Az az igazság, hogy története folyamán a protestáns keresztyénség az evangelizációnak két eltérő fajtáját alakította ki. Az egyiket nevezhetjük „puritánnak", a másikat „modernnek". Ma a modern fajtájú evangelizációhoz vagyunk szokva, és nem is igen vesszük evangelizációszámba a másikat. Hogy jobban megértsük a puritán evangelizáció természetét, azt az alábbiakban szembe állítom modern, egyben nagyrészt helyébe lépő párjával.

Ezt a fajta evangelizációt Charles G. Finney találta fel az 1820-as években. Bevezette a „nyújtott gyűlést" (azaz az intenzív evangelizációs kampányt) és a „zaklatottak székét", a tanácsadói szoba előfutárát, azaz az első padsort, melybe a gyűlés végén „a zaklatottak leülhetnek, hogy külön tanításban vagy személyes beszélgetésben részesülhessenek". Missziós prédikációit Finney rendszerint így fejezte be: „Itt a zaklatottak széke; gyertek ki, valljátok meg eltökéltségetek, hogy az Úr oldalán akartok állni."4  Ezek voltak Finney sokat vitatott „új intézkedései" (new measures).

Az egykor volt iskolamester és ügyvéd, Finney huszonkilenc évesen jutott hitre, és azonmódúlag nekifogott az evangelizációs munkának. Ragyogó elme volt, élénk és független, buzgóságával és kitűnő beszédkészségével tiszteletet parancsolt. A megújulásnak mint Isten ciklikus látogatásainak edwardsi filozófiáját magáévá tette, de kétségbe vonta Edwards ama feltételezését, hogy az ember nem idézhet elő megújulást, és mindenestül elutasította a teljes képtelenség ágostoni-reformátori-puritán, Edwards által is elfogadott hitét – vagyis azt, hogy a megújító kegyelem híján a bűnbeesett ember teljességgel képtelen bűneit megbánni, hinni vagy lelkileg bármi jót tenni.

Miközben elismerte – sőt kifejezetten hangsúlyozta – az egyetemes emberi romlottság, a bűnre való állandó hajlandóság gondolatát, nyilvánvalóan és tudatosan pelagiánus volt, midőn váltig állította, hogy mindenki természettől fogva képes őszintén Istenhez fordulni, ha egyszer meggyőződött ennek helyes és szükséges volta felől. Ennek megfelelően Finney a Lélek térítő munkáját minden ízében úgy fogta föl, mint erkölcsi meggyőzést, vagyis amaz érveknek az élénk ecsetelését, amelyek miatt mi, lázadók fegyverünket letesszük és meghódolunk Isten előtt. Az ember szabadon elutasíthatja ezt a meggyőzést – „a bűnös dacolhat Istennel és mehet a pokolra." De ha a meggyőzés elég erőteljes, az ellenállást letöri. Következésképpen minden olyan eszköz – az evangelizációs összejövetelek minden őrjítő izgalma, szívszaggató érzelgőssége és idegtépő felbolydulása – megengedhető, amely növeli az igazság elmébe vésésének erejét. Ezt első megújulási előadásában Finney a következőképpen fejti ki:

Nos, ha Finneynek igaza van a bűnös ember természetes állapotáról szóló tanításában, akkor evangelizációs módszereiben is igazat kell adnunk neki, mert, mint gyakran hajtogatta, ez „új intézkedések" a kívánt célhoz igazodnak. „Ilyen praktikákban nyilvánul meg természeténél fogva minden pelagiánus rendszer, ha agresszív evangelizációra tör" – állapította meg B. B. Warfield.7  De ha baj van Finney emberképével, akkor módszereit is kétségbe kell vonnunk – és ez a kérdés ma látnivalón elevenbe vág: mert a mai evangelizáció nagyobbrészt, ha módosítva és kiigazítva is, de Finney módszereivel él. Nem mondom, hogy aki ezeket alkalmazza, az egyben pelagiánus is, de azt a kérdést valóban fölvetem, hogy ezek a módszerek megfelelnek-e a Finneyén kívül bármely más tanításnak, és rá kívánok mutatni, hogy ha Finney tanítását elutasítjuk, akkor ezek az eszközök nemhogy nem állják meg a helyüket, hanem még ártanak is az evangelizáció valóságos munkájának. Mondhatnók, hogy használatukat igazolják az eredmények, de az igazság az, hogy Finney „megtértjei" többnyire visszaestek és lemorzsolódtak, és úgy tűnik, ez történt azokkal is, akiknek „döntését" a Finney utáni időkben ilyen eszközökkel váltották ki. A legtöbb modern evangelizátor mintha letett volna arról, hogy „megtértjeit" – a csekély kisebbséget leszámítva – maradéktalanul megtartsa. Így korántsem nyilvánvaló, hogy a Finneyre visszamenő módszereket igazolnák az eredmények. A későbbiekben fölvetem, hogy ezek a praktikák természetüknél fogva hajlamosak hamis megtérésekhez vezetni, és ezt nyilvánvaló tények sora bizonyítja.

A puritánok technikai fogalomként nem éltek a „megtérés" és az „újjászületés" szóképpel, és ha némelyük valamelyest eltérő jelentést tulajdonított is nekik, többségük a hathatós elhívás szakkifejezés rokon értelmű szavaiként használta őket: az általuk jelölt folyamatot maga a Biblia nevezi elhívásnak, a Róma 8,30-ban, a 2Thesszalonika 2,14-ben és a 2Timóteus 1,9-ben, és a hathatós jelző különbözteti meg a hatástalan külső hívástól, melyet a Máté 20,16 és 22,14 említ. A Westminsteri Hitvallás a Róma 8,30 magyarázó átfogalmazásával állítja az „elhívást" teológiai távlatba:

A Westminsteri kis káté 31. kérdése így taglalja ugyanezt:

Ha a puritán felfogást meg akarjuk érteni, három dolgot el kell mondanunk a hathatós elhívásról:

1. A hathatós elhívást az isteni kegyelem munkálja. Az ember sem magamagának, sem másnak nem tudja ezt megadni. A hathatós elhívás jelenti az első stádiumát azok üdvösségre jutásának, akiknek Krisztus üdvösséget szerzett; azt az eseményt jelenti, amelyben a Krisztushoz való – a kiválasztás és az üdvösség által létesített – örökkévaló, szövetségi és képviseleti viszony alapján a kiválasztott bűnös embert a Szentlélek valóságosan, éltetőn és személyesen egyesíti szövetségbeli Fejedelmével és Megváltójával. A hathatós elhívásban tehát Isten ingyen kegyelmének munkáját kell látnunk.

2. A hathatós elhívást az isteni hatalom munkálja. A Lélek valósítja meg: egyfelől közvetve, az Ige által hat elménkre, megértéshez és meggyőződéshez vezetve minket, másfelől pedig az Igével közvetlenül a szív mélyére hatol, új életet és erőt olt belé, megdönti benne a bűn trónját, valamint képessé és készségessé teszi a bűnöst, hogy az evangéliumi hívásra válaszoljon. A Lélek munkájának tehát egyfelől erkölcsi jellege van, azaz meggyőzés útján hat (ezt az arminiánusok és pelagiánusok elfogadják), másfelől pedig fizikai jellege van, azaz hatalom által érvényesül (ezt az előbbiek tagadják). (A „fizikai" itt azt jelenti, hogy az erő „személyes létünkre a tudat alatti szinten hat", nem pedig azt, hogy „a személyes éntől (azaz a lélektől) különbözőnek vett testre hat".) Így ír erről Owen:

„A lelkipásztor kopogtat az emberek szíve ajtaján, s kulcsaival a Lélek jő, hogy megnyissa azt."9  A Léleknek az újjászületést teremtő munkája, folytatja Owen, „csalhatatlan, győzedelmes, ellenállhatatlan vagy mindig hathatós"; „felszámol minden akadályt, letör minden ellenállást, és csalhatatlanul valóra váltja a kívánt hatást".10  A kegyelem nem azért ellenállhatatlan, mert az embereket akaratuk ellenére Krisztushoz vonszolja, hanem azért, mert megváltoztatja az emberek szívét: „Teljes szabadsággal térnek őhozzá, mivelhogy kegyelmével Krisztus készségessé teszi őket."11 

A puritánok különös kedvüket lelték ama szentírási gondolaton való elmélkedésben, hogy a hathatós elhívásban – „az egyház egyetlen állandó csodája", mint Goodwin ismételten nevezte – teremtő módon nyilvánul meg az isteni hatalom. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a megtérés nem látványos dolog; bár Goodwin megjegyzi, hogy néha éppenséggel az, és azt állítja, hogy ezáltal Isten azt mutatja meg nekünk, úgyszólván paradigmatikus esetben, hogy az isteni hatalom mily nagy megnyilvánulásáról tanúskodik minden egyes keresztyén hathatós elhívása. A következőket írja Goodwin:

Az ilyen drámai megtérésekben, mint Goodwin mondja:

Ezen a ponton csalta lépre a pelagianizmus Finneyt és Finney példája sokakat azóta. Finney, mivel azt hitte, mindenkinek hatalmában áll bármikor elfogadni Krisztust, azonosította az evangélium által mindenkitől követelt választ mindenki azonnali megtérésével. Csakhogy ezzel az azonosítással elkerülhetetlenné tette némely lélek megkárosítását. Ha valaki közli az emberekkel, hogy kötelesek Krisztust ültőhelyükben elfogadni, és Isten nevében azonnali döntésre szólítja föl őket, némelyek lelkileg felkészületlenül előléphetnek, útmutatásokat fogadhatnak el, elvégzik az elvégzendőket, és abban a hiszemben távoznak, hogy elfogadták Krisztust, miközben valójában ezt nem tették meg, mert nem is tehették meg. Így a dolog természeténél fogva ezek a taktikák hamis megtéréseket teremnek. A „döntés" kikényszerítése igazában hátráltatja és gátat vet a Szentlélek emberszívben végzendő munkájának. Amikor az evangelizátor érés előtt akarja leszedni a gyümölcsöt, ezzel rendszerint hamis megtérést és a szívek megkeményedését idézi elő. Az evangelizációs „rohammunka" mindig hajlamos ellentétes hatást kiváltani, hosszú távon pedig inkább csak pusztítást végezni. Nem véletlenül kapta a „puszta megye" nevet az a terület, ahol Finney először tevékenykedett. A finneyizmus, mely az ugart akarja feltörni, valójában felperzseli a földet, és nemhogy nem erősíti, hanem éppenséggel csökkenti az evangélium iránti fogékonyságot.

Tagadhatatlan, hogy mindig is voltak olyan emberek – mint maga Finney, Richard Baxter, George Whitefield, John Wesley, D. L. Moody, Charles Spurgeon, John Sung, Billy Graham, Luis Palau, hogy csak néhányat említsünk –, akiknek az ajándékait és személyes képességeit Isten sajátos módon használja fel arra, hogy felnőtt embereket a megfelelő felkészítés után tudatos Krisztus-hitre vezessen. Az ilyen embereket joggal nevezzük evangelizátoroknak (evangelist). De ha valaki evangelizátori ajándékokat kapott, ez nem jogosítja fel arra, hogy hamis elvekkel és hibás módszerekkel végezze az evangelizáció munkáját. Nem szükséges mindazt megtenni, amit Finney tett, mert ő tette, vagy Finney egyéni módszereit jónak hinni csupán azért, mert ő jónak hitte őket. Az evangelizáció munkáját minden nemzedéknek újra el kell végeznie, és az emberiség felének még nem volt része evangelizációban. Miközben az egyházi liberalizmus hanyatlik, az evangelikalizmus folyamatosan erősödik, és az evangelikalizmuson belül az evangelizációs buzgalom mind hevesebben lángol – mindezért adjunk hálát Istennek. De erősödő evangelizációs igyekezetünk követeli meg, hogy teendőink elveit és eljárásait alaposan végiggondoljuk. E tekintetben a következő tényekkel kell szembenéznünk.

Az utóbbi évszázad folyamán Finney nagy port felvert módszerei – a nagy arányú, rövid távú, alkalmi erőfeszítést igénylő, nagy dobra vert evangelizációs „kampányok" és „hadjáratok" – Amerikából kiindulva világszerte elterjedtek, éspedig egy – az evangelizáció céljainak megfelelően átértelmezett – világi jelszó alapján: „Ami a General Motorsnak jó, jó az egész világnak." Mindezt elég sok olyan bírálat érte, amely ebben a fejezetben is megfogalmazódott, és ez némely művelőjét (korántsem mindet) óvatosságra intette, nehogy úgy lássék, felültek ama pelagianizmusnak, amely az azonnali elkötelezettségre való összpontosításból természetszerűleg következik. Isten azonban, aki kegyesen megáldja az igazságot, ha azt tévedés kíséri is, számtalanszor használt fel finneyista vállalkozásokat arra, hogy olyanokat vezessen döntő és állandó elkötelezettségre, akiket az Ige egyházi szolgálata vagy a barátok bizonyságtétele korábban megérintett. A hamis megtérések tragikusan és botrányosan nagy száma ellenére a Finney-féle „nyújtott gyűlések" világszerte valamiképpen hatalmas lelki hasznot hajtottak, ami azt jelzi, hogy nem tartoznak egyszerűen Isten átka alá, és Billy Graham, aki a Finney-formula módosított változatát alkalmazza, az utóbbi időkben kiemelkedő szerepet vitt a keresztyén világ színpadán. (Mondhatjuk ezt ama gyanúnk föladása nélkül, hogy jobb eljárásokat is ki lehetett volna dolgozni, ahogyan a tömegevangelizációk révén történt számos valóságos megtérést hálásan elismerhetjük is, nem feltételezve, hogy az érintettek máskülönben soha nem térhettek volna meg.) E tények fényében az alábbi következtetéseket szűrhetjük le:

Először is mindennapi körülmények között a modern evangelizáció csak akkor válik gyümölcsözővé, ha az általa egybegyűjtött hallgatóság már korábban megismerkedett a puritán fajtájú – tehát hosszú távú, szélesebb alapú, mélyebbre ásó, egyház-, közösség- és barátság-központú, istentiszteletre, nem pedig szórakoztatásra irányuló – evangelizációval. A modern evangelizáció ott arathat, ahol a puritán evangelizáció már elvetette a magot.

Másodszor: soha, semmilyen körülményben nem lehet eltekinteni a puritán típusú evangelizációtól, melynek evangéliumhirdetése és -tanítása hosszabb időszakra terjed ki, és amelynek alkalmazásai elismerik, hogy valaki hithez vezető útja valószínűleg megannyi lépést és szakaszt vesz igénybe, illetve az Istenbe vetett ama bizalmon alapul, hogy ő a maga választotta módon és ütemben teszi ezeket gyümölcsözővé: a modern evangelizáció csak akkor igazolhatja magát, már ha egyáltalán igazolhatja, ha a puritán evangelizáció ésszerű kiegészítéseként, nem pedig alternatívájaként lép föl.

Harmadszor a puritán fajtájú evangelizáció művelői, akik meghajolnak Istennek a hitre vezető munkájában megnyilvánuló szuverenitása előtt, időnként abba a hibába esnek, hogy szolgálatukban nem törődnek a térítéssel, miközben a modern evangelizáció művelői olykor azt képzelik magukról, hogy rajtuk kívül nincs prédikátor, aki a megtérésért munkálkodna. Mindkét magatartást szánalmasnak kell mondanunk, az előbbit istentelensége, az utóbbit alaptalansága miatt.

Negyedszer amikor „rohamszerű" evangelizációs vállalkozásokba fognak, a prédikátorok és tanácsadók akkor járnak el a legbölcsebben, ha a Krisztus-keresés és valóságos keresztyénné válás sürgetése mellett az érdeklődőket kateketikai és oktatási csoportokba, illetve gyülekezeti istentiszteletre irányítják, rámutatva, hogy az ezekben való részvétel juttatja kifejezésre őszinte töredelmüket és elkötelezettségüket, és nem keltik semmi módon azt a látszatot, hogy az azonnali „döntés" mint egyszeri cselekedet elegendő az örökkévalóság dolgainak tisztába tételéhez. Hogy a megváltozott szívből fakadó Krisztus-bizalom valóban rendezi az örökkévalóság dolgait, ezt senki nem vonja kétségbe, csakhogy nem minden érdeklődő jutott még el arra a pontra, hogy ezt a bizalmat autentikus „döntésben" gyakorolhassa, még ha úgy is vélte, hogy gyakorolhatja. Így feltétlenül gondoskodni kell a megtérést elősegítő tanácsadó intézményekről, ahogyan a megtérteket utólag megerősítő intézmények sem nélkülözhetők. De a pelagiánus tévedés e szükségről eltereli a figyelmet, és tagadhatatlan, hogy ez be is következett azokban a körökben, amelyekben az utóbbi évszázad folyamán a modern fajtájú evangelizációt művelték.

„BAXTER, Richard, nemes; született 1615. november 12-én a salopi Rowtonban; tanulmányait a wroxeteri Donnington Szabad Iskolában és magánúton végezte; segédlelkésszé a worcesteri püspök szentelte fel (1639 advent); a dudley-i Richard Foley iskola igazgatója (1639); bridgenorth-i káplán (1639–40); kidderminsteri megbízott lelkipásztor (1641–42); tábori lelkész Conventryben (1642–45) és Whalley ezredében (új mintájú hadsereg) (1645–47); kidderminsteri lelkipásztor (1647–61); részt vesz a Savoy értekezleten (1661); 1662–91 között Londonban vagy környékén él szolgálaton kívül: Moorfields (1662–63); Acton (1663–69); Totteridge (1669–73); Bloomsbury (1673–85); Finsbury (1686–91); 1662-ben házasságot kötött Margaret Charltonnal (1636–81); egy hetet ült a clerkenwelli (1669), huszonegy hónapot a southwarki börtönben (1685–86); meghalt 1691. december 8-án; főbb művei: The Saints’ Everlasting Rest [A szentek örökkévaló nyugodalma; 1650]; The Reformed Pastor [A reformált lelkipásztor; 1656)] A Call the the Unconverted [Hívás a meg nem tértekhez; 1658]; A Christian Directory [Keresztyén kalauz; 1673]; életében 131 egyéb írása jelent meg; halála után, 1696-ban jelent meg önéletrajza, Reliquiae Baxterianae [Baxter hagyatéka] címen, M. Sylvester szerkesztésében, illetve öt másik könyve; számos kiadatlan értekezést hagyott hátra; érdeklődési területe: pásztori lelkigondozás és keresztyén egység; időtöltés: orvos-, természet és történelemtudomány."

Így fest a puritanizmus legkiemelkedőbb lelkipásztorának, evangelizátorának és kegyességi írójának, Richard Baxternek az élete, amolyan Ki Kicsoda módra.

Baxter nagy ember volt, elég nagy ahhoz, hogy súlyos hibái és tévedései legyenek. Igyekezett mindig közbülső helyet elfoglalni, hatalmas tudásával, gyors elemző- és érvelőkészségével, vonzerejével vitában bárkit le tudott pipálni, nagy ajándékait azonban nem mindig tudta a legjobb dolgokban kamatoztatni. Teológiájában, mint fentebb már láthattuk,23  a református, az arminiánus és a római kegyelemtan között egyensúlyozó, eklektikus álláspontot alakított ki: Isten országát a kortársi politikai eszmék szemszögéből értelmezve, Krisztus halálát egyetemes megváltásként magyarázta (azaz Krisztus másokért, de nem szigorúan mások helyett szenvedett halálbüntetést), amelynek következtében Isten új, a bűnüket megbánóknak bocsánatot és kegyelmet felajánló törvényt alkotott. A hit és a bűnbánat jelenti az e törvénynek való engedelmességet és egyben a hívő ember személyes, üdvösséges igaz mivoltát. A konzervatív puritán Baxter ebben a sajátosan törvényeskedő konstrukcióban vélte fölfedezni a puritán és az újszövetségi evangélium gyújtópontját, illetve korának vetekedő trinitárius (kálvinista, arminiánus, lutheránus, római katolikus) teológiáinak közös alapját, melyet ezek valamennyien valóban vallottak is.24  Mások azonban úgy vélték, hogy a „baxterizmus" (vagy más néven „neonomizmus", minthogy benne alapvető szerepet visz az „új törvény" eszméje) megváltoztatta az evangélium tartalmát, „politikai metódusa" pedig, már ha komolyan kell venni, kifogásolni valóan racionalistának bizonyul. Az idő őket igazolta: a Baxter elvetette magok a skót mértékletességben (Moderatism) és az angol unitárius moralizálásban hajtottak ki.25 

Baxter közéleti szerepvállalása sem volt ment a buktatóktól. Bár istenességéért és pásztori rendíthetetlenségéért Baxter köztiszteletnek örvendett, és bár mindig a dogmatikai és egyházkormányzati békét tartotta szem előtt, azzal, hogy elöljáróival szemben mindig harciasan, ítéletesen és kioktatón lépett fel, békés szándékát csaknem mindig eleve eldöntött üggyé tette. Az 1662-es hivatalfosztások után több mint negyedszázadon át ő lépett föl a nonkonformisták vezető szószólójaként, és az általa képviselt átfogó eszmény valóban államférfiúhoz méltó gondolatnak tetszett,26  de őt magát aligha mondhatjuk államférfiúnak. Feltéve, hogy teológiai és szolgálati kérdésekben való teljes és azonnali szókimondására („tisztességes magatartásra") a lelkiismerete, nem pedig kisebbségi érzése kényszeríttette (egyébként alighanem mindkettő), akkor különös vakfoltnak tetszik, hogy soha életében nem ismerte föl, hogy az egyenlőkkel szemben tanúsított gőggel csupán visszatetszést kelt. Valóban jellemző volt rá, hogy (példának okán) 1669-ben elment a nagy John Owenhoz, akivel korábban mind teológiai, mind politikai okból összerúgta a port, hogy most az egyházi széthúzás idején kieszközölje az independens vezérrel való összetartást és együttműködést, és ezért feltétlenül csodálatot érdemel. Ugyanakkor, találkozásukkor, mint írja, „elmondtam Owennak, hogy tartózkodás nélkül óhajtok vele társalkodni, s hogy midőn korábbi tetteire gondoltam, attól tartottam, az egykori nagy törvényszegő nemigen lehet a gyógyulás eszköze", de Baxter örömmel észlelte, hogy legújabb könyvében Owen odahagyta „a népszerűség két legszörnyűségesebb kútfejét", nos, ez is jellemző volt rá, de aligha csodálhatjuk érte. Az azonban annál különösebb, hogy utólag meglepődött, csalódott, sőt sértve érezte magát, mert Owen, bár jóakaratáról biztosította őt, végül nem tett semmit.27 

Az az igazság, hogy Baxter rendszeresen vérig sértette az embereket, gazemberként vagy fafejűként bánva velük, márpedig így nemigen lehet barátokat szerezni. Abban azonban aligha kételkedhetünk, hogy ha Baxter netán módosít magatartásán vagy távol marad, ezzel mit sem változtatott volna az eseményeknek a restauráció (1660) és a Türelmi rendelet (1689) közötti szörnyű folyásán (a puritán lelkipásztorok elutasítása, hivatalfosztása és üldözése), ennél ugyanis a felfokozott indulatok, az ellentétes érdekek és az általános bizalmatlanság jóval többet nyomott a latban. A tény azonban tény marad, Baxter a maga jó szándékú, de kioktató közbelépéseivel csak fokozta a megosztottságot, így volt ezzel 1690-ben is, amikor kiadta a Scripture Gospel Defended-ét [A szentírási evangélium védelme], amivel hatásosan szétverte a presbiteriánusok és az independensek még meg sem áldott „boldog egyesülését".28 

Pásztori evangelizátorként azonban Baxter párját ritkította. Kidderminsteri teljesítménye mindenkit lenyűgözött. Soha addig a történelem nem látott olyan szolgálatot, mint amilyen az övé volt ott, és az 1650-es évekre a puritán lelkipásztorok Anglia-szerte őt tartották a követendő példának. Kidderminster körülbelül 800 házat és 2000 felnőtt lelket számlált, ezek többsége a városkában élt, és Baxter úgy vélte, ő tartozik felelősséggel mindannyiuk lelkéért. Úgy tűnik, hogy többségük szilárd keresztyén hitre jutott Baxter szolgálata alatt. Hogyan ment ez végbe? Mondják, a sikeres szolgálatnak három szabálya van: az első az, hogy taníts; a második az, hogy taníts; a harmadik pedig az, hogy taníts! Baxter olyan kiválóság volt, aki mindhárom szabályt betartotta. Iskolamester volt ösztönösen is, korábbi tapasztalata szerint is, és magát gyakran mondta népe tanítójának, minthogy a tanítást tartotta a lelkipásztor legfőbb tisztének.29  Erre e feladatra, annak megannyi egymást kiegészítő elemére szánta el magát.

Szokásos (minden vasárnap és csütörtökön mondott egyórás) igehirdetéseiben a keresztyénség alapjait tanította.

Így festett tehát Baxter tanítói programja.

Ezen túlmenően hetente közös beszélgetésre és imádságra alkalmat adó pásztori fórumot tartott;31  bibliákat és keresztyén könyveket osztott szét (kiadott könyvei példányainak tizenötöd részét honorárium gyanánt kapta kézhez, hogy elajándékozhassa), és személyes tanácsadás vagy katekizálás keretében egyéneket is részesített tanításban: evégett elhívott házába minden egyes családot egy-egy órára hétfő és kedd délutánonként, illetve esténként (a családokat hetes egységekbe osztotta, így erre e napokon hét-hét órát szánt), e módszerével évente egyszer az egész gyülekezetet sorra kerítette. (Ez alkalmaktól csak igen kevés család tartotta magát távol.) A keresztyének, szorgalmazta Baxter, rendszeresen keressék fel lelkipásztorukat problémáikkal, vizsgáltassák meg vele lelki egészségüket,32  a lelkészek pedig rendszeresen katekizálják egész gyülekezetüket.33  A lelkipásztori szolgálat puritán eszményeinek fejlődéséhez Baxter legfőképpen a személyes katekizálási gyakorlatnak a bővítésével járult hozzá: a katekizálás szemében nem pusztán a gyermekeknek szóló alapozó stúdiumot, hanem korhatár nélkül mindenkit megillető képzést jelentett, mely szervesen hozzátartozik az evangelizációs és pásztori lelkigondozáshoz; és éppen e katekizálási törekvései hívták életre a The Reformed Pastor-t.

A Baxter mozgatta Worcester megyei lelkészegyesület tagjai eltökélték magukat, hogy Baxter terveinek megfelelően módszeres gyülekezeti katekizálásba fognak. Kijelöltek egy böjti és imádságos napot, hogy Isten áldását kérjék a vállalkozásra, és felkérték Baxtert, hogy e napon hirdesse nekik az igét. Igen ám, de amikor a nap eljött, Baxter ágynak dőlt, s nem tudott elmenni, ezért aztán az elkészített anyagot sajtó alá rendezte, hogy a Cselekedetek 20,28 hatalmas magyarázatát és alkalmazását adja. Mivel benne lelkésztársait nyíltan megrótta és megintette, munkájának a Gildas Salvianus címet adta, két ötödik-hatodik századi szerző nyomán, akik ugyancsak nem mézesmázaskodtak a bűn miatt, „A reformált lelkipásztor"-t csak alcímül vette. De az első kiadás címoldalán34  a minden másnál nagyobb és vastagabb betűkből szedett Reformed szó szökik szembe leginkább, ami bizonyosan megfelelt Baxter szándékának. A „reformed" szón Baxter nem kálvinistát értett (bár bizonyos értelemben kálvinista volt, és e tekintetben másokkal is el akarta fogadtatni nézeteit), hanem sokkal inkább értette rajta azt az embert, aki gyakorlatában „megújult" és „megelevenedett". „Ha Isten csak a papságot reformálná meg, hogy annak tagjai buzgón és híven teljesítsék kötelességeiket, a nép is bizonnyal megreformálódnék. Akképpen emelkedik vagy hanyatlik minden egyház, amiképpen a papsága hanyatlik vagy emelkedik, nem a gazdagságban vagy e világi pompában, hanem a munkájához szükséges tudományban, buzgóságban és képességben."35  Baxter a lelkészi szolgálat ilyetén „felemelésén" fáradozott.

A The Reformed Pastor-ban Baxter tulajdon puritán evangelizátori szívét tárja fel, és ezzel már-már robbantólag hat. Az evangelizációról mint a lelkészi munkában megnyilvánuló keresztyéni szeretet kifejeződéséről szól, és lelki őszintesége, tisztessége, ereje és szókimondása már-már megingatja az ember biztonságérzetét. Gyakran hangzik el, valamelyest joggal, hogy az a keresztyén ember, aki komolyan úgy gondolja, hogy Krisztus nélkül az emberek elvesznek, nem nyughat a gondolattól, hogy körülötte megannyian a pokolba jutnak, és ezért egész életét mások megtérítésére szánja, ellenben az a keresztyén ember, aki ezt elmulasztja megtenni, aláássa tulajdon szavahihetőségét, mert ha ő maga nem veszi komolyan, hogy hite szabja meg életének fontossági sorrendjét, akkor miért kellene másnak a hitet mint életét meghatározó forrást komolyan vennie? A The Reformed Pastor azonban elhallgattatja az ilyen gondolatokat, mert itt Richard Baxter személyében olyan félelmetesen őszinte és komoly keresztyén emberrel állunk szemben, akinek gondolkodása, beszéde és magatartása e tekintetben tökéletes következetességre vall, hiszen boldog örömmel elfogad minden nehézséget, szegénységet, agyonhajszoltságot és anyagi veszteséget, ha lelkeket menthet meg. Amikor valaki tudja, jegyezte meg Johnson doktor, hogy két hét múlva az akasztófán végzi, ez nagyszerű módon összeszedi gondolatait, és amikor valaki, miként nagykorúságától fogva Baxter, fél lábbal a sírban él, akkor ez páratlanul megvilágosítja mind az arányérzékét (hogy ti. mi számít, s mi nem), mind pedig azt a felismerő képességét, hogy milyen magatartás következik vallott hitéből, s milyen nem.

„Ó, uraim," kiáltja Baxter lelkésztársainak (de a laikusoknak sem árt, ha ide figyelnek),

Senki sem mondhatja, hogy Baxter nem volt valószerű; és ki vonná kétségbe, hogy ilyen valószerűségre van ma a leginkább szükségünk, legfőképpen a lelkészi szolgálatban?

Mi több a könyv végig is gondolja a valóságot, és ilyenformán az evangelizációs ésszerűségből mutat példát. Baxter, miként Whitefield és Spurgeon, tudván tudta, hogy az embereknek bűnük miatt nincs fülük a hallásra, nincs szemük a látásra, halálosan közönyösek; és ugyancsak tudván tudta, miként Whitefield és Spurgeon is, hogy Isten eszközök révén tevékenykedik, hogy az értelemmel megáldott embereket értelmes módon kell megközelíteni, hogy a kegyelem a megértés útján hatol beléjük, és ha az evangelizátornak nem minden cselekedete bizonyul hitelesnek, üzenete aligha győzhet meg bárkit is. Ezért Baxter folyvást azt hangoztatta, hogy a prédikátornak úgy kell beszélnie az örökkévalóság dolgairól, hogy átérezze mondanivalóját; hogy legyen olyan komoly, amilyen komolyságot az élet és a halál kérdései megkívánnak; hogy gyakorolja az egyházfegyelmet, bizonyítandó, Isten nem szenvedheti a bűnt; hogy végezzen „személyes munkát", foglalkozzék az egyénekkel, mert az igehirdetést nem mindig értik meg az egyszerű emberek. Baxter ebben nagyon igazat szólt volt.

A prédikáláson kívül tehát a lelkipásztor legfőbb tisztét a személyes katekizálás és tanácsadás képezi: mert ez bizonyul a legésszerűbb eljárásnak, mely a kívánt célhoz elvezet. Így volt ez Baxter idejében. Vajon így van-e ma is?

A modern evangelizációt létrehozó intézményesülési folyamat egyik legsajnálatosabb melléktermékeként széles körben elterjedt a gondolat, hogy az evangelizálás sajátos képességeket igényel, melyekkel csak egy kisebbség rendelkezik. Ha igaz is, hogy Isten némely lelkipásztort inkább szánt térítő szolgálatra, mint másokat, Baxter mégis ragaszkodik hozzá, hogy minden lelkész tanulmányozza a lelkek megnyerésének nehéz tudományát. Így ír erről:

A baxteri puritán formula tehát minden lelkipásztort egyben evangelizátornak is tart, aki egyénekkel foglalkozik és a lelkükkel törődik. Egyesek ebben sikeresebbnek bizonyulnak másoknál, de erre a szolgálatra mindenki el van híva, és ezt mindenkinek vállalnia kell.

A The Reformed Pastor legalább három kérdéssel szembesíti a modern lelkipásztort. (1.) Hiszek-e abban az evangéliumban, amelyben Baxter hitt (ahogyan hitt Whitefield, Spurgeon és Pál is): a pusztulás, a megváltás és az újjászületés evangéliumában? (2.) Osztom-e Baxternak a megtérés nélkülözhetetlen voltáról vallott nézetét? (3.) Vajon hagyom-e, hogy ez a felfogás olyan valóságosan alakítsa életemet és munkámat, amilyen valóságosan kellene? (4.) Kellő ésszerűséggel választom-e ki azon eszközöket, amelyek valóban elvezetnek az általam kívánt, illetve nekem előírt célhoz, hogy ugyanis törekedjem mindazok megtérítésére, akiknek lelkipásztora vagyok? Vajon eltökéltem magamat arra, miként Baxter tette, hogy kialakítsam a legalkalmasabb helyzeteket, amelyekben a hívekkel rendszeresen, személyesen szólhatok lelki életükről? Ennek mai módozatait nyilvánvalóan a mai körülményeknek megfelelően kell kidolgozni, és ezek nagyban különböznek a Baxter által ismertektől és leírtaktól;39  de Baxter a következő kérdést szegezi nekünk: vajon nem kellene-e nekünk is ezzel mint állandó és elkerülhetetlen gyakorlattal próbálkoznunk? Ha erről meggyőz minket a puritán tanító, akkor ennek bizonyosan megtalálhatjuk a mi körülményeinknek is megfelelő módozatait: ahol akarat van, megoldás is van!

Baxter alapelve az, hogy az egyházi életben az evangelizációnak mindig elsőbbséget kell biztosítani. Ennek részleteit ő ama klerikális kereten belül dolgozta ki, amelyet a középkorból örökölt és fenntartott az interregnum idejének – akkoriban sokak szemében – zűrzavarba torkolló laikusuralmával szemben; ezért tárgyalását természetszerűleg a lelkipásztor szerepére korlátozza, és úgy állítja be a rabgyülekezet és annak egyéni tagjai számára végzett evangelizációs szolgálatot, mint amelynek felelőssége kizárólag a lelkipásztort terheli. A baxteri evangelizáció a kateketikára összpontosított és erősen didaktikus jellegű volt, ami nyilván – Baxter tulajdon gyülekezetének némely ritka tagját kivéve – a falusias Worcester megyei nép mélységes dogmatikai tájékozatlanságát tükrözte. Ma másként állnak a dolgok: a mai nyugati egyházak kisebbségi szigeteket alkotnak az elvilágiasodott közösségeken belül, az evangelizáció a templomba még nem járókra összpontosít, a tájékozottabb laikusok pedig rendjén valóan részt vesznek ebben a munkában.40  Midőn Baxter szemléletét a mai helyzetre alkalmazzuk, e különbségekről nem szabad megfeledkeznünk. Mindaz azonban, amiről ír – azaz arról, hogy a lelkipásztor rendszeresen tartson önvizsgálatot, hogy ismerje fel és szolgálja ki nyája minden egyes tagjának lelki szükségleteit, hogy mindenekelőtt ezek alapos megtérésén és újjászületésén fáradozzék – ma is áll, és az evangelizáció puritán fajtája éppen erre összpontosít, ma is éppúgy, mint bármikor.

G. K. Chesterton mondta volt annak idején, hogy nem arról van szó, hogy a keresztyénség megmérettetett a mérlegen és híjával találtatott, hanem hogy túlságosan nehéznek találtatott, és még csak fontolóra sem vétetett. Őszintén, vajon nem ezt kellene mondanunk a puritán evangelizációról is?