James Packer :: A Megújulás Teológiája

előző

következő

19. Jonathan Edwards és a megújulás

1. Jonathan Edwards: szent, tudós, prédikátor, lelkipásztor, metafizikus, teológus, kálvinista és megújulási vezető 1703 és 1758 között élt. Magas volt, tartózkodó, halk szavú, határozott gondolkodású és alázatos szívű. Öt év szolgálat után, 1727-ben társlelkész lett a New Hampshire állambeli Northampton nagy és divatos gyülekezetében, ahol az ekkor nyolcvanharmadik esztendejében járó nagyapja, Solomon Stoddard, a Connecticut-völgyi egyházi élet nagy öregje 1669-től kezdve szolgált. Northampton körülbelül 2000 lelket számlált, és Boston után ez volt a legismertebb és legbefolyásosabb gyülekezet egész Új-Angliában. Stoddardot a csaknem teljes egészében keze alatt felnőtt gyülekezete már-már bálványozta. 1729-ben a pátriárka meghalt és ezzel véget ért hatvankilenc éves ottani szolgálata, ezután Edwards megmaradt egyedüli lelkipásztornak. 1734–35-ben és 1740–42- ben a Szentlélek rendkívüli tevékenységét tapasztalta meg a gyülekezetben, és ez utóbbi alkalommal átterjedt egész Új-Angliára. 1743-tól kezdve azonban sorozatosan összetűzésbe került gyülekezetével, és végül 1750-ben távoznia kellett parókiájáról, mert ragaszkodott a személyes hitvalláshoz mint az úrvacsorában való részesedés sine qua non-jához – ezt egyébként éppen Stoddard törölte el. Edwards kiköltözött Stockbridge falu missziói állomására, és itt írta két nagy értekezését, a The Freedom of the Will-t [A szabad akarat] és az Original Sin-t [Eredendő bűn]. 1757-ben kinevezték a Princeton College elnökévé. 1758 februárjában székét elfoglalandó Princetonba utazott. Ott az első dolga volt, hogy beoltassa magát himlő ellen, de az oltás maga fertőzte meg, és alig egy hónap leforgása alatt elhunyt.

2. Edwards megkésve született puritán volt. És aligha esünk túlzásba, ha egy mai íróval szólva azt mondjuk: „A puritanizmus az, ami Edwards volt”. Gondolkodása, teológiája az új-angliai alapító atyák – mint Hooker, Shepard, Cotton és Davenport – felfogásában gyökerezett. Puritánsága mindenekelőtt bibliatiszteletében nyilvánult meg. Egész életében fáradhatatlanul és rettenthetetlenül azon igyekezett, hogy a Bibliát megértse és alkalmazza, írásaiban (talán a próféciáról szólók kivételével) olyan exegetikai éleslátásról tett bizonyságot, akár egy Kálvin, Owen, Hodge vagy Warfield. Egész életében a Bibliával táplálta a maga és nyája lelkét.

Ugyancsak igaz puritánságra vallott dogmatikai meggyőződéseiben. Olyan korban, amidőn Angliában a racionalista vallási engedékenység – Charles Chauncy és társai „szabad és katolikus” szemlélete – szétmarcangolta a puritán örökséget, Edwards mint hajthatatlan és konok, természetfölöttiség-hívő kálvinista kiállt, hogy vallási következményei miatt a divatos felfogást újsütetű arminiazmusként elutasítsa, miként a puritánok tették saját koruk arminianizmusával. Edwards azzal érvelt, hogy az arminianizmus minden formája – azaz minden formája ama szinergizmusnak, amely a lelki igazságról való meggyőződést Isten, de magát a megtérést az ember munkájának tulajdonítja – aláássa az igaz kegyességet. Istent Istennél kisebbé teszi, háromnegyedúton jár a deizmus, félúton az ateizmus felé. Az Isten iránti tiszteletet megrontja, mert tagadja Istentől való teljes függésünket. A gőgöt szolgálja, mert üdvösségünk döntő lépését a magunk munkájának tulajdonítja. Ezzel bevezeti az önállóság elvét a vallásba, amivel valójában megfosztja a vallást vallás mivoltától, és lényegének tagadására alapozza az istenesség formáját. Ezek puritán érvek voltak, és hangoztatásukkal Edwards a puritán teológiai hagyomány igaz örökösének bizonyult.

Harmadsorban Edwards a keresztyén kegyesség természetéről vallott felfogásában is igaz puritánnak mutatkozott. Az istenesség, állította, lényegében véve nem más, mint Isten dicsőítése a függőség alázatos elismerésében és a hálás engedelmességben. Keresztyén szemszögből ez azt jelenti, hogy elismerjük Istentől való függésünket mind életünk és egészségünk, mind pedig a kegyelem és a dicsőség tekintetében, valamint azt, hogy szeretjük, dicsérjük és szolgáljuk őt mindazért, amit Fia által ingyen adott. Edwards ezt a hangot üti meg már első nyomtatásban megjelent igehirdetésében, a „God glorified in man’s dependence”-ben (Isten megdicsőülése az ember függésében), melyben az 1Korinthus 1,29–31-et magyarázza. A témát így határozta meg: „Isten megdicsőül az üdvösség munkájában, mert az üdvözültek teljességgel és egyetemesen tőle függnek”. Prédikációját így fejezte be:

Legyünk tehát intve, hogy egyedül Istent magasztaljuk, az üdvösség minden dicsőségét egyedül neki tulajdonítsuk. Igyekezzünk elnyerni és gyarapítani Istentől való nagy függésünk átérzését …, valamint öldököljük az önálló és önelégült magatartást. Az ember természeténél fogva szertelenül hajlamos magamagát magasztalni és önnön hatalmára és jóságára támaszkodni… E tanítás azonban arra int minket, hogy egyedül Istent magasztaljuk, amiképpen a reá való támaszkodásban és a belé vetett bizalomban, akképpen a dicséretében is. Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék. Reménykedhetik- e benne bárki is, hogy elnyerte a megtérést és a megszentelődést…, bűnei bocsánatát, hogy Isten kedvesnek találta, felmagasztalta ama tisztességre és boldogságra, hogy az ő gyermeke és az örök élet örököse legyen? Nos, adjon minden dicsőséget Istennek, aki egyedül teszi őt különbbé a világ legalávalóbb embereitől vagy a pokol legnyomorultabb kárhozottaitól… Van-e valaki, aki kiválik szentségben és bővelkedik jótéteményekben? Ne tulajdonítson az magának semmit a dicsőségből, hanem csak annak, akinek „alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre”. ¹

Edwards vallásos szemléletében meghatározó szerepet vitt és teológiájának alapkövét jelentette a gondolat, hogy az ember teljességgel függ a szabad és mindenható Istentől.

Ezért Edwards szemében a vallás messze meghaladta mind az ortodoxiát, mind az etikát, és a kettőt együttvéve is. Semmilyen formában nem volt kenyere sem az olcsó áhítatoskodás, sem a moralizálás, sem pedig a formalizmus. Az igaz kegyességet természetfeletti ajándéknak, jellegében dinamikusnak és megvalósulásában intenzív tapasztalásnak tartotta. Szemében az igaz kegyességben Krisztus által megvalósul az Istennel való közösség, amelyet a Szentlélek hoz létre, és amely válaszjellegű érzelmeket és tevékenységeket vált ki.

A kegyesség az evangélium hirdette isteni és mennyei dolgok valóságában és dicsőségében való szívbeli meggyőződésből (vagy ahogy ő mondta, ezek „szívbéli érzékeléséből”) bontakozik ki. És jóval többet jelent a teológiai eszmék intellektuális felfogásánál vagy a keresztyén igazságnak a közösség fojtogató nyomása alatt való elismerésénél, mert Isten írott vagy mondott Igéjét kísérő közvetlen isteni megvilágosítás folytán jön létre, miként Edwards elmagyarázta második nyomtatásban megjelent prédikációjában, az „A divine and supernatural light, immediately imparted to the soul by the Spirit of God, shown to be both Scriptural and rational doctrine” [Az isteni és természetfölötti világosság, melyet Isten lelke közvetlenül a lélekre bocsát; e tanítás szentírási és észszerű voltának bizonyítása], melyet a Máté 16,17 alapján mondott.

Az isteni megvilágosodás megtéréshez vezet.

E világosság hathatósan befolyásolja a hajlandóságot és megváltoztatja a lélek természetét. Természetünket az isteni Természethez hasonítja… Ez a tudás a hajlandóságot elválasztja a világtól és a mennyei dolgokhoz emeli föl. A szívet Istenhez, minden jónak forrásához fordítja, hogy csak benne részesedjék. Ez és csak ez a világosság vezeti a lelket a Krisztushoz való üdvösséges közeledéshez. A szívet az evangéliumhoz igazítja, megöldökli a szívnek az evangéliumban kijelentett üdvtervvel szembeni ellenségességét és ellenkezését: arra indítja a szívet, hogy magáévá tegye az örömhírt, hogy teljességgel elismerje és állhatatosan vallja a Krisztusról mint Megváltónkról való kijelentést; vele a teljes lelket egybehangolja és összeegyezteti…, hogy minden hajlandóságával és indulatával ahhoz ragaszkodjék; hathatósan arra készteti a lelket, hogy magát teljességgel megadja Krisztusnak… Ahogy a szív mélyére hatol és a természetet elváltoztatja, akképpen hathatósan egyetemes engedelmességet vált ki. Úgy mutatja fel Istent, mint aki engedelmességet és szolgálatot érdemel. Őszinte istenszeretetre sarkallja a szívet…, és meggyőz ama dicsőséges jutalmak valóságáról, amelyeket Isten a neki engedelmeskedőknek ígért. ²

Az Istentől jövő éltető világosság által véghez vitt szívbéli megújulásból származnak a jó cselekedetek és a szent indulatok. A jellegzetesen keresztyén indulatokkal kapcsolatos racionalista szkepszis és az „enthuziaszta” érzékcsalódások kényszeríttették Edwardsot arra, hogy külön figyelmet szenteljen e kérdésnek: vizsgálódásainak eredményét a Treatise concerning Religious Affections [Értekezés a vallásos indulatokról] címen bocsátotta közre (ez 1746-ban jelent meg először, eredetileg prédikációsorozatként hangzott el 1742–43-ban). Érvelését azzal indítja, hogy ha az indulatok az akarat alapvető funkcióit, a cselekvés forrását képezik, akkor ebből szükségképpen következik, hogy az „igaz vallás” nagyobbrészt szent indulatokból áll. Ezt Edwards következőképpen fejti ki:

Amiképpen az emberi természet nemcsak hogy szükségképpen magában foglalja az indulatokat, hanem nagyobbrészt azokból is áll, akképpen (ha az újjászületés által az emberek teljes ember voltukban megújulnak) az igaz vallás nemcsak hogy szükségképpen magában foglalja a szent indulatokat, hanem nagyobbrészt azokból is áll. Mivelhogy pedig az igaz vallást a gyakorlat teszi, és mivel Isten az emberi természetet úgy alkotta meg, hogy az indulatokból fakadnak az emberek tettei, ez is azt mutatja, hogy az igaz vallás nagyon is indulatokból áll.³

Ezt leszögezve, Edwards továbbmegy, hogy a „valóban kegyes és szent indulatokat” jellemezze, és teszi ezt olyan pásztori és teológiai éleslátással, amely könyvének vitathatatlan helyet biztosított a tanítványsági és kegyességi irodalom örök klasszikusai között.

Mindezzel Edwards voltaképpen a tapasztalati vallásosság puritán felfogását tisztázza és igazolja a tillotsoni ^* iskola rideg moralizmusával szemben. Shepard, Flavel és Stoddard lelki örököseként ír, és műveikre (különösen a Shepard műveire) folyamatosan hivatkozik lapalji jegyzeteiben. Velük együtt mindvégig ragaszkodik hozzá, hogy az igaz és életes keresztyénség a szív és az elme vallása, és azon igyekszik, hogy amilyen pontosan csak lehet, bemutassa a szív ebbéli tevékenységét. Ez a fajta érdeklődés különösképpen a puritánokat jellemezte, és Edwards ebbéli törekvésével is a puritán szemlélettel való azonosulását mutatta ki.

Negyedszer Edwards igaz puritánságra vallott az igehirdetéshez való viszonyulásában is. Miként tizenhetedik századi elődei, őt is három cél vezérelte a prédikálásban: hogy az evangéliumi igazságot az emberek megértsék, arra válaszoljanak és azt átérezzék. Miként elődei, az igehirdetés anyagát ő is a tétel, bizonyítás és alkalmazás – a puritánok szavajárásával „tanítás, okvetés és használat” – „háromszoros” módszere szerint rendezte. Miként elődei, stílusban egyszerűségre törekedett, hatalmas tudását kijelentéseinek szándékosan merész világossága mögé rejtve. Némelyek azt képzelik, hogy mivel Edwards prédikációit nyugodtan, egyenletes hanghordozással felolvasta, s közben rá sem igen nézett gyülekezetére, nem osztotta a puritánok igyekezetét, hogy egyenesen, tekintélyesen és érezhető erővel hirdessék az Igét, Baxter törekvését, hogy „világos, nyomatékos és szókimondó” prédikátor legyen, aki úgy beszél:

Mintha nem tudná, prédikál-e még valaha,

Mintha haldokló szólna haldoklókhoz.

Ők azonban tévednek. Edwards tudván tudta, hogy „az igehirdetés legnagyobb haszna az elmére azonmódúlag tett benyomásban van, nem pedig valami utólagos hatásban, melyet az elmondottakra való emlékezés vált ki”.⁴ És amikor az 1740-es megújulás idején Whitefieldet és Tennentset össztűz alá vették a latitudinárisok, mondván, hogy evangelizációs komorságukkal és hevességükkel sajnálatos – a rajongó képzelgés értelmében vett – „enthuziazmusba” estek, Edwards síkra szállt mellettük:

Úgy vélem, a vallás nagy dolgairól való szertelenül indulatos igehirdetési mód önmagában aligha hajlamos azokról hamis elgondolásokat táplálni, éppen ellenkezőleg, sokkal inkább támaszt igaz elgondolásokat róluk, mint a mértékletes, unalmas és egykedvű beszédmód… Ha a tárgy a maga természeténél fogva nagy indulatokat kíván, akkor a róluk való indulatos beszéd tökéletesen egyezik a tárgy természetével…, és ezért sokkal inkább hajlamos igaz gondolatokat támasztani róluk… Kötelességemnek gondolom, hogy hallgatóim indulatait, amennyire csak tőlem telik, felfokozzam, feltéve, hogy csak az igazság indítja meg őket… Tudom, régi divatja van a nagyon komoly és érzelmes prédikálási mód megvetésének, és csak azt becsülik valamire való prédikátornak, aki a legnagyobb tudásra, okfejtő képességre, módszerbeli és nyelvi szabatosságra vall. Szerény véleményem szerint azonban csupán az emberi természet megértése és kellő megvizsgálása híján gondolják sokan, hogy az efféle prédikálás felel meg az igehirdetés céljainak… Népünknek nem annyira a hittudományi spekulatív tudásban való gyarapodásra, hanem egészen másra van szüksége. Sokan bővelkedhetnek az ilyen világosságban, de hibádzik belőlük a hév… Népünknek nem annyira a fejek teletömésére, hanem sokkalta inkább a szívek megérintésére van szüksége, és arra a fajta prédikálásra szorulnak rá legfőképpen, amely a leginkább hajlamos ezt megtenni. ⁵

Valójában azonban Edwards tulajdon prédikálása fölötte erőteljesnek bizonyult. Emberileg szólva, rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy metszően pontos és világos fejtegetéseivel megelevenítsen eszméket. Oly nyugodt akkurátussággal vezet végig egyegy hosszú gondolatmeneten, hogy a sorban kibontakozó igazságok már-már delejes erővel vonják magukra az ember figyelmét. Ha Edwards csupán pogány egyetemi professzor lett volna, aki mondjuk gazdaságtant tanít, bizonyára éppúgy lenyűgözi hallgatóságát, mint látomásában a költőt a vén tengerész.^* Ezt a sodró érvelő képességet egészítette ki a szószéken az Edwards mélységes istenfélelméből fakadó rettentő fennköltség, s következésképpen gyülekezete sem ellenállni nem bírt mondandójának, sem elfeledni nem bírta azt. Edwards képes volt arra, hogy miközben hallgatói lelkiismeretére a bűn és az üdvösség régi, egyszerű igazságaival sújt le, két óra is húsz percnek tessen, és kérlelhetetlen elemzéseinek nyugodt fenségét Isten éppúgy arra használta, hogy az emberek megérezzék az igazság erejét, akárcsak Whitefield elragadtatott hevét. Egyik hallgatója, amikor megkérdezték, hogy Edwards ékesszóló prédikátor volt-e, így felelt:

Ha az ékesszóláson azt érti, amit városainkban értenek rajta, akkor nem törekedett ilyen babérokra. Hanghordozásában nem igyekezett sokféleségre, nyomatékkal nem élt. Tagjait alig lejtette, mozdulni sem igen mozdult, soha nem próbálta ékes stílusával vagy képeinek szépségével kielégíteni az ízlést vagy gyönyörködtetni a képzeletet. De ha ékesszóláson azt érti, hogy valaki képes hallgatóságának valamely fontos igazságot elsöprő erejű érveléssel és lelke teljességét a gondolatba és az előadásba beleadó érzelmi feszültséggel bemutatni úgy, hogy az egész közönség ünnepélyes figyelmét az első pillanattól az utolsóig magával ragadja és kitörölhetetlen benyomásokat hagyjon, akkor Mr. Edwardsnál ékesebben szóló embert én soha nem hallottam beszélni. ⁶

„Szavai – mint első életrajzírója, Hopkins mondja – gyakorta hatalmas benső izzásra vallottak, de zajtalanul és külső érzelmek nélkül, és megdöbbentő erővel hatoltak hallgatói elméjébe; úgy beszélt, hogy szíve erős érzelmeit feltárja, ami rendszerint a legtermészetesebb és leghathatósabb módon indított és hatott meg másokat.”7 Nos, az átérzett igazságnak éppen erre az érző közlésére gondoltak a puritánok, amikor „erőteljes” prédikálásról beszéltek.

Mint szerelmese a Bibliának, mint kálvinista, mint tanítója a szívvallásnak, mint kenetes és nagy erejű evangéliumhirdető, és mindenekfelett mint krisztusszerető, bűngyűlölő és istenfélő ember, Edwards színtiszta puritán volt, voltaképpen az egyik legtisztább és legnagyobb puritán. Az amerikai művelődéstörténészek az utóbbi időben újra felfedezték Edwardsnak az amerikai filozófiai és irodalmi hagyományhoz való hozzájárulását. Reméljük, hogy az evangelikál keresztyének maguk is újra felfedezik e kései puritánnak a bibliai hit magyarázatához való hozzájárulását.

3. A tizenkilencedik századi evangelikálok többnyire nagyra becsülték Edwardsot, de három dologban mégis sokat ártottak neki. Először is olvashatatlansággal vádolták. Hogy ez mennyire nem így van, arról azonnal meggyőződhetünk, ha elővesszük írásait. E vádban valójában a szálka és a gerenda esetét kell látnunk. Ahhoz kétség nem férhet, hogy Edwards stílusában írmagja sincs a tizenkilencedik században stíluseszménynek tekintett szóvirágos dagálynak, de ez vélhetőleg inkább a javára írandó. Ma Edwards írásai sokkal elfogadhatóbbnak tűnnek, mint tűntek régebbi bírálóinak. Egyedül az róható föl neki, hogy már-már beteges nyelvi pontosságigénye folytán olykor-olykor túlságosan hosszú és bonyolult mondatokat írt, és ezeket első olvasásra nehéz kibogozni. De ez volt az egyetlen stiláris hibája, és ritkán esett bele, általában csodálatra méltó világossággal, pontossággal és metsző éllel fogalmazott.

Másodszor, a tizenkilencedik század lényegében véve filozófus- teológusnak tartotta Edwardsot, jórészt a The Freedom of the Will [A szabad akarat] alapján. Nos, való igaz, Edwardsnak rendkívüli tehetsége volt az elvont okoskodáshoz, és ebben az értekezésében nem fukarkodik ezt kimutatni. De nem szabad megfeledkeznünk ennek az értekezésnek a jellegéről. Ebben az igen bonyolult esszében ugyanis Edwards nem a bibliateológiáról gondolkodik, hanem polemizál, mégpedig az – általa joggal spekulatívnak és filozófiainak vett – racionalista arminiánus állásponttal, mely mindent arra az axiómára épít föl, hogy az emberi cselekvés isteni irányítása nem egyeztethető össze az emberi felelősséggel, következésképpen nem is lehet valóság. Edwards a lehető legkézenfekvőbb eszközt választotta ez álláspont megsemmisítése végett: a tulajdon fegyvereit fordította ellene, bemutatta érveit, és úgyszólván otthoni pályán verte meg. A The Freedom of the Will azonban alkalmi teljesítményként kilóg a sorból, egyáltalán nem jellemző az egész életműre. Jegyzeteiből és feljegyzéseiből világosan kitűnik, hogy Edwards lenyűgözőnek találta a metafizikai spekulációt, és valóban vele múlatta idejét, de soha nem hagyta, hogy a filozófia tanítsa hitét vagy elvonja figyelmét a Bibliáról. Hitből, nem pedig hitért filozofált, a bölcseleti spekulációt egy pillanatra sem tartotta szükségesnek az üdvösséghez, és bölcseleti érdeklődését még sejtetni sem sejtette igehirdetéseiben. A Bibliából vette meggyőződéseit és törekvéseit, és valódi teljesítményében a szentíráshű teológust kell értékelnünk.

Végül tizenkilencedik századi tisztelői azzal ártottak Edwards hírnevének a legtöbbet, hogy elsiklottak legeredetibb teológiai teljesítménye, nevezetesen: a megújulás kérdéséről szóló bibliai tanítás úttörő megvilágítása fölött. Ez a hiba valamelyest talán megbocsáthatónak tetszhet, hiszen e tárgyú gondolatait Edwards apránként fejtette ki a harmincas éveiben írt, öt munkájában: A Narrative of a Surprising Work of God in the Conversion of many hundred souls in Northampton and the neighbouring Towns and Villages [Elbeszélése Isten ama meglepő munkájának, melynek folytán sok száz lélek megtért Northamptonban, a környező városokban és falvakban; 1735]; A History of the Work of Redemption [Az üdvösség munkájának története; 1739-ben mondott prédikációk; kiadva 1744]; The Distinguishing Marks of a Work of the Spirit of God [Isten Lelke munkájának megkülönböztető jegyei; 1741]; Thoughts on the Revival of Religion in New England in 1740 [Gondolatok az 1740-es új-angliai vallási megújulásról; 1742] és a Treatise on the Religious Affections [Értekezés a vallásos indulatokról; 1742–43-ban mondott prédikációk; kiadva 1746]. A másodikat leszámítva ezek mindegyike így vagy úgy igyekezett igazolni az Edwards által megtapasztalt két megújulást az akkoriban felhozott vádakkal szemben, hogy ezek csupán fanatikus érzelemkitörések voltak. E közvetlen céljuk miatt, úgy tetszhet, kevésbé tarthatnak számot a későbbi nemzedékek érdeklődésére. Csakhogy beléjük ágyazva, Edwards átfogó magyarázatát adja a megújulásnak mint Isten munkájának, másként szólva bennük megújulás-teológiáját fejti ki, mellyel minden korábbi hasonlót túlszárnyalt és maradandót alkotott. Minden bizonnyal ezzel járulhat hozzá leginkább a mai evangelikál gondolkodás fejlődéséhez.

Jelentőségteljes tény, hogy jelenleg egyre nagyobb érdeklődést vált ki a megújulás kérdése, mint tanúsítja a protestáns felekezeteken belül működő megannyi megújulási közösség. Mind többek meggyőződése, hogy az egyház szükségleteire csakis a Magasságos látogatása adhat választ. Többségünk azonban bizonytalan a tekintetben, hogy miben is áll a megújulás, és mire kell számítanunk, ha valamely megújulás bekövetkezik. És ebben a vonatkozásban különösen kétfajta hibára vagyunk hajlamosak.

Az egyik: a régiség tévedése. Ebbe a hibába akkor esünk, ha megújulás-felfogásunkat valamely történelmi megújulás alapján alakítjuk ki, és eme felfogásunkat mint zsinórmértéket állítjuk minden eljövendő megújulással szembe. Ezzel két veszélynek tesszük ki magunkat.

Először is eleve hajlamossá tesszük magunkat arra, hogy valamely korábbi megújulás külső jegyeit – földre borulásokat, víziókat, ösztönös éneklést vagy bármely más, ránk benyomást tevő jelenséget – felmutató vallásos izgalomkitöréseket elhamarkodottan megújulásnak tekintsünk. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy nemcsak Isten Lelke, hanem az ördög is képes a vallásos izgalom külső jegyeit előidézni, és hogy a Sátán számtalanszor végzett nagy pusztítást az egyházban éppen a fanatizmus öncsaló mozgalmai révén, amelyek magukat kétségkívül jóhiszeműen a Szentlélek mozgalmának állították. Szükségünk van valamilyen kritériumra, amellyel a kettőt megkülönböztethetjük, máskülönben a Sátán tetszése szerint szabadon járathatja velünk bolondját azzal, hogy megújulási vágyunkat a maga sajátos „enthuziaszta” érzékcsalódásaival csillapítja. Márpedig erre a célra nem alkalmas a precedens – Edwards kifejezésével „a korábbi megfigyelés” – kritériuma. Mint Edwards mondja, „amihez az egyház hozzászokott, az nem jelent regulát, melyre ilyen esetekben akár ilyen, akár olyan ítéletünket alapozhatjuk”.⁸ Ennél jobb próbakőre van szükségünk, hogy megkülönböztessük a hamisat az igaztól.

Másfelől azonban, ha a megújulást csupán valamely múltbeli megújulás szemszögéből fogjuk fel, megnehezítjük magunknak, hogy felismerjünk bármely jövendő, valóban Isten küldte megújulást. Istennek ugyanis nem szokása önmagát ismételnie. Nincsen semmi alapja annak a feltevésnek, hogy valamely későbbi megújulás külsőségei egyeznek valamely régebbiével, ahogyan annak sincsen, hogy megtérése során két ember a tapasztalatok egyazon egymásutánját éli meg. Akik csak akkor engedik meg, hogy Isten tevékenykedik, ha látják, hogy egy az egyben megismétel valamely korábbi cselekedetét, azok, mint Edwards mondja, „korlátozzák Istent, ahol ő maga nem korlátozza magát. Márpedig ez különösképpen esztelenség ez esetben [ti. a megújuláséban]”, majd így folytatja:

Mert aki csak alaposan megfontolta mindazokat a csodálatos és titokzatos metódusokat, amelyeket az isteni bölcsesség az új teremtés munkáját – vagy az üdvösségnek az első asszony magjának tett ígérettől mindmáig tartó munkáját – végezve alkalmaz, könynyűszerrel megfigyelheti, hogy Istennek szokása mindig új látványokat feltárni, új s csodálatos dolgokat előhozni… menny és föld álmélkodására…⁹

A másik fenyegető hiba: az ábrándozás tévedése. Ebbe akkor esünk, amikor azt képzeljük, hogy a megújulás, ha egyszer eljön, úgy működik, mint a krimik utolsó fejezete – megoldja minden bajunkat, rendbe teszi minden zavarunkat és végül idilli békességben és elégedettségben, lélekzaklató gondok nélkül hagy minket.

A megújulásról értekező Jonathan Edwards mindkét hibára előre figyelmeztet minket. Először is óv minket a régiség tévedésétől azáltal, hogy megtanítja ama bibliai elveket, amelyek alapján eldönthetjük, hogy valamely vallásos izgalomkitörésben Isten Lelke kitöltetését kell-e látnunk avagy sem. „A szabály a kezünk ügyében van – írja –, a szent könyv, melyet maga Isten adott nekünk, benne a világos és csalhatatlan jegyekkel, melyekkel kellőképpen dönthetünk a természet dolgaiban.”¹⁰ Ezután Edwards igyekszik alaposan részletezni ezeket a jegyeket.

Másodszor óv minket az ábrándozás tévedésétől, éspedig azzal, hogy folyvást felhívja figyelmünket a megújulás által maga után vont problémákra. A megújulás az élet megújulását jelenti, és ez élet nem más, mint erő. Az igaz, hogy a megújulás megszabadítja az egyházat a közöny és az egykedvűség nyavalyáitól, de legalább ennyire igaz az is, hogy a megújulás a lelki erők rendezetlenül és fegyelmezetlenül hömpölygő kiáradása folytán temérdek új bajt zúdít az egyházra. Megújuláskor a szentek a fásultság és a közöny állapotából hirtelenében a lelki és isteni dolgok valóságának mindent elsöprő tudatára ébrednek. Olyanok ilyenkor, akár az alvók, kiket legmélyebb álmukból ráznak föl: elkápráztatja őket a világosság ragyogása, és alig látnak. Azt sem tudják, hol vannak: bizonyos értelemben mindent látnak, ahogy azelőtt soha, de más értelemben nem látnak semmit, mert elvakítja őket a ragyogás. Lábuk alól kicsúszik a talaj, elveszítik arányérzéküket. A büszkeség bűnébe esnek, érzékcsalódásaik vannak, megbomlik lelki egyensúlyuk, okvetetlenkednek, különcködnek. Az eseményektől elragadott megtéretlenek hirtelenében megérzik az igazság erejét, jóllehet szívük nem újult meg, ezért aztán öncsaló és magabízó, kíméletlen és keserű, félelmetes és kérkedő, hóbortos és fanatikus, civakodó és bomlasztó „enthuziasztákká” válnak. Ezután esetleg látványos bűnökbe esnek és hitehagyókká lesznek, vagy megmaradnak az egyházban, hogy megbotránkoztassák a többieket dogmatikus, önnön tökéletességük tudatában tett kijelentéseikkel, melyek szerint ha valamit ők tesznek, az nem róható föl bűnükül, de ha ugyanazt mások teszik, az hétszerte nagyobb bűnnek számít. A Sátán (aki, mint Edwards egy helyütt megjegyzi, „a mindenség legjobb hittudományi karán tanult”) lépést tart Istennel, a Teremtő tetteit szakadatlanul kiforgatja eredeti mivoltukból, azok gúnyképét mutatja fel.

Ennek megfelelően a megújulás soha nem más, mint Isten torzult munkája, és minél erőteljesebb a megújulás, annál inkább számíthatunk megbotránkoztató torzulásokra. Nincs mit csodálkoznunk tehát, hogy a lelkileg korlátozottabb látású, tiszteletreméltó egyháztagok e túlzásokra való hivatkozással mindent latba vetnek a történetesen kibontakozó megújulás ellen; ugyancsak nincs mit meglepődnünk azon, hogy számos lelkipásztor – mint tapasztalatból tudjuk – elzárkózik a megújulás elől, sőt ellene prédikál, igyekszik elfojtani, mondván, hogy az egyáltalán nem lelki jelenség. A maga esetében Edwardsnak mindezzel szembesülnie kellett, és mindezekkel bennünket is szembesít. „Istennek nincsen munkája botránykő nélkül – írta komoran 1741-ben –, a hitvallók között minden bizonnyal több esetét fogjuk látni a hitehagyásnak és az égbekiáltó bűnnek…”¹¹ Nem, a megújulás, bár általa Isten megtisztogat és megtisztít, soha nem ment a velejáró torzulásoktól. Elég az Újszövetséget fellapoznunk, hogy ezt belássuk. Ugyanakkor ez soha nem homályosíthatja el a tényt, hogy a megújulásban Isten valóságos és dicsőséges munkája nyilvánul meg, melyre áhítoznunk kell, midőn az egyház rest. Most térjünk rá Edwardsnak a megújulásról szóló teológiai magyarázatára.

4. Tanítását hármas felosztásban mutatjuk be.

A megújulás természetére vonatkozó elvek. Itt három tételt kell megvizsgálnunk, s közülük a legfontosabbat, mely csaknem mindent meghatároz, taglaljuk a legrészletesebben.

Először is valamely megújulásban a Szentlélek Isten rendkívüli, valamely közösség keresztyén kegyességét megelevenítő és terjesztő munkája nyilvánul meg. A megújulás azért rendkívüli munka, mert hirtelen megfordítja a dolgok elfogadott irányát és bevett rendjét azok között, akik Isten népének vallják magukat. Azt várni, hogy Isten megújítsa egyházát, annyi, mint azt feltételezni, hogy az egyház halódik, elszunnyadt. Arról beszélni, hogy Isten kitölti Szentlelkét valamely ébredésben, miként Edwards a Szentírás alapján tette, annyi, mint arra utalni, hogy Isten valami váratlan és döntő dologgal megváltoztatja a dolgok állását, melyben a Lélek megelevenítő hatása és a lelki valóságok eleven tudata a hiányával tűnt ki.

A megújulás a keresztyén kegyességet eleveníti meg és terjeszti. Noha a Lélek a bibliai igazság ismerete által valósítja meg megújító munkáját, a megújulás nem pusztán vagy nem elsősorban az ortodoxia helyreállítását jelenti. Lényegében véve a vallás helyreállítását hozza. Láthattuk, hogy Edwards felfogásában a keresztyén vallást nem más, mint az evangéliumban kijelentett isteni valósággal való tapasztalati ismeretség, illetve a rá adott szívből jövő és gyakorlati válasz. Nos, éppen ez sorvad el a megújulás előtti álmatag és meddő állapotban, és ezt újítja meg a Lélek kitöltése. Következésképpen „az Isten Lelke munkájának [azaz a megújulásnak] a megkülönböztető jegyei” a gyakorlati kegyességhez kötődnek. E jegyeket Edwards részletesen bemutatja nagyszerű, az 1János 4,1-ről szóló rövid értekezésében, melynek az imént idézett kifejezést adta címül. Érdemes hosszasan idéznünk belőle, mert mindaz, amit mond, egybevág témánkkal, ráadásul ragyogóan példázza Edwards értekező irályát.

Csak azon jegyek bemutatására szorítkozom, amelyeket az apostol megad abban a fejezetben, amelyből textusomat vettem, és amely e dolgot külön, a Biblia minden más helyénél világosabban és teljesebben taglalja. A jegyekről az e fejezetben talált sorrendben beszélek.

1. Ha a tevékenység az embereket a szűztől született és Jeruzsálem falain kívül megfeszített Jézus nagyobb megbecsülésére sarkallja, és, úgy tetszik, inkább megerősíti és megalapozza elméjükben az evangéliumban kijelentett igazságot, hogy ugyanis ő az Isten Fia és az emberek Megváltója, akkor ez bizonyságos jele annak, hogy a tevékenység Isten Lelkétől van. Eme jelet az apostol a 2. és a 3. versben adja meg…, amelyben nemcsak annak megvallásáról beszél, hogy egy ilyen ember megjelent Palesztinában és az elbeszélt dolgokat cselekedte és szenvedte, hanem annak megvallását is, hogy ő volt a Krisztus, azaz az Istennek Fia, a felkent Úr és a Megváltó, miként a Jézus Krisztus névből is kitetszik…

Az ördög legkegyetlenebb és legkérlelhetetlenebb ellenségességgel viseltetik ez ember iránt, különösképpen mint az emberek Megváltója iránt, halálig gyűlöli üdvözítésének elbeszélését és tanítását, és soha nem támasztana az emberekben krisztustisztelő gondolatokat…

2. Midőn a Lélek munkálkodik, a Sátán országának szándéka ellen tevékenykedik, amely a bűn bátorításában és fenntartásában, az emberek világi vágyódásainak szításában áll; ez tehát bizonyságos jele annak, hogy ez a lélek igaz, nem pedig hamis lélek. Eme jelet a 4. és az 5. versben ismerjük meg…, az e világ szón az apostol bizonyosan mindazt érti, ami a bűn szándékát illeti, és abba belefoglalja az emberek minden romlottságát és gonosz vágyát, valamint az ezeket megelégítő minden cselekedetet és tárgyat.

Ezért annak alapján, amit az apostol mond, biztonságosan megállapíthatjuk, hogy az a lélek, amely az emberek között olyképpen munkálkodik, hogy bennük csökkentse a világi élvezetek, nyereségek és dicsőségek becsületét, hogy e dolgok hajszolásától távol tartsa szívüket, s hogy eljövendő állapotukkal és örök boldogságukkal való mélységes törődésre indítsa őket…, az a lélek, amely meggyőzi őket a bűn szörnyűségéről, az általa szerzett büntethetőségről és az általa okozott nyomorúságról, az a lélek tehát nem lehet más, hanem csakis az Istennek Lelke.

Aligha tételezhetjük fel, hogy a Sátán meggyőzi az embereket a bűnről és felébreszti lelkiismeretüket…

3. Az a lélek, amely úgy tevékenykedik, hogy az embereket a Szentírás nagyobb tiszteletére indítja és megveti bennük az igazságnak és hittudománynak alapjait, nem lehet más, hanem csak az Istennek Lelke. Ezt a regulát az apostol a 6. versben fekteti le… Mi az Istentől vagyunk, azaz „minket, az apostolokat Isten küldött, azt a tisztet bízta ránk, hogy tanítsuk a világot, és hirdessük a tanításokat és rendeléseket, hogy azok az embereknek regulául legyenek; aki ismeri az Istent, hallgat reánk” etc. Az apostol okvetése itt mindazokra rámutat, akik ebben az értelemben Istentől vannak, azaz mindazokra, akiket Isten azért küldött és ihletett meg, hogy hirdessék egyházának a hit és a gyakorlat reguláját, vagyis minden prófétára és apostolra… egyszóval a Szentírás minden írnokára. Az ördög soha nem támasztana az emberekben tiszteletet az isteni Ige iránt… A megtévesztés lelke soha nem buzdítaná az embereket, hogy útmutatást az Isten ajakán keressenek… Vajon a tévelygés lelke, hogy megcsalja az embereket, támasztana-e az emberekben nagyrabecsülést a csalhatatlan regula iránt, ösztökélné-e őket arra, hogy sokat töprengjenek rajta, hogy legyenek jártasak benne? Vajon a sötétségnek fejedelme, hogy országát kiterjessze, kivezetné-e az embereket a világosságra?

4. A 6. versből a lelkek megítélésének még egy reguláját vonhatjuk ki…, ha megfigyeljük az emberek között munkálkodó lélek tevékenységi módját, és azt látjuk, hogy az igaz lélekként tevékenykedik, a személyeket az igazsághoz vezeti, az igaz dolgok felől őket meggyőzi…, ha például azt tapasztaljuk, hogy ez a munkálkodó lélek a korábbiakhoz képest fogékonyabbá teszi az embereket arra, hogy van Isten, és ez az Isten nagy és bűngyűlölő Isten, hogy az élet rövid és ingatag, hogy van másvilág, hogy az embereknek halhatatlan lelkük van, és számot kell adniuk Isten előtt, hogy természetük és tetteik szerint szertelenül bűnösök, hogy magamagukban tehetetlenek; és megerősíti őket valamely elfogadható tanítással egyező egyéb dolgukban; akkor az ilyenképpen munkálkodó lélek az igazság lelkeként tevékenykedik, úgy jelenti meg a dolgokat, amint valósággal vannak… Következésképpen leszűrhetjük, hogy nem a sötétségnek lelke tárja így föl és nyilvánítja így ki az igazságot…

5. Ha az emberek között munkálkodó lélek az istenszeretet és az emberszeretet lelkeként tevékenykedik, akkor ez bizonyságos jele annak, hogy az nem lehet más, hanem csak az Istennek Lelke. E jelről az apostol a 6. verstől kezdve a rész befejezéséig mindvégig bizonykodik…, és kimondottan mind az Isten, mind az emberek iránti szeretetről beszél: az emberek iránti szeretetről a 7., 11. és 12., az Isten iránti szeretetről a 17., 18. és 19. versben szól, mindkettőről együttesen pedig az utolsó két versben. A lélek…, mely ez emberekben a Jézus Krisztus tökéletessége iránti áhítat- és gyönyörűségteljes érzületet munkálja…, mely szívüket ama szeretetre 425 indításokkal és sarkallásokkal nyeri meg és ragadja el, amelyekről az apostol beszél…, úgymint: Isten csodálatos ingyen szeretete, hogy egyszülött Fiát a halálba küldte értünk, és a Krisztus csodálatos, halálos szeretete irántunk, akik nem szerettük, hanem ellenségei voltunk, nos, ez a lélek csakugyan nem lehet más, hanem egyedül az Isten Lelke… Az a lélek…, amely Istennek az evangéliumban kijelentett és a Krisztusban megnyilvánult tulajdonságait az elmélkedés gyönyörűségteljes tárgyaivá teszi, és amely az embereket lélekben arra indítja, hogy áhítozzák Istent és Krisztust – a jelenlétüket, a megismerésüket, a velük való közösséget és a nekik való engedelmességet –, hogy nekik tetsző és őket tisztelő életet éljenek, az a lélek, amely elcsendesíti az emberek közötti viszályt, a békesség és a jóakarat lelkét adja nekik, nyájas cselekedetekre és a lelkek üdvösségének igaz óhajtására serkenti őket…, nos, ez adja a legfőbb tanúbizonyságát annak, hogy igaz és isteni lélek munkálkodik.¹²

Edwards tehát azt állítja, hogy ahol csak megteremnek ezek a gyümölcsök, ott Isten Lelke munkálkodik, és következésképpen azt, hogy ezek a jelek csalhatatlanul megmutatják, hogy a vallásos izgalom valamely kitörésében, bármily szertelennek és olykor aggasztónak tűnjék is, a megújulás munkálkodik-e avagy sem. A megújulás kritériumát nem e gyűléseken tapasztalható izgalom vagy csinnadratta, hanem a Lélek gyümölcsei – azaz az Atyába és a Fiúba, a Szentírásba és a benne foglalt tanításba vetett hit és az irántuk való szeretet, illetve a mások javára tett jó cselekedetek – képezik. Ahol ezek a gyümölcsök hirtelen, valamely terméketlen időszak után egy egyházban vagy közösségben megteremnek, ott a megújulás bizonyos mértékig elkezdődött, bármely járulékos torzulások tűnjenek is föl vele egyidejűleg.

Edwards (igaz puritán módra) a vallás lényegét az Istennel való tudatos közösségben látta, no mármost megújuláskor, a kitöltött Lélek intenzív befolyása alatt az egyénnek az Isten jelenlétéről nyert tudata, az Isten ismeretében való elmerülése és az Isten szeretetéről szerzett bizonyosság öröme a feszültség rendkívüli fokára juthat el. Edwards mindebből elég sokat felismert népe körében, de egyetlenegy eset sem tűnt olyan különlegesnek, mint tulajdon feleségéé, akinek tapasztalatát részletesen leírja (persze név nélkül) a Thoughts on the Revival egyszerűen a „The nature of the work in a particular instance” [A munka természete egy sajátlagos esetben] címet viselő fejezetében (I: v). A leírást teljes egészében ajánlatos elolvasni; itt csupán néhány mondat erejéig idézhetjük. Sarah Edwards tapasztalata, mint férje írja, a következő elemeket foglalta magában:

Igen-igen gyakori, hosszan tartó időzés az isteni tökéletesség dicsőségének és a Krisztus teljességének látásánál, úgyannyira, hogy az illető személy lelkét mintegy tökéletesen megsemmisítette és elnyelte a mindenestül kimondhatatlan világosság, szeretet, nyájas vigasztalás, lelki nyugalom és boldogság… E nagy örvendezést reszketés, azaz Isten nagyságának és felségének, valamint a személy kicsinységének és hitványságának mély és eleven átérzése kísérte… A mondottakkal együtt járt… az Isten félelmes felségének, nagyságának és szentségének rendkívüli megérzése… A test erejét gyakran elvonta eme szent és jóságos Istennel szemben elkövetett bűnért érzett mélységes gyász… Az evangéliumban kijelentett nagy dolgok igaz voltának bizonyossága, az üdvösség munkájának és a Jézus Krisztus általi megváltás útjának dicsősége többször rendkívüli erővel elhatalmasodott a személyen… Az illető gyönyörűségét lelte az Istennek és a Jézus Krisztusnak való dicséretek éneklésében, és azért sóvárgott, hogy ez a mostani élet ne lenne más, hanem csak szakadatlan, Istennek dicséretet mondó éneklés. Azt kívánta, mint elmondotta, hogy üljön s végigénekelje ez életet; és mindent elsöprő boldogsággal töltötte el őt a gondolat, hogy az örökkévalóságig így cselekedjék…¹³

Így fest tehát az Istennel való megvalósult közösség benső állapota, az igaz és tiszta keresztyén kegyesség, amelybe megújító munkájával a Szentlélek minden szentet kisebb-nagyobb mélységig bevezet. „Ha e dolgok merő enthuziazmusból fakadnak, ha holmi háborodott elmében fogannak meg csupán – írja Edwards finom iróniával –, akkor annál inkább szálljon meg engem is ez boldog elmeháborodás!” Az ilyen tapasztalatok, állította (kétségkívül joggal), napnál világosabban bizonyítják, hogy a Szentlélek munkálkodott azokban a mozgalmakban, amelyekből e tapasztalatok származtak.

A mostani gondolatmenet végén azt kell még hangsúlyoznunk, hogy Edwards szemében a megújulás a keresztyén kegyességnek valamely közösségen belül való helyreállítását jelentette. A megújulás az egyházon belül ment végbe, és ez áldás következményeként került sor a hit terjesztésére az egyházon kívüli megtéretlenek körében. Isten pünkösdkor az apostolokra mint közösségre töltötte ki Szentlelkét, és az egyházat mint közösséget vezeti ébredéshez (vö. Ézsaiás 51,17; 52,1). Ez persze nem jelenti azt, hogy a keresztyén ember ne újulhatna meg lélekben egyénileg, miközben egyháza közömbös marad, csupán azt kívánja megerősíteni, hogy Istennek az a sajátos munkája, amelyet megújulás néven taglalunk most, valamilyen értelemben az egyházra, nem pusztán a keresztyén egyénre irányul.

Másodszor a megújulásoknak középponti helye van Isten kijelentett céljaiban. „Isten avégett teremtette a világot – jelenti ki Edwards –, hogy Fiának országot készítsen (mert őt jelölte ki a világ örököséül).”¹⁴ Ezt a célt valósítja meg először a Krisztus által a Kálvárián elnyert üdvösség, majd pedig országának győzelmei. „Ezután (Krisztus mennybemenetele óta) egészen a dolgok végső befejezéséig az isteni gondviselés minden rendelése Krisztusnak adja meg a jutalmát, az ő földi tetteinek és szenvedéseinek szándékát teljesíti be.”¹⁵ Az egyetemes uralkodás ígéretét kapta Krisztus, és a végső befejezés előtti időben ezt az ígéretét az Atya részben a Lélek egymást követő kitöltéseivel váltja valóra, amelyek a hitetlen világnak bebizonyítják Krisztus országának valóságát, és annak határait kiterjesztik Krisztus egykor volt ellenségei közé.

Midőn Isten ily dicsőséges erővel nyilvánítja meg magát a hasontermészetű munkákban [mint amilyen az új-angliai megújulás], úgy látszik, különösképpen eltökélte, hogy Fiának tisztességet ad és beteljesíti a néki tett esküjét, hogy minden térdet meghajlít őelőtte… Isten az örökkévalóságtól fogva szívén viseli drága és egyszülött Fia megdicsőítését, és evégett külön időszakot rendel, melyekben mindenható erejével megjelenik, hogy Fiának tett ígéretét teljesítse… Nos, ezekben van a Lélek kitöltetésének ideje, ezekben van az Ő sereggyűjtésének napja…¹⁶

Edwards azonban ennél is továbbmegy.

Az ember bűnbeesésétől fogva mind a mai napig Isten Lelkének voltaképpen a rendkívüli közlései teljesítették az üdvösség munkáját. Jóllehet a Szentlélek folyamatosabb hatása valamelyes mértékben mindig kíséri az istentiszteleti rendeléseket, e munka folytatása végett a legnagyobb dolgokat a rendkívüli kiáradások tették a kegyelem különleges időszakaiban…¹⁷

Abból a feltevésből kiindulva, hogy az éltető kegyesség minden feljegyzett megújulása a Lélek kiáradását jelzi, Edwards azt igyekszik bizonyítani, hogy ez az általánosítás állt a bibliai történelemre nézve is, és hogy nincs okunk kétségbe vonni, hogy áll ma is. Edwards mint poszt-millenista a világ megtérését várta, és határozottan azt jósolta, hogy ez az egész egyházat magával ragadó hatalmas megújulás, illetve az ebből fakadó, az egész földgolyóra kiterjedő missziói offenzíva nyomán fog bekövetkezni.

Ennek megfelelően, midőn az egyházi élet hanyatlik – Isten ítélete rajta – és a missziói buzgalom csökken, a keresztyén embernek reménykednie kell a Lélek kiáradásában, mely megváltoztatja a dolgok állását. Ebbéli reményének ráadásul van – imádságban ki is fejezhető – biztosítéka, de ez a biztosíték nem abból fakad, hogy az egyház megérdemli, hanem abból, hogy Isten örökkévalón elhatározta: megdicsőíti Fiát országában.

Harmadszor a világon Isten minden munkája közül a legdicsőségesebbek a megújulások. Edwards ragaszkodik ehhez, megszégyenítve mindazokat, akik érdektelennek vallották az Új-Angliában megtapasztalt isteni ébredést, és magatartásukkal azt sejtették, hogy a keresztyén embernek hasznosabb egyéb dolgokkal foglalatoskodnia.

Természeténél fogva és a maga nemében az ilyen munka bizonyul Isten minden munkája közül a legdicsőségesebbnek [tiltakozik Edwards]. Benne az üdvösség munkája (Isten minden más munkájának nagy célja, melynek csupán árnyképe volt a teremtés munkája)…, az új teremtésnek a réginél végtelenül dicsőségesebb munkája nyilvánul meg. Bátorkodom Isten egyetlenegy lélek megtérítéséért végzett munkáját az egész materiális mindenség teremtésénél dicsőségesebb munkának állítani…¹⁸

Ebből következik tehát, miként Edwards sejteti, hogy a megújulás témája megörvendezteti és magával ragadja az egyenes gondolkodású keresztyén embert, akinek ujjong a szíve Isten dicsősége láttán, és a magát hívőnek tartó ember, ha nem tanúsít érdeklődést e kérdés iránt, lelkileg bizonyosan nyomorúságos állapotban leledzik.

2. A megújulás külső formáira vonatkozó elvek. Itt nem kell a részletekbe bocsátkoznunk, hiszen jeleztük már, miként gondolkodott róluk Edwards. Ő maga az idevágó összes kérdést taglalja, persze különösen az új-angliai ébredést tartva szem előtt, mi azonban általánosítva mutatjuk be őket.

A megújulást Edwards vegyes munkának mondja. A Sátán konkolya minden pillanatban felüti fejét Isten tiszta búzája között. Bizonyos szempontból ez még inkább láthatóvá teszi Isten munkáját.

Az isteni hatalmat és dicsőséget még fényesebben felragyogtatja az, ami egyidejűleg a földi eszköz gyengeségének látszik. Istennek tetszik, hogy kinyilvánítsa az alattvaló gyengeségét és érdemtelenségét, miközben felmutatja hatalmának tökéletességét és kegyelmének bőségét.¹⁹

Isten megengedi, hogy az emberi gyengeség és bűn betolakodjék megújulás idején, éspedig azért, hogy minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá tegye, hogy a mozgalom lelki gyümölcsei nem az érintettek bárminő jóságából, hanem kizárólag az ő saját kegyelmi munkájából származnak. Ezért írja Edwards továbbá:

Bizony hasonlatos ez ahhoz, ahogyan Isten bánik népével, kegyelmének valamely dicsőséges munkája kezdetén azért enged meg sok tévelygést és szenvedi el népe erőtlenségét, hogy örömükre őket mivoltukról kitanítsa, őket megalázza, valamint alkalmassá tegye őket arra a dicsőséges bővelkedésre, amelyben részesíteni készül őket, de legfőképpen azért, hogy magamagának tartsa fenn dicsőséges munkájának tisztességét. Mert a munka kezdetén megjelenő szertelenül nagy emberi gyengeség által válik nyilvánvalóvá, hogy műve fundamentumát Isten nem az emberi erőre és bölcsességre rakja le.²⁰

Ennek megfelelően megújulás idején a Sátán nem ütközik akadályba és jellegzetes stratégiát alkalmaz.

Midőn már nem bírja csendben és biztonságban tartani az embereket, szertelenségbe és különcködésbe hajszolja őket. Visszafogja őket, amíg csak tudja, de midőn már nem győzi, előre taszítja őket, és ha lehet, gáncsot vet nekik.²¹

Azaz érzéseik erejét kihasználva igyekszik elragadni a megújult hívőket, megkísértve őket gőggel, akadékoskodással, az egyház bevett rendjével szembeni türelmetlenséggel és azzal a makacsul visszatérő hiedelemmel, hogy a Lélek szabadabban munkálkodik, ha a keresztyének a szervezetlenség állapotában maradnak, ha a papok készüléssel nem bajlódva prédikálnak, mintha a rögtönző önkéntelenség volna a lelkiség legmagasabb rendű formája. A Sátán továbbá közvetlen hitetéssel és sugalmazással igyekszik őket rászedni, és így arra a következtetésre juttatni, hogy minden önkéntelenül eszükbe jutó gondolat vagy szöveg nem lehet más, csak Isten üzenete. Ilyen s hasonló eszközökkel hajszolja buzgalmuk hevében a híveket mindenféle elővigyázatlanságba. Rendszerint ezt az eljárást alkalmazza megújulások idején. Mindezt Edwards részletesen taglalja a Thoughts on the Revival negyedik fejezetében.

Éppen ezért, hangsúlyozza Edwards, életbe vágóan fontos, hogy a lelkiségi mozgalmakat ne közvetlen megnyilvánulásaik vagy melléktermékeik, hanem a résztvevőkre gyakorolt végső hatásuk alapján ítéljük meg. Ha a jelenségekre összpontosítunk, bőséggel találunk hamis, megfontolatlan, fejetlen, vad és fanatikus dolgokat, és így abba a kísértésbe esünk, hogy a mozgalomban ne lássunk semmi Istentől valót. A dolgot azonban, mint láthattuk, akkor értékelhetjük helyesen, ha megnézzük, a nagy csődület és rendetlenség közepette jelen vannak-e „az Isten Lelke munkájának megkülönböztető jegyei” avagy sem. Ha megtaláljuk őket, tudhatjuk, Isten munkálkodott benne.

Nem lennénk bölcsek, ha arra a következtetésre jutnánk, hogy Edwards mondandójának nincs üzenete számunkra. Botorság lenne azt képzelni, hogy ha Isten ma kitöltené Lelkét, azonnal felismernénk, hogy mi zajlik. A megújulás mindig váratlan módokon következik be, gyakran nem várt és nem szívesen látott személyek révén. Nem szabad kizárnunk, hogy egy napon mi magunk állunk zavartan valamely forrongó és zajos lelkiségi mozgalom előtt, nem tudván eldönteni, hogy Istentől való-e, és azon kapjuk magunkat, hogy felszíni durvaságai és teológiai, istentiszteleti és erkölcsi ostobaságai iránti ösztönös ellenszenvünk miatt azon nyomban elutasítjuk azt. Ilyenkor tanácsos felidéznünk mindazt, amit Edwards a megújulások vegyes jellegéről és az ítélkezés ilyen esetben alkalmazandó elveiről mondott.

3. Imádság megújulásért. Istennek, írja Edwards

akarata, hogy szentjeinek imádkozása – csodálatos kegyelme által – legyen ama legnagyobb és legfőbb eszköz, amely a Krisztus országának szándékait a világon teljesíti. Midőn Isten valamely nagynagy dolgot készül végbevinni egyházáért, az az akarata, hogy azt népe rendkívüli imádsága előzze meg, miképpen megmutatja Ezékiel 36,37: „Még arra nézve is kérni hagyom magamat Izráel házának, hogy cselekedjem ő velök” [lásd az összefüggést]. Azonkívül kijelentetett, hogy midőn Isten nagy dolgokat készül cselekedni egyházával, ehhez úgy lát hozzá, hogy rendkívüli módon kitölti a kegyelemnek és a könyörgésnek lelkét: Zak 12,10.²²

Minthogy ez így van, a megújulásra vágyó keresztyének erős ösztönzést kapnak, hogy imádkozzanak is érte. Sőt mi több: a keresztyének határozott kötelessége érte imádkozni. Edwards ezt igyekezte bizonyítani az A humble attempt to promote Explicit Agreement and Visible Union of God’s People in Extraordinary Prayer for the Revival of Religion [Alázatos próbálkozás Isten népe kimondott egyetértésének és látható egységének előmozdítására a vallás megújulásáért való rendkívüli imádságban] című értekezésében. Ebben az írásában támogatását fejezte ki ama skót lelkipásztorok által 1746-ban az angolszász keresztyének között köröztetett emlékeztető iránt, amely arra szólította fel az egyházakat, hogy hét éven át szombat esténként, vasárnap reggelente és minden negyedév első keddjén „rendkívüli” imádságot mondjanak az egész világ megtéréséért. Edwards az ilyen imádkozás kötelessége mellett az egyház kiterjesztéséről szóló bibliai jóslatok és ígéretek alapján érvelt, melyekből kitűnik, hogy Isten akaratának megfelel, hogy az emberek az egész világ megújulásáért imádkozzanak, mind az Úri Imádság szempontjából, minden pedig abból a szempontból, hogy Edwards korának világegyháza kétségbevonhatatlanul megújulásra szorult. (Az új-angliai ébredés 1742-re kifulladt.) Hadd idézzünk két gondolatébresztő passzust:

Ha végignézzük az egész Bibliát és megfigyeljük az imádságnak benne feljegyzett eseteit, azt találjuk, hogy semmilyen más kegyelemért nem hangzott el annyi imádság, mint az egyház szabadulásáért, helyreállításáért és virágzásáért, valamint Isten dicsőségének és kegyelmi országának a világban való előmeneteléért… A Zsoltárok könyve nagyobbrészt e kegyelemért esedező imádságokból, róla mondott próféciákból és prófétai dicséretekből áll… A Szentírás nem nyilvánítja ki bőségesen, hogy Isten népének kötelessége e nagy kegyelemért sokat imádkozni, de bővelkedik a sokféle megfontolásban, mely erre sarkallja őket… Talán nincsen még egy dolog, amit a Biblia oly nagy mértékben megígér, hogy a szenteket hitre, reménységre és imádkozásra buzdítsa, mint ezt a kegyelmet, és ez bizonyítja a legvilágosabban, hogy érte Isten népének kötelessége imádkozni. Mert kétségtelen, hogy amit Isten bőségesen ígéreteibe foglal, azt Isten népének bőségesen kell imádságaiba foglalnia…²³

Természetesen elgondolkodhatunk azon, hogy mit eredményezett az imádkozásra való 1746-os felhívás. Azt persze nem tudhatjuk, hogy az utána következő hét évben végül mennyi imádkozásra került sor, s hogy akiknek szokásává vált a „rendkívüli” imádkozás, felhagytak-e vele 1753 után. Az bizonyos, hogy először semmi megrendítő nem történt. Angliában az evangéliumi megújulás valamelyest alábbhagyott első, megrázó évtizede (1735– 1745) után, Új-Angliában a nagy ébredés utáni nemzedék lelkileg közömbösnek mutatkozott. Az 1770-es évektől azonban a metodista prédikátorok Angliában és Észak-Amerikában egyaránt hatalmas növekedésnek és alkalmanként ismételt megújulási feltételeknek lehettek a tanúi, az 1790-es években pedig kibontakozott a második nagy ébredés, ugyanekkor Hauge vezetésével Norvégiában, Routsalainen vezetésével pedig Finnországban indult virágzásnak a megújulás, és nem utolsó sorban ekkor indult útjára a protestáns missziói mozgalom, amelynek során az evangelikál keresztyénség egy nemzedék alatt a világ minden ismert táján megvetette a lábát. Vajon az éltető lelki erőknek ez az üde kirobbanása összefüggött-e a korábbi évtizedekben mondott imádságokkal? Vajon bekövetkezhetett-e volna, ahogyan bekövetkezett, nélkülük? Szép dolog találgatni, de a találgatás találgatás marad, ha mindent elmondtunk is.

Mindazonáltal Isten minden népének minden korban tiszte, hogy fohászkodjék: Isten építse föl Siont, jelenítse meg benne dicsőségét – a megújulás áldása révén. Szívleljük hát meg mindazt, amit Edwardstól eddig idéztünk, és amit értekezésének befejezéséből alább, befejezésképpen idézünk:

Remélem, hogy mindazok, akik meggyőződésük szerinti kötelességüknek tartják eme szándékot megtartani és előmozdítani, nem feledik el, hogy nemcsak sietve, hanem szakadatlan kell menniök, hogy az Úr előtt imádkozzanak és kérjék eme kegyelmét. Áhítatunkban tehát egyesítsük e két dolgot, miképpen előírásában a Megváltó egyesítette, de IMÁDKOZZUNK, ne pedig ÁJULDOZZUNK! Ha néhány éven át ebben kitartunk, de a gondviselésben semmi rendkívüli dolog nem láttatja, hogy imádságainkat Isten meghallgatta, méltatlan hívek lennénk, ha elcsüggednénk, és ezért restek és hanyagok lennénk Isten eme nagy kegyelmét kérni. Igéjéből világosan kitetszik, hogy Isten gyakorta szokta népének hitét és türelmét próbára tenni, mert midőn az valamely nagy és fontos kegyelemért kiált, ő a kért kegyelmet visszatartja egy időre, és nemcsak ezt teszi, hanem elébb a sötét jelenések sokasodását okozza. Végül azonban maradéktalanul sikerre viszi azokat, akik az imádkozásban állhatatosan megmaradnak, mert ezt mondják: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet…” Akármily nagyok reményeink, elégedjünk meg avval, hogy nem tudjuk az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett, és fogadjuk el, hogy Isten meghallgatja imádságainkat és beteljesíti dicsőséges ígéreteit az ő idejében.²⁴

* Tillotson, John (1630-1694), Cambridge-ben tanult lelkipásztor, Canterbury érseke, a korszak ismert latitudináris teológusa, világos, közérthető prédikációit a XVIII. század eszményítette.

* Utalás Samuel Taylor Coleridge „Ének a vén tengerészről” c. költeményére.

Jegyzetek

1 Edwards, Jonathan: Works. Hickman, Henry (szerk.). Banner of Truth, Edinburgh, 1974, II: 7; az igehirdetés a 3. oldalon kezdődik.

2 Uo., II: 17; az igehirdetés a 12. oldalon kezdődik.

3 Uo., I: 237, 238.

4 Uo., I: 394.

5 Uo., I: 391.

6 Uo., I: ccxxxii (idézet Dwight Edwardsról szóló emlékiratából).

7 I. h.

8 Uo., II: 261.

9 Uo., I: 369.

10 Uo., I: 375.