2. Miért kellenek nekünk a puritánok

Már maga a „puritán" szó is, születésétől, az 1560-as évek elejétől fogva, sár volt, gúnyolódásra, becsmérlésre használták, s bár jelentette az Erzsébet-kori anglikán egyházzal szembeni vallási elégedetlenséget, főképpen mégis mogorvaságra, akadékoskodásra, önhittségre és nem csekély mértékű képmutatásra utalt. A szó jelentése később további, politikai tartalommal bővült, a Stuart monarchia elutasítását és valamiféle republikanizmust foglalt magában, elsődlegesen azonban továbbra is a protestáns vallás furcsa, dühöngő és gusztustalan válfajára utalt.

A puritánellenesség Angliában a restauráció idején kapott szabad folyást, és azóta is akadálytalanul hömpölyög. Észak-Amerikában Jonathan Edwards ideje után kezdett el gyarapodni, hogy a száz évvel ezelőtti poszt-puritán Új-Angliában jusson tetőfokára. Az utóbbi félévszázadban azonban a tudósok gondosan eltakarították a sarat, és ahogyan a Sixtusi kápolnában Michelangelo freskói szokatlan színekben pompáznak, miután a restaurátorok eltüntették a sötét lakkréteget, akképpen a puritánokról kialakult hagyományos kép gyökeresen megváltozott, legalábbis a tájékozottabbak szemében. (A tudás sajnos bizonyos körökben lassan terjed.) Akik vették a fáradságot, hogy Perry Millertől, William Hallertól, Marshall Knappentől, Percy Scholestól, Edmund Morgantól és egy sor újabb kutatótól tanuljanak, elismerik, hogy a jellegzetes puritánok nem félelmes és őrjöngő vademberek, vallási fanatikusok és politikai szélsőségesek, hanem józan, lelkiismeretes és művelt polgárok voltak: elvhű, odaszánt, eltökélt, fegyelmezett, a családi erényekben jeleskedő emberek, akiknek szembeszökő sajátos hibájuk alig akadt, azt az egyet leszámítva, hogy ha fontosat akartak mondani akár Istennek, akár embernek, hajlamosak voltak szaporítani a szót. Végre valahára kezd kitisztulni a kép.

Ám ennek ellenére a felvetés, hogy szükségünk van a puritánokra nekünk, huszadik század végi, mind a szent, mind a profán téren kifinomult és technikailag jártas nyugatiaknak, némelyeket a szemöldökük összevonására késztetheti. Nem akar ugyanis kimúlni a hiedelem, hogy a puritánok, bármily felelős polgárokként viselkedtek is, naivságuk és babonáik, primitívségük és rászedhetőségük, fene nagy komolyságuk és kínos lelkiismeretességük, kicsinyességük és lazítani nem tudásuk vagy nem akarásuk miatt legalább ennyire komikusak és szánalmasak voltak. Mi a csudát adhatnak nekünk ezek a zelóták, amire szükségünk volna, kérdezik.

A válasz egyetlen szóval így hangzik: érettséget. Az érettség magában egyesíti a bölcsességet, a jóakaratot, a rugalmasságot és a kreativitást. A puritánok érettségből mutattak példát: mi távol állunk ettől. Mi lelki törpék vagyunk. Egy sokat utazott, született amerikai (ez megjegyzendő) kijelentette, hogy ő az amerikai protestantizmust emberközpontúnak, manipulatívnak, sikerorientáltnak, szibaritának és érzelgősnek látja, s minthogy látni valóan az, jóllehet háromezer mérföld szélességben kiterjed, félhüvelyknél nem hatol mélyebbre. Ezzel szemben a puritánok együttvéve óriások voltak. Nagy lelkek a nagy Isten szolgálatában. Bennük a józanság, a szenvedély és a melegszívű együttérzés egyesült. Vizionáriusok és gyakorlatiasak, idealisták és egyben realisták voltak, módszeresen törekedtek céljaik felé, és nagyok voltak a hitben, a reménységben, a cselekvésben és a szenvedésben. De szenvedéseik, melyekkel az Atlanti-óceán mindkét oldalán (az óhazában a hatóságok, az új hazában az elemek) sújtották őket, valóságos hősökké edzették és érlelték őket. A mai jómód adta kényelem és fényűzés aligha járul hozzá az érettséghez, a nehézség és a küzdelem viszont annál inkább: a puritánok, miközben ama hitbeli és környezeti pusztasággal harcoltak, amelybe Isten helyezte őket, olyan hajlíthatatlan, verhetetlen, gyávaságon és félelmeken felülemelkedő jellembeli férfiasságra tettek szert, amelynek igaz előzményeit és példáit olyan emberekben kell látnunk, mint Mózes, Nehémiás, a pünkösd utáni Péter és Pál apostol.

A lelki harc tette a puritánokat olyanná, amilyenek voltak. A harcot mint elhívást fogadták el, magukat Uruk zarándok-harcosainak gondolták, miként Bunyan tette allegóriájában, és soha nem számítottak rá, hogy akárcsak egy lépést is haladhatnak előre anélkül, hogy valamilyen ellenállásba ütköznének. Ahogyan John Geree írja The Character of an Old English Puritane or Nonconformist [Egy öreg angol puritán vagy nonkonformista jelleme, 1646] című traktátusában: „[A puritán] egész életét harcnak vette, melyben Krisztus volt a kapitánya, a fegyvere, minden imádsága és könnye. A keresztfa volt zászlaja, jelszava pedig így szólt: Vincit qui patitur [az, ki szenved, győzedelmeskedik]".1 

A puritánok csaknem minden közéleti csatájukat elveszítették. Akik Angliában maradtak, bárhogy reménykedtek is benne, nem változtatták meg az anglikán egyházat, melynek követői közül csak az elenyésző kisebbséget sikerült megújulásra bírniuk, végül pedig a lelkiismeretükre gyakorolt számító nyomás miatt az anglikanizmus elhagyására kényszerültek. Akik átkeltek az Atlanti-óceánon, nem tudták Új-Angliában megvalósítani az Új Jeruzsálemet: az első ötven évben kicsi gyarmataik éppen csak megmaradtak, nekik maguknak pedig hajszálon függött az életük. De mivel az állandó, már-már elviselhetetlen nyomás és kudarcok közepette kitartottak szelídségben, békességben, türelemben, engedelmességben és reménységben, olyan erkölcsi és lelki győzelmeket arattak, amelyek a különleges tisztelet helyét szerezték meg nekik a hívők dicsőségcsarnokában, ott, ahol az első hely a Zsidók 11 hithőseit illeti meg. Eme kemencébe vetettség állandó megtapasztalása formálta érettségüket és finomította ki a tanítványi mivoltukkal kapcsolatos bölcsességüket. Az evangelizátor George Whitefield a következőképpen ír róluk:

Ezek a szavak Bunyan művei 1767-es újrakiadásának előszavából származnak, de a kenet ma is velük van, hatalmuk most is érezhető és érett bölcsességük ma is lélegzetelállító, mint a puritánok minden mai olvasója magának is hamarosan fölfedezheti. Irodalmi hagyatékuk révén a puritánok elvezethetnek minket is az általuk ismert és belőlünk olyannyira hiányzó érettséghez.

2. Hogyan képesek erre? Hadd vessek föl néhány konkrétumot. Először is van mit tanulnunk a puritánok mindennapi életének összeszedettségéből. Amiképpen keresztyénségük mindent felölelt, akképpen életük minden mozzanata összeillett. Életmódjukat ma holisztikusnak mondanánk: minden gondolatuk, tevékenységük, örömük, minden „teremtményhasználatuk", minden személyes képességük és kreativitásuk egyetlenegy célra összpontosult, hogy Istent dicsérjék ajándékainak megbecsülésével és minden dolog olyan átalakításával, hogy legyen „szentség az Úrnak". Szemükben a szent és a profán nem vált el egymástól, az egész teremtés, már amennyire érintette őket, szent volt, és ezért minden tevékenységüket meg kellett szentelniük, azaz Isten dicsőségére kellett végezniük. Így mennyei buzgóságukban a puritánok rendszerető, tárgyilagos, józan, imádságos, céltudatos, gyakorlatias emberekké lettek. Mivel az életet egységben látták, lelkiismeretes és alaposan átgondolt módon egyesítették az elmélkedést a cselekvéssel, az imádságot a munkával, a fáradozást a pihenéssel, az istenszeretetet a felebaráti szeretettel, a személyes azonosságot a társadalmival, az emberi kapcsolatokból adódó számos különböző kötelezettséget. Ebbéli alaposságukban valóban szélsőségesnek mutatkoztak, jobban mondva jóval alaposabbak voltak, mint mi vagyunk, de a Szentírásban lefektetett keresztyén kötelességek széles körének összeötvözésében feltűnő kiegyensúlyozottságról tettek bizonyságot. „Metódus" (mi azt mondanánk, életszabály) szerint éltek, gondosan, az arányokra ügyelve osztották be idejüket, nem elsősorban azért, hogy a rossz dolgok kimaradjanak, hanem hogy a jó és fontos dolgok mind beleférjenek – elfoglalt embereknek mindenkor, akkor is, most is, nélkülözhetetlen bölcsesség! Mi, akik többnyire terv nélkül, vaktában éljünk életünket egymással nem érintkező területeken, és ezért legtöbbször úgy érezzük, a dolgok elárasztanak és fojtogatnak minket, e tekintetben sokat tanulhatnánk a puritánoktól.

Másodszor van mit tanulnunk a puritánok lelki tapasztalásának jellegéből is. Ahogyan az Istennel való közösségükben Jézus Krisztusnak középponti szerepet tulajdonítottak, úgy a Szentírást mindenekfelett valónak tekintették. A Szentírás – mint Istennek az emberrel való kapcsolatáról szóló tanítása – szerint igyekeztek élni, és ebben is lelkiismeretes módszerességre törekedtek. Magukat gondolkodó, érző és akarattal rendelkező teremtményeknek ismerve és tudván tudva, hogy Isten az emberi szívhez (az akarathoz) az emberi értelem (a gondolkodás) útján jut el, a puritánok az értekező és szisztematikus elmélkedést gyakorolták az általuk felfogott bibliai igazságok egésze tekintetében és azt magukra alkalmazták. A Szentírásról való puritán elmélkedés a puritán prédikáció mintáját követte: elmélkedése során a puritán a szívét kutatta és vonta kérdőre, igyekezett felrázni érzelmeit, hogy gyűlölje a bűnt és szeresse az igazságot, s Isten ígéreteivel bátorította magát, miként a puritán prédikátor tette a szószéken. Ez az ésszerű, eltökélt, szenvedélyes kegyesség lelkiismeretes volt, de nem vált megrögzöttséggé, a törvényt tartotta szem előtt, de nem abban merült ki, a keresztyén szabadságot juttatta kifejezésre, de távol állt mindenfajta szégyenteljes szabadosságtól. A puritánok a Szentírást a szentség változhatatlan szabályának tudták, és soha nem hagyták, hogy erről megfeledkezzenek. Ugyancsak tisztában voltak a bűnbeesett emberi szív kétszínűségével és hamisságával, s ezért az alázatot és öngyanakvást mint állandó magatartást művelték, lelki vakfoltok és rejtőző belső bűnök felfedéséért rendszeresen tartottak önvizsgálatot. Ezért azonban aligha nevezhetjük őket morbidnak vagy befelé fordulónak; éppen ellenkezőleg a Szentíráson alapuló önvizsgálatban (melynek, hangsúlyozzuk, vajmi kevés köze van a befelé forduláshoz), a bűnnek ezt követő megvallásában, elhagyásában, a Krisztus megbocsátó kegyelméért érzett hála megújításában a belső béke és öröm kiapadhatatlan forrását látták. Mi, akik tudjuk, hogy amikor Isten szolgálatára kerülne sor, összezavarodik a fejünk, rakoncátlankodnak az érzelmeink és meginog az akaratunk, s akiken újra meg újra erőt vesz a magasrendű lelkiségnek álcázott esztelen, romantikus érzelgősség, ezen a ponton is tanulhatnánk a puritánoktól.

Harmadsorban van mit tanulnunk a hatékony cselekvés iránti szenvedélyükből is. Noha a puritánoknak, akárcsak mindenki másnak, megvoltak a maguk álmai a lehetséges és kívánatos dolgokról, semmi módon nem nevezhetnénk őket mai szóval „álmodozóknak"! A világ megváltoztatását másokra hagyó lusta vagy passzív ember tétlenségére nem jutott idejük. A tiszta reformált minta szerint a tettek emberei voltak – magukban szemernyit sem bízó keresztes aktivistákként léptek föl: Istenért munkálkodtak, teljességgel rá hagyatkoztak, hogy ő munkálkodjék bennük és általuk, dicséretet pedig Istennek mondtak minden olyasmiért, ami visszatekintve jónak tetszett szemükben; talentumokkal megáldott emberek voltak, akik buzgón imádkoztak Istenhez, hogy képességeiket az ő dicséretére, nem pedig magamutogatásra fordíthassák. Sem az egyház, sem az állam ügyeiben nem akartak forradalmár szerepet vállalni, bár ezt némelyük vonakodva megtette; Istenért viszont mindannyian változtatásra törekedtek, ha a bűn helyett a szentséget kellett előmozdítani. Ezért Cromwell és serege hosszasan, erőteljesen imádkozott minden csata előtt, a prédikátorok magukban hosszasan, erőteljesen imádkoztak, mielőtt bátorkodtak fölmenni a szószékre, a laikusok pedig hosszasan, erőteljesen imádkoztak, mielőtt belefogtak volna valamely fontosabb ügyükbe (házasságkötés, üzleti alku, fontosabb vásárlás, miegymás). Ma azonban a nyugati keresztyének többnyire szenvtelennek, passzívnak tetszenek, és az a gyanúnk, imádkozni sem igen imádkoznak; a személyes kegyességet begubózva, pietista ethosz szerint élik, a közügyektől elfordulnak, és hatást gyakorolni vagy elfogadni kizárólag tulajdon keresztyén körükön belül kívánnak. Amíg a puritánok Anglia és Új-Anglia megszentelődéséért imádkoztak és dolgoztak, tudván tudva, hogy a jogok elhanyagolása és a hűtlenség eluralkodása az egész nemzetre büntetést hoz, addig a modern keresztyének boldogan beérik a szokványos társadalmi tisztelet kivívásával, és ennél távolabbra nem látnak. Ebben a tekintetben is feladják nekünk a leckét a puritánok.

Negyedszer van mit tanulnunk családfelfogásukból. Aligha túlzás azt mondani, hogy az angolszász világban a puritánok teremtették meg a keresztyén családot. A puritán házassági etika szerint az embernek nem olyan párt kell keresnie, akit éppen most szenvedélyesen szeret, hanem olyat, akit mint legjobb barátot egész élete során kitartóan szerethet, és Isten segítségével szeret is. A puritán nevelési etika abban állt, hogy a gyermekek elsajátítsák majdani teendőiket, testi és lelki gondoskodásban együtt részesüljenek, illetve józan, istenes és társadalmilag hasznos felnőtt életre készüljenek fel. A családi élet etikája a rend, az udvariasság és a családi közös áhítat megtartásán alapult. A puritánok a jóindulatot, türelmet, következetességet és a bátorító magatartást gondolták a legfontosabb családi erénynek. A kényelem teljes hiányának, a kezdetleges, fájdalomcsillapítót nem ismerő orvoslásnak, gyakori halálozásoknak (a legtöbb családban legalább annyi gyermek halt meg, ahányat felneveltek), az átlagosan harminc évet éppen csak megközelítő várható élettartamnak, a vagyonos kalmárok és földbirtokos nemesek kivételével mindenkit sújtó anyagi nehézségeknek eme korában a családi élet a szó minden értelmében iskolája volt a jellemnek, és a lelkierő, amellyel a puritánok ellenálltak az oly jól ismert kísértésnek, hogy a külvilág rájuk nehezedő nyomásán a családdal kegyetlenkedve enyhítsenek, és amellyel mindenek ellenére családjukban Istent igyekezték tisztelni, a legnagyobb elismerést érdemli. Otthonukban a puritánok (hogy a már agyonismételt szót használjunk) érettségükről tettek bizonyságot: a nehézségeket és csalódásokat reálisan, Istennek tulajdonítva elfogadták, és nem hagyták, hogy elcsüggedjenek vagy megkeseredjenek általuk. A puritán laikus ugyancsak a családban vállalta és végezte először az evangelizálás szolgálatát. „Azon igyekezett, hogy családját egyházzá tegye – mint Geree írja – …szorgoskodván, hogy aki családjába született, újjászülessék Istennek".3  Olyan korszakban, amikor a családi élet még keresztyén körökben is törékennyé vált, amikor nyúlszívű házastársak inkább a válást választják, semhogy kapcsolatuk rendbehozatalán fáradozzanak, amikor önimádó szülők anyagilag elkényeztetik, lelkileg pedig sorsukra hagyják gyermekeiket, ugyancsak van mit tanulnunk a puritánok egészen más életviteléből.

Ötödször találunk tanulnivalót emberértékelésükből is. Minthogy a nagy Istenben (a Szentírás Istenében, nem pedig a kicsinyített és háziasított Jóistenben) hittek, mélységesen tudatában voltak az erkölcs, az örökkévalóság és az emberi lélek nagy kérdéseinek. Hamlet megjegyzése, „Mily remekmű az ember!"*  nagyon is puritán szemléletre vall: az emberi egyéniség csodáját a puritánok mélyen átérezték. Habár a középkori felfogás, hogy ugyanis a tévedésnek nincsenek jogai, erősen hatott rájuk, és nem minden esetben sikerült tiszteletben tartaniuk azokat, akik nyilvánosan hirdették tőlük eltérő véleményüket, az embernek mint az Isten barátjául teremtett lénynek a méltóságát nagy becsben tartották, az emberi szentség szépségének és nemességének pedig kiváltképpen a tudatában voltak. A kollektivista nagyvárosi hangyabolyban, amelyben ma többségünk él, erősen megkopott az egyén örökkévaló jelentősége, és a puritán felfogás ezen nagy haszonnal javíthatna.

Hatodszor az egyházi megújulás puritán eszménye szintén tanulságos lehet. Való igaz, a „megújulás" szót a puritánok soha nem használták, csupán „reformációról" vagy „reformálásról" beszéltek, mely szavak huszadik századi elménknek csupán az egyházi ortodoxia, rend, istentisztelet és fegyelmi szabályzat külsőségeivel való törődésre utalnak. Csakhogy amidőn a puritánok „reformációért" szólaltak föl igehirdetésben, nyomtatott szóban vagy imádságban, mindezeknél nem kevesebbre, de jóval többre is gondoltak. Richard Baxter The Reformed Pastor [A reformált lelkipásztor] című művének címlapján a Reformed szót a többinél jóval nagyobb betűvel szedték, és az embernek nem kell sokat olvasnia a könyvből, hogy rájöjjön, a „reformált" lelkipásztornak Baxter nem a kálvinizmus szorgalmazóját tartja, hanem azt, aki igehirdetőként, tanítóként, katekétaként és példaképként szolgálva népét, a mi szavunkkal élve, „újjászületett" vagy „megújult" voltáról tesz bizonyságot. Az így felfogott „reformáció" lényege az isteni igazság megértésének gazdagításában, az istenes indulatok felébresztésében, az áhítatos buzgóság megerősítésében, az egyéni elhivatottság és a személyes élet keresztyén céljainak nagyobb szeretetében és örömében, illetve megszilárdításában állt. Ezzel összhangban az egyházi eszmény azt jelentette, hogy a „reformált" papság által a gyülekezet minden egyes tagja „reformálódjék", vagyis Isten kegyelméből rendben eljusson az általunk „megújultnak" mondott állapotba, hogy valóban és mélyen megtérjen, teológiailag ortodox és elfogadható állásponton, jellemében bölcs és érett, etikailag bátor és engedelmes, illetve üdvözülése felől alázatos, de örömteli szívvel bizonyos legyen. A puritán pásztori szolgálat erre törekedett, mind az angol parokiális, mind a tizenhetedik században elszaporodó kongregacionalista gyülekezetekben.

A puritánoknak a közösség lelki ébredésével való törődését bizonyos mértékig elfedi előlünk az egyházi intézményességre fektetett hangsúlyuk; az angol metodizmus körüli zűrzavart és a nagy ébredést tartjuk szem előtt, és valahogy mindig úgy gondoljuk, hogy a megújulási buzgóság szétfeszíti az intézményes rend kereteit, ezzel szemben a puritánok úgy gondolták, hogy a „reformálásnak" a gyülekezet szintjén kell lezajlania, rendezett módon, a lelkipásztor hűséges igehirdetése, katekizálása és pásztori tevékenysége révén. A laikus kezdeményezést elsorvasztó klerikalizmus kétségkívül hátránya volt a puritánoknak, és keményen vissza is ütött, amikor a túlfűtött laikus buzgóság Cromwell seregében a kvékerizmusba, illetve a köztársaság idején a szektárius alvilágba csapott át; az érem másik oldalán azonban a lelkipásztori nemesség puritánok kidolgozta vonásait látjuk: a lelkész egy személyben hirdeti az evangéliumot és tanítja a Bibliát, pásztorolja és gyógyítja a lelkeket, katekizál és tanácsokat ad, oktat és fegyelmez. A puritánoknak az egyházi élettel kapcsolatos – vitathatatlanul helyes és időtálló – eszményeiből és céljaiból, illetve a klérus számára kihívóan és kirívóan magasra állított mércéiből a mai keresztyéneknek ugyancsak van mit megszívlelniük.

Mindez csupán néhány olyan nyilvánvaló terület, ahol a puritánok ma is a segítségünkre lehetnek.

3. A puritán nagyság iménti ünneplése aligha oszlathatja el számos olvasó kétségét. Mindazáltal, mint már utaltunk rá, teljességgel összhangban van a puritanizmusnak a történettudományban történt jelentékeny újraértékelésével. Ötven évvel ezelőtt a puritanizmus kutatása annak felfedezésével tette meg a döntő lépést, hogy van puritán kultúra, mégpedig igen gazdag kultúra, mely fölötte áll a középkori és a reneszánsz kultúra egyes elemeivel szemben tanúsított puritán ellenkezésnek. Végképp eljárt az idő a korábbi általános feltételezés fölött, mely az Atlanti-óceán mindkét partján élő puritánokat jellegzetesen morbidnak, megszállottnak, bárdolatlannak és szellemileg korlátoltnak tartotta. A puritán gondolkodással és életvezetéssel szembeni gúnyos közöny átadta helyét az együttérző figyelmességnek, és a puritán eszmények, hitek vizsgálata mára virágzó akadémiai iparággá változott. E téren Észak-Amerika állt az élen, ahol négy, két év leforgása alatt kiadott könyv végleg megváltoztatta a puritanizmus kutatásának irányát. Ezek a következők voltak: William Haller: The Rise of Puritanism [A puritanizmus kialakulása]. Columbia University Press, New York, 1939; A. S. P. Woodhouse: Puritanism and Liberty [Puritanizmus és szabadság]. Macmillan, London, 1938 – Woodhouse Torontóban tanított); M. M. Knappen: Tudor Puritanism [A Tudor-kori puritanizmus]. Chicago University Press, Chicago, 1939,; és Perry Miller: The New England Mind Vol. I: The Seventeenth Century [Az új-angliai gondolkodás. I. köt.: A tizenhetedik század]. Harvard University Press, Cambridge, Massachussetts, 1939. E négy kötet puritanizmus-szemléletét a harmincas években és később megjelent számos könyv támasztotta alá, és az így kialakult kép a következőképpen fest.

A puritanizmus lényegégében véve lelkiségi, Istenre és az istenességre figyelő mozgalomként lépett föl. Angliában, a bibliafordító William Tyndale-lel, Luther kortársával kezdődött, egy emberöltővel a „puritán" szó keletkezése előtt, és folytatódott a tizenhetedik század végéig, néhány évtizeddel tovább, mint amikor a szó kikerült a forgalomból. Létrejöttéhez hozzájárult: Tyndale reformáló biblicizmusa; John Bradford szívbéli és lelkiismereti kegyessége; John Knoxnak a nemzeti egyházak Isten dicsőítésére irányuló buzgalma; az evangéliumi pásztori hozzáértés szenvedélyes szorgalmazása, ahogyan John Hooperben, Edward Deringben és Richard Greenhamben megnyilvánult; az a felfogás, mely az egyházi istentisztelet és rend „reguláinak kútfejét" a Szentírásban látta, és amely Thomas Cartwrightot hozta lázba; a Róma-, arminiánus-, szociniánusellenes kálvinizmus, amelyet John Owen és a westminsteri hitvallási iratok fektettek le; az az átfogó etikai érdeklődés, amely Richard Baxter monumentális A Christian Directory-jában [Keresztyén kalauz] jutott el tetőfokára; a bibliai tanítás népszerűsítése és gyakorlati alkalmazása, melyben többek között Perkins és Bunyan jeleskedett. A puritán mozgalom tehát lényegében véve az egyház megreformálását, a pásztori megújulást és az evangelizációt, a lelkiségi megújulást tűzte ki céljául, és ezen túlmenően – istentisztelő buzgalmát közvetlenül kifejezésre juttatva – világszemléletet, teljes keresztyén filozófiát alkotott, eszmetörténeti szemszögből a középkori gondolkodást tette protestánssá és újította meg, lelkiségi szempontból pedig a szerzetesi szemléletet reformálta meg, kiszakítva azt a kolostorok és szerzetesi fogadalmak zártságából.

A puritanizmus kiteljesíteni szándékozta azt, amit az angol reformáció megkezdett: befejezni az anglikán istentisztelet átalakítását, hatékony fegyelmet vezetni be az anglikán egyházközségekben, megvalósítani az igazságosságot politikai, családi és társadalmi-gazdasági téren, és eleven evangéliumi hitre téríteni minden angolt. Az evangélium hirdetése és tanítása, a művészetek, a tudományok és a mesterségek megszentelése révén Anglia a szentek országává, a közösségi kegyesség mintájává és példájává volt hivatott válni, és így az áldás eszközévé az egész világ számára.

Ilyen volt tehát a puritán álom, mely Erzsébet, Jakab és Károly alatt fogalmazódott meg, az interregnum idején felvirágzott, majd 1660 (restauráció) és 1689 (tolerancia) közötti üldöztetések során a föld alá szorult. Ez az álom vezérelte az óriásokat, akikről ez a könyv szól.

4. Ebben a fejezetben, bevallom, merő dicshimnuszt zengek, pimaszul és szégyentelenül. Igyekszem bizonyítani az állítást, hogy a puritánoktól olyasmit tanulhatunk, amire nagy szükségünk van. Hadd vigyem egy lépéssel tovább gondolatmenetemet.

Az eddigiekből is nyilván kitűnik a nagy puritán lelkipásztor-teológusok – Owen, Baxter, Goodwin, Howe, Perkins, Sibbes, Brooks, Watson, Gurnall, Flavel, Bunyan, Manton és mások – szellemi nagysága és lelki mélysége. A józan tudományosság táplálta gondolkodásmódjuk összekapcsolódott az Isten iránti lángoló buzgósággal és az emberi szív legrejtettebb zugainak ismeretével. A tehetségnek és a kegyelmi ajándékoknak ez a páratlan egyesítése jellemzi minden munkájukat. Gondolkodásuk és szemléletmódjuk radikálisan Istenre összpontosult. Isten uralkodói fenségével a legteljesebben tisztában voltak, és írott Igéjét mindvégig a legnagyobb tiszteletben tartották. Türelmesen, alaposan és módszeresen kutatták a Szentírást, és a kijelentett igazság hálójában a különböző szálakat és kapcsolódási pontokat tisztán és világosan felismerték. Nagyon is értették az Isten útjait, a közbenjáró Krisztus dicsőségét és a Szentléleknek a hívő emberben és az egyházban végzett munkáját.

Tudásuk nem merült ki az elméleti ortodoxiában. Azon voltak, hogy (tulajdon kifejezésükkel) „gyakorlattá egyszerűsítsék" mindazt, amit Istentől tanultak. Lelkiismeretüket az Ige jármába hajtották, fegyelmezték magukat, hogy minden tevékenységüket a Szentírás mérlegére tegyék, és hogy minden tettüket teológiailag, nem csupán a gyakorlat szemszögéből igazolják. Az Isten szándékairól kialakított felfogásukat az élet minden területére alkalmazták; az egyházban, az államban, a művészetekben és tudományokban, a kereskedelem és az ipar világában, akárcsak az egyéni áhítatosságban, mindenben olyan szférát láttak, ahol Istent kell szolgálni és tisztelni. Teljességnek gondolták az életet, mert annak minden egyes részterületét Isten teremtette, és céljuknak azt tartották, hogy az egészre rá lehessen írni: „Szentség az Úrnak".

De ez még nem minden. Ismervén Istent, a puritánok ismerték az embert is. Eredendőleg nemes, Isten hasonlatosságára teremtett lénynek hitték, akit azonban tragikus módon lealjasított a bűn. Isten törvényének, uralmának és szentségének hármas fényében a bűnt mint törvényszegést és vétket, lázadást és bitorlást, illetve tisztátalanságot, romlottságot és jóra való képtelenséget fogták fel. Mivel ezt szem előtt tartották, és mivel egyúttal tudták, hogy a Lélek mi módon vezeti a bűnösöket a Krisztusban való hitre és új életre, illetve egyfelől mi módon formálja a szenteket a Megváltó hasonlatosságára, és másfelől mi módon ébreszti őket a kegyelemtől való teljes függésük tudatára, a puritánok kiemelkedő lelkipásztorokká váltak. A szószékről elhangzott „gyakorlati és tapasztalati" igemagyarázataik éppoly mélyrehatolónak és kenetesnek bizonyultak, mint a beteg lelkek gondozásában, gyógyításában való jártasságuk. A Szentírás alapján hallatlan alapossággal térképezték fel a hitben való élet és az Istennel való közösség gyakorta lenyűgöző terepét (ilyen képes útikalauzhoz lásd A zarándok útját), és rendkívüli éleslátással, bölcsességgel állapították meg a lelki betegségeket, illetve a rájuk alkalmazandó bibliai gyógymódokat. Ők voltak a protestantizmus klasszikus lelkipásztorai, ahogyan az olyanok, mint Whitefield és Spurgeon a klasszikus evangelizátorai.

Nos, éppen itt, a pásztori területen van a mai evangelikál*  keresztyéneknek a legnagyobb szükségük segítségre. Az utóbbi években soraink megsokasodtak, és sokan egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak az evangéliumi teológia régi útjai felé. Ezért hálát kell adnunk Istennek. Csakhogy nem minden evangéliumi buzgóság felel meg a tudásnak, a bibliai keresztyén életnek sem minden erénye és értéke illeszkedik össze úgy, ahogyan kellene, és az evangelikál világnak különösen három csoportja szorul nyilvánvalóan olyanfajta segítségre, amelyet írásaik révén a puritánok nyújthatnak. E csoportokat a következőképpen nevezném meg: az izgága élményhajszolók, a vaskalapos intellektualisták és a kiábrándult elhajlók. Természetesen egyik sem képvisel testületileg megfogalmazott álláspontot, inkább csak egyéni jellemvonásokat, melyekkel lépten-nyomon találkozhatunk. Vegyük őket sorra.

Az izgága élményhajszolóknak nevezettek olyannyira gyakori fajzat, hogy a külső megfigyelők olykor arra éreznek kísértést, hogy az ő szemszögükből határozzák meg magát az evangelikalizmust. Szemléletmódjukat a pillanatnyi ötletszerűség, a nyüzsgő türelmetlenség, az újdonságok, kedvtelések és „magaslatok" hajszolása, illetve a nagy érzéseknek a mély gondolatok fölé helyezése jellemzi. Nemigen fűlik a foguk a rendszeres tanuláshoz, az alázatos önvizsgálathoz, fegyelmezett elmélkedéshez és az elhívásaikban, imádságaikban való kevésbé látványos, kemény munkához. Szemükben a keresztyén élet rendkívüli élményekkel kecsegtet, nem pedig eltökélt, ésszerű igaz életet jelent. Folyvást az örömről, a békéről, a boldogságról, a megelégedettségről és a lelki nyugalomról elmélkednek, szóval sem említve mindazt, ami ezeket kiegyensúlyozza: az isteni elégedetlenséget (Róma 7), a hívő ember megütközését (Zsoltárok 73) és a „mélypontokat" (Zsoltárok 42, 88 és 102). Befolyásuk folytán az egyszerű kitárulkozás önkéntelen vidámságát sokan az egészséges keresztyén élettel azonosítják, miközben a kevésbé lángoló és bonyolultabb alkatú szentek már-már a téboly határáig sodródnak, mert nem bírnak az előírt módon ujjongani. Túlfűtöttségükben e kitárulkozók kritikátlanul hiszékennyé lesznek, okoskodván, hogy mentül furcsább és megdöbbentőbb valamely élmény, annál inkább kell isteninek, természetfelettinek és lelkinek mondani, és még el sem gondolkodnak a kiegyensúlyozottság lelki erényén.

E hibákat aligha lehet kiküszöbölni azon sajátos tanácsadási technikák segítségül hívásával, amelyeket az utóbbi években pásztori célokra dolgoztak ki extrovertált evangelikálok, mert nem a technika, hanem az igazság gyámolítja a lelki életet és erősíti a lelki érettséget, ha pedig technikáink az átadandó igazság és az elérendő cél tekintetében téveszmékre épülnek, akkor aligha tesznek bennünket jobb lelkipásztorokká és jobb hívekké. Az izgága élményhajszolók azért kiegyensúlyozatlanok, mert áldozatául estek a világiasság egy formájának, az emberközpontú és észellenes individualizmusnak, mely a keresztyénségből önös izgalmat kereső kéjutazást csinál. Az ilyen szenteknek éppen arra az érettséget elősegítő szolgálatra van szükségük, amelyre a puritán hagyomány szakosodott.

Mely puritán hangsúlyok igazíthatják helyre és csillapíthatják le az izgága élményhajszolókat – hogy velük kezdjük a sort? Először is a puritánok az istenközpontúságot mint az önmegtagadás gyakorlásában központi szerepet betöltő isteni követelményt állították előtérbe. Másodszor a gondolkodást tartották elsődlegesnek, és következetesen állították, hogy képtelenség engedelmeskedni meg nem értett bibliai igazságnak. Harmadszor elismerték az alázat, a türelem és a kiegyensúlyozottság követelményét, illetve azt, hogy a Szentlélek legfőbb szolgálata nem szívünk megremegtetésében, hanem lényünk Krisztushoz hasonításában áll. Negyedszer tökéletesen tisztában voltak az érzelmek szalmaláng-természetével, illetve azzal, hogy Isten olykor az érzelmi sivárság pusztaságába vezetve tesz minket próbára. Ötödször az Isten tiszteletét emelték ki mint az élet elsődleges tevékenységét. Hatodszor a Szentíráson alapuló, a Zsoltárok 139,23.24-ben lefektetettek szerinti önvizsgálat szükségességét hangoztatták. Hetedszer felismerték, hogy a megszentelt szenvedés fontos szerepet visz Isten tervében, melyet gyermekei kegyelemben való növekedése végett készített. Egyetlen keresztyén tanítói hagyomány sem alkalmazza ezt a megtisztító és megerősítő gyógyírt olyan hozzáértéssel, mint a puritánoké, akik ezt adagolva, csodálni valóan erős és erélyes keresztyéneket neveltek egy évszázadon át.

Térjünk ezután át az evangelikál világ vaskalapos intellektualistáira, erre az ugyancsak ismert fajtára, mely azonban az előbbinél valamelyest ritkábban fordul elő. Néhányuk mintha bizonytalan lelkialkattól vagy kisebbrendűségi érzésektől szenvedne, néhányuk pedig mintha a felismert élményhajszoló ripacskodásokra lenézőleg vagy fájdalmasan reagálna, de bármiből fakad is nyavalyájuk, ezt kifejező magatartásuknak megkülönböztethető és jellegzetes vonásai vannak. Mindig sziklaszilárd, érvekre támaszkodó, kritikai keresztyéneknek, az isteni igazság és ortodoxia bajnokainak tüntetik föl magukat. Ennek az igazságnak a maguk kialakította – kálvinista, arminiánus, diszpenzacionalista, pünkösdista, államegyházi reformista vagy szabadegyházi nonkonformista vagy egyéb – változatát szorgalmazzák és védelmezik, és nem fukarkodnak idejükkel e feladat teljesítésében. Melegség nemigen árad belőlük, kapcsolataikban ridegek, élményekre nem adnak, és legfőbb céljuk, hogy a gondolati helyesség csatáját megnyerjék. Valóban átlátják, hogy értelemellenes, érzelgős, azonnali kielégülésre törekvő kultúránk alábecsüli az isteni dolgokkal kapcsolatos fogalmi tudást, és e tekintetben szenvedélyesen igyekeznek helyreállítani az egyensúlyt. A gondolat elsőségét, helyesen, belátják, de az itt a bökkenő, hogy a saját gondolkodásmódjukért vívott végtelen csatározásaikban kifejeződő intellektualizmusuknál többet nemigen tudnak kínálni, mert egyebük nemigen akad. Megítélésem szerint az ő érésükhöz is hozzájárulna a puritán hagyománnyal való szembesülés.

Ez utóbbi állításom ellentmondásosnak tetszhet, hiszen az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy a fenti leírás éppen a jellegzetes puritánok – sokak által vélt – vonásainak felel meg. De ha rákérdezünk, hogy mely puritán hangsúlyok állnak szemben e meddő intellektualizmussal, nyomban érvek egész sora tűnik elő. Először is az igaz vallás az indulatokra és az értelemre egyaránt összpontosít, Richard Baxterrel szólva voltaképpen „szívmunkát" végez. Másodszor a teológiai igazság a gyakorlatra irányul. William Perkins a teológiát az örökkévaló áldott élet, William Ames pedig az Istennek szánt élet tudományaként határozta meg. Harmadszor a fogalmi tudás öl, ha az ember a tudás fogalmaitól nem megy tovább az általuk jelölt valóság megismeréséhez – ebben az esetben az Istenről való tudástól a magával az Istennel való ismeretségi kapcsolatig. Negyedszer az evangélium kifejezetten felszólít a hitre és a bűnbánatra, melyből szeretetteljes, szent, azaz jóakaratban és jó cselekedetekben megnyilvánuló háládatos élet származik. Ötödször a Lélek azért adatik, hogy Krisztusban másokkal szoros közösséget alkossunk. Hatodszor az értekező elmélkedés gyakorlata az Istennel való szerelmi viszonyunkban szenvedélyre és imádatra hivatott bennünket gyújtani. Hetedszer istentelenség és botrány lázítani és meghasonlást szítani az egyházban, és rendszerint éppen a intellektuális formában megnyilvánuló lelki büszkeség vezet a pártosodáshoz és szakadásokhoz. A puritánok éppoly alázatosak és melegszívűek voltak, mint amilyen tisztafejűek, és ugyanolyan fontosságot tulajdonítottak embertársaiknak, mint a Szentírásnak, és éppoly szenvedélyesen szerették a békét, mint az igazságot. Minden bizonnyal lelkileg elsatnyultnak mondanák a mai megrögzött keresztyén intellektualistákat, nem azért, mert a helytálló szavak formája iránt buzgólkodnak, hanem azért, mert nincs bennük buzgóság semmi más iránt; és az ember életét formáló isteni igazságról szóló puritán tanítás ma is van olyan erős, hogy az ilyen lelkeket teljes és érett emberi lényekké formálja.

Végül hadd szóljak azokról, akiket kiábrándult elhajlóknak neveztem, azokról, akik a modern evangelikál mozgalom veszteségeit jelentik, akik lemorzsolódtak, akik közül sokan a mozgalom ellen fordultak, mert azt immár a keresztyénség idegbajos elfajzásaként ítélik el. Ezt a fajtát is jól ismerjük. Kétszeresen is elkeserítő rájuk gondolni, először is azért, mert eddigi tapasztalataik szerint evangelikálizmusunk elveszítette hitelét, másodszor pedig azért, mert oly sokan vannak. Kik is ők valójában? Olyanok, akik egykor evangelikálnak tartották magukat vagy evangelikál neveltetésük folytán, vagy azért, mert megtérésük megvallására evangelikál körben jutottak, de az evangelikál szemléletmódból kiábrándultak, annak hátat fordítottak, mondván, hogy az megcsalta őket. Némelyek intellektuális okoknál fogva hagyják azt oda, úgy ítélvén meg, hogy mindaz, amit ott tanultak, oly egyszerűsítő, hogy gúzsba köti gondolkodásukat, annyira irreális, a tényeket olyannyira nem veszi tekintetbe, hogy valójában akaratlanul is őszintétlenségbe esik. Mások azért távoznak, mert arra számítottak, hogy keresztyénekként egészségnek, jómódnak, gondtalan körülményeknek, sérelmektől, árulásoktól és kudarcoktól ment kapcsolatoknak örvendenének, nem halmoznának hibára hibát, nem hoznának rossz döntéseket, egyszóval virágokkal telehintett kényelmes ágyra gondoltak, melyen végül boldogan fölszállnak a mennybe, de az események mindeme várakozásaikat halomra döntötték. Sértettségükben, haragjukban, szélhámosság áldozatainak érezvén magukat, az általuk ismert evangelikálizmust vádolják azzal, hogy becsapta és cserbenhagyta őket; valóságos kegyelem, hogy ha egyúttal nem vádolják és hagyják el Istent magát is. A modern evangelikalizmusnak számot kell adnia ezekről a veszteségeiről, amelyeket eszmei naivságával és irreális várakozásaival okozott. De a puritán óriások józanabb, mélyebb és bölcsebb evangelikalizmusa helyreigazító és gyógyító szerepet vihet e tekintetben is, már ha hallgatunk üzenetére.

Mit mondhatnak nekünk a puritánok, amiben a modern evangelikál fafejűség kiábrándult hajótöröttjei megkapaszkodhatnának? Aki a puritán szerzőket olvassa, bennük számos dolgot találhat, ami e téren segítséget nyújthat. A puritán írók szakadatlanul hangsúlyozzák először is Isten titkát: azt ugyanis, hogy a mi Istenünk túlságosan kicsi, s hogy a valóságos Isten nem tuszkolható be hiánytalanul ember készítette fogalmi skatulyába, az által teljességgel soha nem fogható föl; zavarba ejtőn kifürkészhetetlen abban, ahogyan cselekszik, cselekedett és cselekedni fog a benne bízókkal és az őt szeretőkkel, és ezért „a veszteségeket és a kereszteket", azaz egyes hevesen táplált reményeink meghiúsulását és zátonyra futását el kell fogadnunk mint az Istennel való közösségben élt életünk visszatérő elemét. A puritánok másodszor beszámolnak nekünk Isten szeretetéről: arról a szeretetről, amely a bűnösöket megváltja, megtéríti, megszenteli és végül megdicsőíti, és arról, hogy az emberi történelemben ez a szeretet teljességgel és egyértelműen csak a Kálvárián jelentetett ki, és a magunk helyzetével összefüggésben abban bizonyosak lehetünk, hogy semmi nem szakíthat el minket ettől a szeretettől (Róma 8,38 skv.), noha semmilyen e világi emberi helyzet nem lesz soha ment a tejbe esett légytől és a puha ágyba került borsószemtől. Az isteni szeretet témáját továbbtaglalva, a puritánok az isteni üdvözítésről számolnak nekünk be: arról, hogy Krisztus elvette bűneinket és elnyerte nekünk Isten megbocsátását, átvezet bennünket ezen a világon ama dicsőséghez, amelyre már most felkészít minket a rá való vágyakozás és a benne való örvendezés belénk oltásával, és arról, hogy a mostani szent életünk, azaz a megpróbáltatások közepette is végzett megszentelt szolgálat és szeretetteljes engedelmesség útja vezet a boldogsághoz odaát. Ezek után, negyedszer, a lelki küzdelemről is beszámolnak, arról a megannyi módról, ahogyan a világ, a test és az ördög tönkretételünkre tör; ötödször arról, hogy Isten védelmet ad, mert a küzdelmet kezében tartja és megszenteli, gyakran megengedi, hogy valamely gonoszság megérintse szívünket, de csak azért, hogy megóvjon a nagyobb gonoszságtól; és hatodszor, beszámolnak Isten dicsőségéről, melyet kiváltságunk gyarapítani azzal, hogy Isten kegyelmét ünnepeljük, hatalmát bizonyítjuk a zavarodottság és a nyomás körülményei között is, teljességgel akaratára bízzuk önmagunkat, és mindenkor őt tesszük örömünk és boldogságunk forrásává.

E drága bibliai igazságokat közvetítik felénk a puritánok, a segítségükkel megbirkózhatunk „balsorsunk minden nyűgével és nyilaival", a kiábrándultakkal pedig megértethetjük, hogy mi történt velük, ami fölébe emelheti őket önsajnáló megvetésüknek, ellenkezésüknek, és helyreállíthatja lelki egészségüket. A puritán prédikációk rámutatnak, hogy semmi újdonság nincsen a gondviseléssel kapcsolatos problémákban; a tizenhetedik századnak is megvoltak a maga lelki sérültjei, ama szentjei, akik egyszerűsítőleg gondolkodtak, irreális reményeket tápláltak, utóbb pedig elkeseredtek, kiábrándultak, lehangolódtak és kétségbeestek, és a puritánok nekünk szóló üzenete nem más, mint mindannak a mellékterméke, amit szakadatlanul hirdettek, hogy tulajdon fajtájuk sérültjeit felemeljék és bátorítsák.

A kérdésre tehát, hogy miért kellenek nekünk a puritánok, elég világosnak tartom a választ, és fejtegetésemet ezzel be is fejezem. Én minden más általam olvasott teológusnál többet kaptam a puritánoktól, és tudom, továbbra is szükségem van rájuk, és igyekeztem meggyőzni az olvasót, hogy talán neki is szüksége van rájuk. Ha ebben sikerrel járnék, megvallom, határtalan öröm töltene el, mindenekelőtt őérte, illetve Istenért. De hát itt is van valami, amit Istenre kell bíznom. Addig is menjünk tovább, fedezzük föl együtt a puritán örökséget. Az említetteknél jóval több kiásni való arany vár ránk.

1 Idézi Wakefield, Gordon S.: Puritan Devotion [Puritán kegyesség]. Epworth Press, London, 1957, x. o.

2 Whitefield, George: Works [Művei]. London, 1771, IV:306. sk.

3 Wakefield: i. m. Kénytelen az ember arra az asszonyra gondolni, aki odament D. L. Moodyhoz, hogy márpedig elhívást érez a prédikátori szolgálatra. „Vannak-e odahaza gyermekeid, lányom? – kérdezte Moody. – Igen, hat. – Tessék, ott a gyülekezeted. Eredj Isten hírével!"