Így rajzolja meg Bunyan az eszményi keresztyén prédikátor arcélét.

Ugyanezt az eszményt mutatja fel a Westminster Directory for the Publick Worship of God [Westminsteri istentiszteleti rendtartás) az igehirdetés lelkületéről és módjáról szóló szakaszában.

Ugyanezt az eszményt forgalmazta meg Richard Baxter, midőn lelkésztársainak szólt az igehirdetésről:

A puritán igehirdetésnek az utóbbi időkben igen rossz volt a sajtója: a karikatúra szerint a puritán prédikáció hosszú, érthetetlen és unalmas volt. A valóság ezzel szemben az, hogy a prédikáció bevett szokás szerint egy óráig tartott, a tényleges tartalma bibliamagyarázat volt, stílusát pedig az elevenség jellemezte. A puritán igehirdetés megőrizte a számos szóképpel, elbeszélésszerű példával és bibliai történetekre való utalásokkal átszőtt előadásmódnak azt a józan zamatát, amely Hugh Latimer*  prédikációit jellemezte, és amely minden bizonnyal a lollardokig és a ferences barátokig visszamenő stiláris hagyományt képviselt. A puritán igehirdetés azonban nem annyira a stílus, hanem a tartalom folytán volt az, ami volt. A puritánok a Bibliát prédikálták, módszeresen és alaposan, azt szüntelenül a személyes életre alkalmazták, úgy beszéltek róla, mint akik hisznek benne, és mint akik beszédmódjukkal tárgyukat hihetővé és meggyőzővé, bűntudatra ébresztővé és megtérítővé akarják tenni. A puritán retorika a puritán biblicizmust szolgálta: a puritán szószéki szenvedélyt az a vágy fűtötte, hogy világosan megtestesüljön az, hogy mit jelent felfogni a kegyelemről és istenességről, az életről és halálról, a mennyről és pokolról kijelentett isteni igazságot, és mit jelent ennek hatalmába kerülni. „Az igehirdetés a lelkek közösségében, a tőlünk feléjük irányuló valamiféle közlésben áll."5  Ha meg akarjuk érteni a puritán igehirdetést, először a prédikátori feladatnak ebből a felfogásából kell kiindulnunk.

A puritán igehirdetési hagyományt az emez egyetem falai közt kibontakozó első nagy evangéliumi mozgalom hívta életre. E mozgalom képviselői – William Perkins, Paul Baynes, Richard Sibbes, John Cotton, John Preston, Thomas Goodwin és társai – közösen vallott puritanizmusukban nem az egyházkormányzat megreformálását tűzték ki célul. Sőt, e téren távol álltak az egyetértéstől: Perkins és Baynes Cartwrighttal együtt az egyház presbiteri rendszerűvé tételéről ábrándozott, Cotton és Goodwin végül independens álláspontra helyezkedett, Preston, bár megmaradt anglikánnak, az egyházi hatalommal nem volt hajlandó megalkudni, Sibbes viszont szelíden kiegyezett vele. Igehirdetési elveiket először Perkins fogalmazta meg az Arte of Prophecying [A prófétálás tudománya] című értekezésében, legkiegyensúlyozottabb kidolgozásukat a westminsteri zsinat adta a Directory of Publick Worship-ben [Istentiszteleti rendtartás], és talán a legmagasabb szinten Richard Baxter alkalmazta őket pásztori és evangelizációs prédikációiban.

A tizenhetedik század végére az igehirdetés szerkezetileg általában sokat egyszerűsödött ahhoz képest, amilyennek a puritán virágkorban mutatkozott, és bár kialakult a modern „hármas tagolás", a puritánok örökösei megmaradtak a régi gyakorlatias irányultság mellett. A tizennyolcadik századi szakadár mozgalom ugyan a puritán hagyomány nevében lépett föl, de annak csak a betűjét vitte tovább, a lelkületét igazában a kálvinista anglikán evangelikálok őrizték meg (akik csaknem napi eledelként falták a puritán teológiát). Az alapelveket Charles Simeon pontosabb és egyben elevenebb formában újrafogalmazta a Claude Essay on the Composition of a Sermon [Esszé a prédikációfogalmazásról] című írásának általa szerkesztett új kiadásához csatolt tanulmányában, illetve bőségesen illusztrálta ezeket a Horae Homileticae 21 kötetét megtöltő 2536 vázlatában. A hagyományt a tizenkilencedik század végéig nagyszerűen folytatta C. H. Spurgeon, J. C. Ryle és Alexander Whyte – mindhárman a puritánok örököseinek vallották magukat. A huszadik században csaknem egyedül dr. Martyn Lloyd-Jones képviselte ezt az örökséget. Ma a szószéki munkának egyéb mintái és stílusai érvényesülnek: a puritán igehirdetés letűntnek tetszik. Reméljük azonban, hogy az alábbiak világossá teszik abbéli meggyőződésünket, hogy az egyház jóléte részint a puritán igehirdetési mód újraéledésén áll.

Először is a puritánok az értelem elsődlegességét hitték. Vezérelvként szögezték le: „minden kegyelem a megértés útján hatol az emberbe". Isten nem fizikai erőszakkal kényszeríti az embereket a cselekvésre, hanem Igéje révén elméjüket szólítja meg, s a tudatos egyetértés és az értelmes engedelmesség válaszát kéri. Következésképpen Isten Igéje tekintetében az ember első dolga, hogy megértse, és a prédikátornak is első dolga, hogy megmagyarázza azt. A prédikátor a szívet csak az értelmen át jogosult megközelíteni. A lelkipásztor tehát, aki legfőbb feladatának nem Isten Igéjének az – akár alkalmas, akár alkalmatlan időben való – tanítását tartja, nem a dolgát végzi, és az a prédikáció, amely nem didaktikus magyarázatát adja az Igének, bármi mást tesz is, nem érdemli meg a prédikáció nevet.

Másodszor a puritánok az igehirdetés elsődleges fontosságát hitték. Szemükben a prédikáció jelentette az istentisztelet liturgiai tetőpontját. Semmi nem fejezi ki úgy, mondták, az Isten tiszteletét, mint igazságának hűséges hirdetése és engedelmes hallgatása. Az igehirdetés minden körülményben istentiszteletet jelent, és ennek tudatában kell elvégezni. Ezenkívül az igehirdetés adja az egyház kezébe a legfőbb kegyelmi eszközt. „A földön most tett minden dolgok közül a legcsudálatosabbak a nyilvános istentiszteleteken végeztetnek el" – jelentette ki David Clarkson a „Public Worship to be preferred before Private" [A nyilvános istentisztelet előbbre való a magános áhítatnál] címen mondott prédikációjában.

Az igehirdetés tehát különösen ünnepélyes és fontos vállalkozásnak számít. Úgy helyénvaló, ha mind a lelkipásztor, mind a gyülekezet a hét legjelesebb eseményének ismeri a prédikációt. Ha valamit, az igehirdetést elhanyagolni nem szabad.

Következésképpen a lelkipásztor, aki tisztában van a fontossági sorrenddel, az igehirdetésre való készülés köré szervezi heti teendőit. Összecsapnia pedig végképp nem szabad készülését. Időről időre az ember találkozik teológushallgatókkal, akik mikor elkezdenek prédikálni, abban a tévhitben ringatják magukat, hogy ha hűségesen követik Istent, a prédikáció magától, természetesen jön létre, s készülésre mind kevesebb időt kell szánniuk. A puritán hagyományt követő igehirdetők sem nem gondolják ezt, sem nem tapasztalták ezt. A tizenhetedik században számos vakbuzgó gondolta feleslegesnek a készülést, de a puritán vezetők ezt rendre elutasították. „Noha számosan a rögtönözött, tanulás nélkül való igehirdetés mellett kardoskodnak – mondja Thomas Goodwin –, Pál elmélkedésre és tanulásra inti Timóteust."7  Baxter a következőképpen fejti ki az elvet:

A legtöbb puritán élete végéig minden egyes igehirdetését teljes egészében papírra vetette. Simeon prédikációiról a következőket írta megemlékezésében Daniel Wilson püspök: „Igehirdetésre való készülés tizenkét óránál kevesebb idejébe soha nem került, sokszor azonban kétannyiba is, némelykor több napba is. A szerzőnek egyszer elmondta, hogy az egyik beszédét harmincszor is átírta."9  A jó prédikációhoz idő kell – meg aztán honnan vesszük a bátorságot mi, akiket Isten lelkészi szolgálatra hívott el, hogy sajnáljuk rá az időt? Soha fontosabb dolgunk nem lehet az Ige hirdetésénél. Ha nem vagyunk hajlandók időt szentelni a készülésre, nem vagyunk alkalmasak a prédikálásra, és nincs semmi keresnivalónk a szolgálatban.

A puritánok a Szentírás életet adó erejét hitték. A Biblia nem egyszerűen tartalmazza Isten Igéjét, miként a püspökkenyér a mazsolát, hanem az maga nem más, mint az Isten Igéje, a Teremtő írott önkijelentése. És mint ilyen: világosság a szemnek, táplálék a léleknek. Ennek tudatában a puritánok azt vallották, hogy a prédikátor feladata, hogy a Biblia tartalmával, Isten éltető Igéjével táplálja gyülekezetét, nem pedig tulajdon elmeszüleményei száraz pelyvájával. Jobb nem is prédikálni, mondták, mint nem a Bibliát prédikálni, vagy a bibliai üzenet éltető, tápláló erejébe vetett hit nélkül prédikálni. A kijelentett igazság iránti tiszteletnek és a Bibliának az emberi szükségleteket tökéletesen kielégítő voltába vetett hitnek kell áradnia minden igehirdetésből. Honnan vesszük, hogy prédikálásunk ilyen hitre és tiszteletre vezethet, ha nem tükrözi ennek megfelelő szemléletünket?

Érdemes ezen a ponton megjegyeznünk, hogy pusztán azért, mert prédikálni annyi, mint az élet kenyerével táplálni, a puritánok a pásztori munkát mindenekelőtt az igehirdetés szemszögéből gondolták végig. Többnyire úgy vélekedünk, hogy a pásztori munka pusztán látogatásból és személyes kapcsolattartásból áll és eltér az Ige nyilvános hirdetésétől; valaki, mondjuk mi, lehet rossz prédikátor, de lehet jó lelkipásztor, a puritán felfogásban azonban az igehirdetés jelentette a hűséges pasztoráció meghatározó elemét. Minthogy ez igen fontos gondolat, idézzük vele összefüggésben hosszasabban John Owent:

Egyszóval csak az a lelkipásztor méltó tehát a névre, akinek a legfőbb gondja mindig, hogy népét Isten Igéjének éltető igazságaival táplálja prédikálása révén.

Negyedszer a puritánok a Szentlélek szuverenitását hitték. Meg voltak győződve, hogy az igehirdetés hatékonysága végső soron nem az emberen múlik. Az ember feladata abban van, hogy az Igét híven tanítsa, az pedig már Isten dolga, hogy igazságáról meggyőzze az embereket és azt a szívükbe beírja. A puritánok nem engedték volna meg a modern evangelizáció „döntést" kicsikaró igyekezetét, mondván, hogy ezzel az ember nyomorult kísérletet tesz arra, hogy behatoljon a Szentlélek felségterületére. Isten, nem pedig az ember dolga azt megszabni, hogy mikor jut valaki megtérésre. „Isten soha nem rótta reád a feladatot, hogy megtérítsd azokat, akiket oda küld hozzád. Nem. A te dolgod, hogy az evangéliumot hirdesd… Isten a szolgáját nem a sikerei, hanem annak alapján ítéli meg, hogy mennyire hűségesen hirdette üzenetét" – mondja Gurnall, valójában minden puritán nevében.11  Amikor a lelkipásztor befejezi a tanítást, alkalmazást és intést, szószéki munkája véget ér. Nem dolga kifundálni módszereket, amelyekkel „döntéseket" csalhat elő az emberekből. Bölcsebben tenné, ha elvonul és fohászkodik, hogy amit elmondott, azt Isten megáldja. Isten szuverén kiváltsága, hogy Igéjét hathatóssá tegye, a prédikátor magatartását pedig vezérelje az Isten ebbéli szuverenitásának tudomásul vétele és elfogadása.

Most pedig nézzük meg milyen igehirdetési módot teremtek ezek a meggyőződések.

1. A puritán igehirdetés módszere az igemagyarázat volt. A puritán prédikátor magát Isten szócsövének és Igéje szolgájának tekintette. Úgy kell beszélnie, „mintha Isten orákuluma volna". Feladata tehát nem az, hogy a szentírási textusra olyan jelentést erőltessen, amely nincs benne, ugyancsak nem az, hogy mellé rendeljen valami mást, afféle kampóként használva textusát, melyre rábiggyeszt valami homíliát, melynek vajmi kevés köze van a textushoz („ne mottó gyanánt értelmezd az író mondandóját" – figyelmeztet Simeon); a prédikátor feladata éppenséggel abban áll, hogy megmagyarázza textusát, hogy kibontsa belőle mindazt, amit Isten belefoglalt. „Soha addig nem prédikálok – mondta Simeon – amíg meg nem nyugszom, hogy a passzus értelme tekintetében birtokába jutottam Isten gondolatának."12  „Mindig azon igyekszem, hogy azt hozzam ki a Szentírásból, ami benne van… E tekintetben nagy gondom van rá, hogy soha nem mondjak se többet, se kevesebbet annál, amit megítélésem szerint a magyarázott helyen a Szentlélek mond." Ezért, „ha egy passzus teljes és valóságos jelentését nem bírod kihámozni, hagyd békén".13 

A textus „megnyitásának" puritán módszere (ez volt a maguk igen találó szavajárása) a következő mozzanatokból állt: először is a textus összefüggésének magyarázata (a puritánok egyetértettek volna J. H. Jowett-tal abban, hogy „a textus kontextus nélkül nem más, mint pretextus [ürügy]"), másodszor a textus lényegét megtestesítő dogmatikai megállapításoknak a textusból való kivonása, az így nyert igazságok egyéb igehelyek révén való kiegészítése, illusztrálása és megerősítése, végül pedig a gyakorlati következmények leszűrése a hallgatóság számára. A puritánok rajongtak a folytatásos igemagyarázatokért, és számos nagyszerű, egész könyveket vagy fejezeteket magyarázó prédikációsorozatot hagytak ránk. Matthew Henry kiváló Commentary-jának nagy részét először chesteri nyájának mondta el prédikáció gyanánt.

2. A puritán igehirdetés tartalma dogmatikai volt. A puritánok úgy nyúltak a Bibliához mint Isten gondolatának önmagában zárt és önmagát értelmező kijelentéséhez. Ez a kijelentés, „a hittételek teste", mint nevezték, szerintük egységet képez, melyhez minden egyes „könyv javarésze" hozzáteszi a maga sajátos hozzájárulását. Következésképpen valamely textus valóságos jelentését nem lehet az egész „testhez" való viszonyítása nélkül megállapítani, és megfordítva: mentül jobban felfogja valaki az egészet, annál nagyobb jelentőséget fedezhet föl az egyes részekben. Ahhoz tehát, hogy valaki jó igemagyarázó lehessen, jó teológusnak is kell lennie. Isten teológiát – az Istenről és az emberről szóló igazság – helyezett a Szentírás szövegeibe, és a prédikátorok teológiát vonnak ki belőle. A kérdésre, „Kell-e dogmatikát prédikálni?", a puritán válasz így hangzott volna: „Miért, mi mást lehetne?" A puritán prédikátorok minden aggályoskodás nélkül bocsátkoztak a legmélyebb teológiai okfejtésekbe a szószéken, ha az hallgatóik üdvösségét illette, és nem riadtak vissza attól sem, hogy annak elsajátítását megköveteljék az emberektől, esetleges húzódozásukat pedig őszintétlenségükként róják fel. A dogmatikai igehirdetés valóban untatja a képmutatókat, de csak a dogmatikai igehirdetés válthatja meg Krisztus juhait. A prédikátor feladata az, hogy a hitet prédikálja, nem pedig az, hogy a hitetleneket szórakoztassa – másként szólva, hogy legeltesse a juhokat, ne pedig mulattassa a kecskéket.

3. A puritán igehirdetés rendezetten tagolódott. A prédikátorok tisztában voltak a szövegtagolás jelentőségével, és szándékosan hagyták, hogy prédikációik vázlata kitűnjék. Petrus Ramus hugenotta tudós, aki szintén áldozatául esett a Szent Bertalan-éji mészárlásnak 1572-ben, olyan pedagógiaelméletet dolgozott ki, mely szerint a tagolt elemzés vezet a megértéshez, és a puritánok ezt a gondolatot annyiban legalábbis átvették, hogy üzenetüket a lehető legkövetkezetesebben és legérthetőbben szerkesszék meg. Ennek jelentőségét akkor látjuk be, ha meggondoljuk, hogy a puritánok arra tanították gyülekezeteiket, hogy tanulják meg kívülről a hallott igehirdetést, hogy utólag, hét közben „felmondhassák" magukban és elmélkedjenek rajta. Az Ige szolgálata tehát együttműködést kívánt: a laikusoknak épp úgy kellett igyekezniük a tanulásban, mint a prédikátoroknak a készülésben. A túlságosan nehezen memorizálható prédikáció tehát rossz prédikációnak számított.

4. Noha tartalmában a legnagyobb mélységekig hatolt, a puritán igehirdetés stílusa népszerű volt. A tizenhetedik század eleje volt a szellemes igehirdetés nagy korszaka. Tanult hitszónokok vetekedtek egymással abban, hogy ki tudja jobban megtömni igehirdetését, Thomas Goodwinnal szólva: „elménckedő szóvirágok fennhéjázó zagyvarékával, mindazzal, amit csak előtalálhatnak az egyházatyáknál, költőknél, históriákban, hasonlatokban, vagy bármiben, ami elmés pallérozottságnak tetszik".14  Az igehirdetés így a művelteknek kifinomult szórakozássá, a prédikátoroknak meg magamutogatássá fajult. Baxter általában a puritánok nevében mélyen elítélte ezt a fajta „elménces prédikálást", mondván, hogy e „dölyfös, léhaságtól bűzös pojácaság a súlyos igazságokat elpárálltatja", és felpanaszolta, hogy művelői „úgy tesznek, akár a komédiások, nem pedig úgy, mint az Ige hirdetői". Az a fajta prédikálás, amelyben a prédikátor felmagasztosul, mondták a puritánok, nem szolgálja senki épülését, hanem csak a bűnt. Az idézett passzusban Baxter lefekteti azt az elvet, mely meghatározta a puritán homiletikai beszédmódot: „a legsúlyosabb dolgokban a legegyszerűbb szavakban van a leghasznosabb oráció".15  A puritánok, hogy Ryle önéletrajzi ihletésű kifejezésével éljünk, „keresztre feszítették a stílust". Módszeresen kerültek minden olyan retorikai mutatványt, amely a figyelmet Istenről magukra terelheti, és gyülekezeteiket érthető, világos és egyszerű angol nyelven szólították meg. Szó nincs róla, hogy beszédük pongyola vagy közönséges lett volna. A fennkölt egyszerűséget, a megfontolt dísztelenséget, mint egyikük mondotta, tartották eszményüknek. A puritán igehirdetések „megfontolt dísztelenségének" valójában megvan a maga sajátos megkapó ékesszólása – az a természetes ékesszólás ez, amely akkor születik, amikor a szónok a nyelvet nem játékszernek, hanem nemes üzenete szolgájának tekinti. Itt az embernek mindjárt Bunyan és Baxter jut eszébe.

5. A puritán igehirdetés Krisztust állította a középpontba. „Fiatalember – mondta az idős Richard Sibbes a szárnyait bontogató Thomas Goodwinnak –, ha valaha is jót akarsz tenni, Isten Krisztusban való ingyen kegyelmét hirdesd."16  A puritán igehirdetés „Krisztus és a megfeszített Krisztus" körül forgott – hiszen ő áll magának a Bibliának is tengelyében. Megbízatása szerint a lelkipásztornak az isteni tanácsvégzés teljességét kell hirdetnie, de a keresztfa áll ennek a tanácsvégzésnek a közepében, és a puritánok nagyon jól tudták, hogy a bibliai tájakat bejáró utazó eltéved, ha szem elől téveszti a Kálváriának nevezett hegyet. Simeon prédikációinak három kifejezett célja volt: alázatra inteni a bűnöst, felmagasztalni Krisztust és előmozdítani a szentséget, és a második cél fényében kap értelmet az első s a harmadik. E tekintetben Simeon olyan autentikusan puritán volt, amilyen ember csak lehet.

6. A puritán igehirdetés a tapasztalást tartotta szem előtt. A prédikátorok legfőbb gondja az volt, hogy hallgatóikat Isten megismerésére juttassák. Prédikálásuk bevallottan gyakorlatias volt, és Isten megtapasztalására összpontosított. Vissza-visszatérő témájuk volt a bűn, a kereszt, Krisztus mennyei szolgálata, a Szentlélek, a hit, a képmutatás, a bizonyosság és a bizonyosság hiánya, az imádság, az elmélkedés, a kísértés, a bűn megöldöklése, a kegyelemben való növekedés, a halál és a mennyország. Bunyannak A zarándok útja afféle képes kalauzként vezet végig a puritán igehirdetések témáin. A puritánok ezeket a témákat alaposan, mélyen és mértékadó módon dolgozták ki. Mint szent, tapasztalt keresztyének szóltak ők, akik tudják, miről beszélnek. Alapszabályukat David Dickson fogalmazta meg, amikor egy ifjú lelkészt a beiktatásán arra szólított fel, hogy két könyvet tanulmányozzon egyszerre: a Bibliát és tulajdon szívét. A puritánok lelkiismereti kérdésnek vették, hogy maguknak is bizonyítsák a másoknak is ajánlott evangélium üdvözítő erejét. Tudták, miként John Owen mondta: „Valaki akkor hirdeti jól az Igét másoknak, ha az a prédikáció az ő lelkének is hirdeti magát… Ha az Ige erőtlenül lakozik bennünk, erőtlenül távozik belőlünk."17  Robert Bolton nem állt egyedül abban, hogy „soha istenes dolgot nem tanított, míg a maga szívébe be nem írta".18  Az elmélkedésben és imádságban való fáradhatatlanságuk, a bűnre való érzékenységük, végtelen alázatuk, a szentség iránti szenvedélyük, Krisztus iránti lángoló odaadásuk szerelte föl a puritán prédikátorokat arra, hogy a lélek nagy gyógyítói legyenek. Mélység mélységet hívott igehirdetésükben, mert ők első kézből beszéltek a keresztyén tapasztalat legsötétebb mélységeiről és legnagyobb magaslatairól. Egy idős keresztyén ember, miután a még kamasz Spurgeont hallgatta, szinte áhítattal mondta róla: „olyan tapasztalat árad a beszédéből, mintha ez ifjú száz éve járna a hitben". Ez jellemezte a puritán igehirdetést.

7. A puritán igehirdetés alkalmazásai elevenbe vágtak. Az általános alkalmazásokon túlmenően a prédikátorok a lelki szükségek sajátos állapotaira irányították keresőlámpáikat, és ezekről szóltak pontosan és részletesen. Említettük már, hogy az Arte of Prophecying-ban Perkins osztályokba sorolta azokat, akiket egy prédikátornak meg kell szólítania a gyülekezetben, úgymint: a taníthatatlan tudatlanok, akiknek mintegy bombát kell a székük alá tenni; a tanítható tudatlanok, akikkel módszeresen meg kell ismertetni a keresztyénséget; az alázat nélküli tájékozottak, akiket bűntudatra kell ébreszteni; az alázatos szívű, de kétségbeesettek, akiket az evangélium fundamentumára kell állítani; az Isten útjain járó hívek, akiket meg kell erősíteni, és azok a hívek, akik intellektuálisan vagy morálisan vétkeztek, és akik ezért eligazításra szorulnak. Mihelyt a gyülekezetekről ilyen szempontból kezdünk gondolkodni, számos más alosztály juthat eszünkbe, például: elcsüggedtek, sérültek, depressziósok (melankóliások, ahogy a puritánok mondták). Perkins talán ezekre is gondolt, midőn utolsó csoportját kissé homályosan így nevezte: „vegyes nép". „Templomainkban vegyes nép gyülekezik egybe."19 

A perkinsi osztályozást ki kell egészítenünk a Westminsteri istentiszteleti rendtartásban20  felsorolt alkalmazásfajtákkal. A Rendtartás leszögezi, hogy a prédikátor, miután valamely igazságot megállapított és világossá tett, „annak sajátos használatát alkalmazás által értesse meg hallgatóival", noha ezzel „fölötte nehéz munkát vesz magára, mely nagy elővigyázatosságot, buzgóságot és sok elmélkedést kíván tőle, és nagy bosszúságot okoz a természetes, romlott embernek". Ezután a Rendtartás hat alkalmazást említ:

Ezeknek az alkalmazásoknak mindnek pásztori és evangelizációs jellege van: a lelkipásztor „bölcsen, olyan alkalmazásokat keressen, amelyeket nyájával együtt élvén és társalkodván a legszükségesebbnek és leginkább helyénvalónak ítél, és ezek közül különösképpen azt válassza, amelyik a lelkeket leginkább a Krisztushoz vonzza…" Formálisan ezek az alkalmazásmódok levezető jellegűek és logikusak: mivel ez (a szóban forgó tanítás) igaz, (1.) biztosnak kell lenned a belőle következő igazságokban; (2.) tagadd meg az általa cáfolt tévedéseket; (3.) tedd az általa megkívánt, ezt meg ezt a jótéteményt; (4.) ne tedd vagy kerüld el ezt meg ezt, az általa tiltott dolgot; (5.) fogadd el az általa kínált bátorítást; (6.) fényében vizsgáld meg magad, lelkileg hol állsz, és mennyiben élsz annak megfelelően. Puritán értékelés szerint egy prédikátort végső soron az minősített, hogy hallgatói mennyiben találták alkalmazásait világosnak, bölcsnek, mértékadónak és elevenbe vágónak.

Egy prédikáción belül persze aligha lehetett a hat alkalmazást a hét embercsoport tekintetében elvégezni. Negyvenkét alkalmazásra egy nap sem lett volna elég! De a puritán pásztori prédikátorok igehirdetésüknek gyakran több mint a felét az alkalmazásra szentelték, és ha valaki a nyomtatásban megjelent prédikációkat lajstromba szedi, a negyvenkét alkalmazás mindegyikére bőségesen talál, rendszerint nagy retorikai és erkölcsi erővel kidolgozott példát. Bizonyos szempontból éppen az alkalmazások ereje volt a legmegrázóbb vonása a puritán igehirdetésnek, és alighanem a megfontolt alkalmazás elmélete jelenti a legértékesebb elemét annak az örökségnek, melyet a puritán prédikátorok hagytak azok számára, akik a Bibliát és annak evangéliumát hathatósan akarják ma hirdetni.

8. A puritán igehirdetés erőt sugárzott. A puritán azon igyekezett, hogy a szószéken kenetes, miként Baxter mondta, „világos, nyomatékos és szókimondó" legyen, hogy teljes szívből „komolyan", „élettel, világosan és súllyal" szóljon. Úgy prédikált (mint egy puritán lelkipásztorról egyszer mondták), „akárha a halál állna a háta mögött", vagy Baxterrel szólva:

És hacsak a Lélek nem töltötte be úgy, hogy átérezze, amit mond, beszédét nem is gondolta igehirdetésnek. Így mondta Simeon:

Ezért hangsúlyozta Baxter, mint láthattuk az elején:

Ilyen volt tehát a puritán igehirdetés, és ilyen volt az evangelikál igehirdetés is a legutóbbi időkig. Ez a fajta igehirdetés tette naggyá az evangelikalizmust a múltban, és a hozzá való visszatérés nélkül aligha lesz nagy megint. A nyugati egyházakban elég nagy a zavar, hogy miképpen tehetnék lelkileg jelentékennyé igehirdetésüket modern gyülekezeteik számára, és úgy kezelik a kérdést, mintha merőben technikai jellege volna csak. A technika persze fontos a prédikációban, és e tanulmány tárgyát is nyilvánvalóan a technika képezte. De maguk a puritánok jelentenék ki elsőnek, hogy a jelentékeny igehirdetés jóval többet tesz a merő technikánál, sőt, a merő alkalmazástechnikánál. Helyénvalónak tetszik tehát, hogy befejezésül Richard Baxtert, a „reformált lelkipásztor urat", hogy így nevezzük, szólaltassuk meg újfent, hogy emlékeztesse prédikátortársait mindarra, amit a mai egyház túlságosan hajlamos elfeledni.

1 Bunyan, John: A zarándok útja. 29. o.

2 The Westminster Directory in: The [Westminster] Confession of Faith. Free Presbyterian Publications, Glasgow és Banner of Truth, Edinburgh, „Of the Preaching of the Word" [Az Ige hirdetéséről], 379–381. o. Az idézet: 381. o.

3 Számos puritán prédikátor volt ismeretes hangerejéről: Thomas Hookert (legalább) egyszer „dörgő Hookernak" nevezték, William Whateleyt pedig mint „Banbury bömbölő fiát" emlegették.

4 Baxter, Richard: The Reformed Pastor [A reformált lelkipásztor]. Banner of Truth, London, 1974, 147. sk., 61. sk.

5 Uo., 149. o.

6 Clarkson, David: Works. III: 193. sk.

7 Goodwin, Thomas: Works. IX: 378. sk.

8 Baxter: Works. I: 726.

9 Carus, W.: Memoirs of … the Rev.Charles Simeon [Emlékek… nt. Charles Simeonról]. 3. kiad., 1848, 595. o.

10 Owen, John: Works. XVI: 74. sk.

11 Gurnall, William: The Christian in Complete Armour [A keresztyén teljes vértben]. Banner of Truth, London, 1964, második oldalszámozás, 574. o.

12 Brown, A.: Reflections of the Conversation Parties of the Rev. Chas. Simeon [Elmélkedések a nt. Charles Simeon társalgási összejöveteleiről]. 1862, 177. o.

13 Uo., 183. o.

14 Goodwin: Works. II: lxiv. sk.

15 Baxter: Works. II: 399.

16 Goodwin: Works. II: lxxi.

17 Owen: Works. XVI: 76.

18 Bapshawe, Edward: „Life and Death of Mr. Bolton" [Bolton úr élete és halála], in: M[r.] Bolton’s Four Last Things [Bolton úr a négy végső dologról]. 1632, 13. o.

19 Perkins, William: Works (1609). II: 665. sk.

20 Uo., 380. sk.

21 Brown: i. m., 105. sk.

22 Baxter: The Reformed Pastor. 62. sk.

23 Uo., 120–123. o.