II. rész: Christian Economics [Keresztyén háztartás], Works. I: 394–546.

31 „Amiképpen a fiatal méhek új kasba költöznek, akképpen legyen az ifjú párnak tulajdon hajléka…, hogy bármi következzék is be, ne sújthassa őket minden boldogtalanságok legnagyobb boldogtalansága, hogy ők gyötörjék szüleiket vagy szüleik őket" (Whateley: Care-Cloth. Előszó, x. o.).

32 Perkins, William: Works (1616–18). III: 690, 688, 683–684.

33 Knappen, M. M.: Tudor Puritanism [A puritanizmus a Tudorok idején]. Chicago University Press, Chicago, 1939, 461. o. Angliában az 1857-es házasságügyi törvény előtt nem létezett jogi eljárás válások és újraházasodások esetére, kivéve, ha a parlament külön törvényben nem rendelkezett róla, ezzel az eszközzel 1669-ben éltek először.

34 Wakefield: i. m., x. o.

35 „Mr Thomas Manton’s Epistle to the Reader" [Mr Thomas Manton episztolája az olvasóhoz], The [Westminster] Confession of Faith [Westminsteri Hitvallás]. Free Presbyterian Publications, Chicago, 1939, 461. o. A Geneva Bible (a száműzött angol reformátorok által Genfben kiadott Biblia) a következő lapszéli jegyzetet fűzi az 1Mózes 17,23–hoz: „A ház ura legyen az ő családjának prédikátora, hogy a legnagyobbtól a legkisebbig mindenki engedelmeskedhessen Isten akaratának." Rendszeresen visszatérő gondolat, hogy a férj és családfő a háztartás lelki vezetőjeként működik.

36 Baxter: Works. IV: 229. A családkormányzás nevelési vonatkozásainak forrásául írta Baxter a The Poor Man’s Family Book [A szegény ember családkönyve, 1674] és a The Catechizing Families [Katekizáló családok, 1683] c. munkáját.

37 [Richard Baxter], név nélkül idézi „Mr Thomas Manton’s Epistle to the Reader", i. m., 9. skk.

38 Davies: i. m., 29. o.

39 Uo., 30. o.

40 Perkins: Works. I: 750.

41 Gouge: i. m., 10. sk.

42 Geree: i. h.