Könyvünkben a puritánokat mint Isten embereit igyekeztük értékelni. Úgy is mondhatnánk, hogy lelkiségtörténeti vizsgálódásokat folytattunk. Az egyes fejezetekben a puritán hit és magatartás egy-egy vonatkozását próbáltuk feltárni, illetve bizonyos céllal végiggondolni, hogy mit tanulhatunk meg tőlük. A bevezetésben a puritánokat a kaliforniai óriás-vörösfenyőkhöz hasonlítottam, melyek szépnek a szó semmilyen hagyományos értelmében nem mondhatók, viszont törzsük páratlanul egyenes, erős és szívós. A bemutatott bizonyítékok nyomán, azt hiszem, beláthatjuk, hogy a hasonlat megállja a helyét. Most azonban távolodjunk el a részletes bizonyítékoktól, és vessünk a puritánokra egy utolsó pillantást, hogy átfogó és biztos képet alkothassunk. Három kérdésről óhajtunk röviden elmélkedni.

Az első történeti kérdés: milyen is volt valójában és lényegében egy puritán, mi is volt a legmélyebb szinten a puritanizmus? Erre a vitatott kérdésre, melyről a fentiekben már ejtettünk néhány szót, immár a következő választ adhatjuk.

A puritánok olyan angolok voltak (némelyük később Amerikában telepedett le), akik a keresztyénségnek bizonyos biblicista, pietista, egyházi és világi törekvéseit tették őszinte szívvel a magukévá. Biblicizmusuk folytán, mely a bibliafordító William Tyndale-re ment vissza, Tyndale-lel együtt a hit általi megigazulás reformátori tanítását vallották, de Tyndale-nél továbbmentek, mert ezt a tanítást abba a világosan kidolgozott ágostoni-kálvini keretbe illesztették, amely szerint Isten szuverén kegyelme vezeti hitre, szeretetre és szentségre a lelkileg magatehetetlen bűnösöket. Pietizmusuk a Mária királynő idején vértanúságot szenvedett John Bradfordra ment vissza, aki a naplóírás mint afféle személyes bűnvallás puritán fegyelmi gyakorlatát elsőként alkalmazta, hogy magát az önismeretre, önvizsgálatra, a mindennapi hibákért való mindennapi bűnbánatra, a rendszeres dicséretmondásra és imádkozásra sarkallja. Egyházi törekvéseiket Kálvin Jánostól örökölték, aki mindig Istennek a népe testületi életében való dicsőségét tartotta a célnak, és aki soha nem szűnt meg a honi és külhoni egyházak hitéről, formájáról és hűségéről gondoskodni. Világi törekvésük John Knoxtól származott, aki szerint a nemzeti reformáció áldása magában foglalta mind az isteni hívást arra, hogy a közösségi istenesség mindenki szeme láttára valósuljon meg, mind pedig a fenyegető isteni ítéletet, ha ez elmarad. A puritanizmus lényege abban az őszinte buzgalomban állt, amellyel e négy törekvést a puritánok az igehirdetés és az imádság, a propaganda és vitairatok, az egyházszervezeti változtatások, a minden szinten – családban, elemi iskolában és egyetemen – végzett tudatébresztő oktatás révén igyekeztek valóra váltani. Mindezt egy tizenhatodik századi anonim traktátus tömören így fogalmazta meg: „a protestánsok forróbb fajtáját mondják puritánoknak".

Együttvéve a puritánok e négy említett törekvést mind magukénak vallották, és azokat holisztikusan fogták fel, azaz úgy, hogy elválaszthatatlan és benső részét képezik ama társadalmi megszentesülésnek, amelyről álmodoztak – jóllehet a puritán társadalmi bázist alkotó főurak, földesurak, lelkipásztorok, tanárok, ügyvédek, politikusok, takácsok, kereskedők, egyebek, valamint nők tekintetében a sajátos egyházi és közösségi célok és hangsúlyok emberről emberre változtak. A liturgia és különösen az egyházi rend vonatkozásában nagyobb volt köztük az egyetértés abban, hogy mit kell eltörölni, semmint abban, hogy mit kell bevezetni. De abban mindannyian egyetértettek, már csak azért is, mert prédikátoraik szakadatlanul intették őket, hogy igyekezniük kell Istent tisztelni és a bűnöldöklés módszeres szentségével Istennek tetsző életet élni, a kegyelmi szokásokat élettel megtölteni, a szombatnapot megtartani, a családot kormányozni, a Bibliában jártasságot szerezni, hivatásukat szorgalmasan teljesíteni, minden emberi kapcsolatukban a tisztaságot, az igazságosságot és a jótékonyságot gyakorolni, valamint az Istennel való közösséget rendszeres és állandó imádságban megőrizni. Szívüket mélyen áthatotta az a tudat, hogy Isten arra hívta őket, hogy bárhol járnak is, a szentséget gyakorolják és honosítsák meg, hogy Anglia erkölcsi és lelki átalakításáért együtt harcoljanak, és úgy tartották, hogy a személyes vallásról kapott lelkipásztori útmutatás helyreállítja Istenről való látásukat, megújítja őket az isteni kegyelem megértésében és új erőt ad nekik az előttük álló feladatok elvégzéséhez. A hangos, drámai, józan, szívhez szóló, világos, igemagyarázó, lelkiismeret-ébresztő és Krisztust felmutató igehirdetést szerették – ami mindig is jellemezte a puritán prédikációt –, mert úgy gondolták, az örökkévalóság dolgairól csak így szabad beszélni. Az ilyen prédikálás iránti szeretetük éppúgy összekovácsolta őket, mint bármely más dolguk, és ez önmagában is sokat elmond gondolkodásmódjukról. Őszinte, komoly, alázatos és józan hívők lévén, nem ismertek engedményt, ha Isten dicsősége és igazsága forgott kockán, és kiállásukért vállalták akár a népszerűtlenséget vagy a szenvedést is. Ebbéli tartásukban toronymagasan, máig lenyűgöző módon kiemelkednek kortársaik közül. Röviden szólva bár csatáikat elvesztették, reformtörekvéseikben kudarcot vallottak, az angol keresztyénségért (az amerikairól nem is szólva) legalább annyit tettek, mint a változás bármely későbbi szorgalmazói valaha, és utódaikért tett szolgálatuk mindmáig nem veszített érvényéből.

A puritán kegyességet joggal mondhatjuk reformált szerzetesi eszménynek. Akik a puritánok előtti évezredben kivonultak a sivatagba vagy bezárkóztak a kolostorokba, ezt mélyebb és alaposabb istenkeresésük végett tették (legalábbis ez volt a célja legjobbjaiknak és többségüknek), és ezért vállalták a szigorúan fegyelmezett életrendet egész életükre. A puritánok, akik bizonyos tekintetben középkori, bizonyos tekintetben modern gondolkodásra vallottak, ugyancsak ez oknál fogva vállalták egész életükre a szigorúan fegyelmezett életrendet, de miként a reformátorok is, hitték, hogy Isten a szentjeit a családi, egyházi és világi, nem pedig valamilyen zárt, cölibátust fogadó közösségben való szolgálatra hívja, és ezért a viszonyoknak eme három szférája szemszögéből gondolták végig és tanították a hívő ember életének „kötelességeit" (mely kulcsszava volt a puritánoknak). Szemükben a szerzetesi élet a helytelen és összekuszáló cölibátusi és szegénységi fogadalmat jelentette, és szörnyűködtek volna a gondolattól, hogy kegyességük és kötelességeik útja bármilyen kapcsolatban álljon ilyen torzulásokkal, pedig céljuk valójában az volt, hogy éppen olyan ritmikusan beosztott életrendet tartva „menjenek végig az e világi pusztaságon" (Bunyan kifejezése), mint amilyet a szerzetesi regula megkívánt – e párhuzamon fölötte tanulságos elgondolkodni.

A puritanizmusban központi szerepet betöltő kegyességről a következőket állapíthatjuk meg általánosságban. E kegyességnek kiváltképpen négy vonása mutat rá igaz természetére. Az első az alázat, a nagy és szent Istennek mindig színe előtt álló bűnös teremtmény tudatosan művelt szerénysége: a puritán csak akkor állhat meg Isten előtt, ha folyvást elnyeri bűnei bocsánatát. A második a fogékonyság, abban az értelemben, hogy az egyén a Szentírásból nyert felismeréseiből tanul, azok szerint javítja meg és vezeti életét, hajlandó a csalódás és a belső elhagyatottság homályát fegyelmezésként, a gondviselés áldásait pedig bátorításként elfogadni, illetve készségesen elhiszi, hogy a hűséges és kegyelmes, gyermekeit az eljövendő dicsőségre felkészítő Isten jóságos keze munkál minden akár zord, akár örvendetes dolgot. A harmadik a doxológia, az a szenvedélye a puritánoknak, hogy mindent istentiszteletté formáljanak, és így minden szavukban és tettükben Istent dicsőítsék. A negyedik pedig az erő volt, a lelki ereje amaz igaz protestáns munkaetikának, amely minden restséget és tétlenséget vallástalannak ítélt, mert még annyi teendő van addig, amíg a világ valóban megszenteli Isten nevét. Mi sem nyilvánvalóbb annál, hogy e négy tulajdonság az Istenről, mivoltáról és milyenségéről alkotott puritán felfogás nyomán formálódott, és ha ez a négy együtt egyszer kialakítja a magának megfelelő gondolkodás- és szívbeli beállítottságot, azt legalább ilyen nyilvánvalóan semmi meg nem tántoríthatja, semmi el nem pusztíthatja. E négy tulajdonságuk együttes jelenlétében rejlett a puritánok fékezhetetlen és kimeríthetetlen belső erejének titka.

De ez még mindig nem minden. A puritánok szemében a kegyesség helyszínrajzát – a szent Isten szolgálatának élethelyzeteit – négy valóság határozta meg, melynek magyarázatára, mint könyveik tanúsítják, óriási erőfeszítéseket tettek. Az első Isten szuverenitása és szentsége: Isten szemei előtt élünk, a kezében vagyunk, és az a szándéka magyarázza velünk való tetteit, hogy mi is olyan szentek legyünk, mint ő maga; a második az emberek méltósága és romlottsága: az emberek Istenért teremtettek, de a bűn pusztítása miatt teljes megújításra szorulnak a kegyelem által; a negyedik Krisztusnak, a Közbenjárónak, a keresztyén ember Megváltó-Királyának szeretete és Úr volta; a negyedik pedig a bűntudatra ébresztő, megelevenítő, megújító, bizonyságot tevő, irányító és megszentelő Szentlélek világossága és hatalma.

Ezenkívül a puritánok, midőn a kegyesség útját jelölték ki, különösképpen négy mozzanatra összpontosítottak, amire igehirdetésükben folyvást vissza-visszatértek, nevezetesen: az első lépések (bűntudatra ébredés és a Krisztushoz való megtérés hit által, ami bizonyossághoz vezet); a harc (a világ, a test és az ördög ellen, ahogy az ember igyekszik Istene útját járni); a közösség (Istennel imádságban és másokkal „társalkodásban" – azaz mai szóval eszmecserében vagy párbeszédben; és a befejezés (azaz jól, hitben és reménységben meghalni, kellő felkészüléssel és tiszta lelkiismerettel elindulni, hogy bekövetkezhessék az Atyával és a Fiúval való végső, nagy találkozás).

Négy további hangsúly hatotta át a puritán gyakorlati tanítást: a keresztyének gondolják magukat harcos-zarándokoknak, akik hazafelé tartanak Istenükhöz; a keresztyének minden, Isten által elrendelt kötelességükben műveljék, tegyék érzékennyé lelkiismeretüket, és annak szavára hallgassanak; a keresztyének szenteljék meg minden kapcsolatukat, felelősséggel, jóindulattal és teremtő módon járjanak el bennük, hogy elnyerjék a felebaráti szeretetre intő Istenük tetszését; és a keresztyének örvendezzek Istenben, örömmel dicsérjék őt mindig. A puritán istenesség tehát hűséges, megfontolt, „serény" (mert a puritánok keményen megdolgoztak hitükért) és örömteljes volt. Immár láthatjuk, hogy a tizennyolcadik század óta számos evangelikál szemében, ha valakit puritánnak mondtak, dicséretnek számított.

Térjünk most rá második, értékelő és lelki jellegű kérdésünkre. A nagy puritánokat faóriásokhoz hasonlítottam, mindvégig nagyformátumú szenteknek állítva be őket, akik mellett a mai, legalábbis nyugati hívők eltörpülnek. Mi volt bennük oly kimagaslóan nagyszerű, ami ezt az ítéletet igazolja? Négy dologra szeretnék itt utalni, általánosítva, de remélem, nem idealizálva.

Először is a puritánok nagy gondolkodók voltak. A puritán mozgalmat lelkipásztorok vezették, és az élükön egyetemet végzett ragyogó elmék és polihisztorok álltak. (Jelentős kivételnek csak Baxter és Bunyan számít, de maga Baxter is polihisztorrá vált, bár egyetemen sosem tanult.) A korszak nagy szellemi pezsgésében a puritán tanítóknak az élen kellett járniuk számos területen – így a bibliai exegézisben, melyet sokkal magasabb szinten műveltek akkoriban, mint manapság elismerni szokás; a szövevényes reformált teológiában, melyről itthon és külhonban szóban és írásban (rendszerint latinul) heves viták folytak, melyről a kontinens hittudósai terjedelmes és temérdek könyvet írtak; a rómaiakkal, arminiánusokkal és szociniánusokkal (unitáriusokkal), illetve a köztárság idején a szektás tévelygésekkel folytatott vitákban; de mindenekfelett a gyakorlati, pásztori és kegyességi teológia területén, melynek Greenham, Perkins és követőik teremtette hagyományát a nyomdokaikba lépők a puritán korszakban végig fáradhatatlanul bővítették. A vezető puritán teológusok – Owen, Baxter, Sibbes, Preston, maga Perkins, Charnock, Howe – mind gyönyörűségteljes, tömör egyszerűséggel szóltak Istenről, ami alaposan megfontolt tanulmányokra, mély és imádságos keresztyén tapasztalásra, az egyház egészéért, hallgatóikért és egyéni olvasóikért, illetve magáért az igazságért érzett hallatlan felelősségtudatukra vallott. Ez a vonás a puritán teológiai irodalomnak olyan sajátos ízt – mondhatnánk kenetet – ad, amilyet másutt ritkán találni. Luther mondása, hogy ugyanis három dolog: az imádság, az Isten jelenlétében való gondolkodás, illetve a belső és külső küzdelem (oratio, meditatio, tenatio) teszi a teológust, a nagy puritánokra nézve igaznak látszik; őket olvasva, az ember olyan gondolati erőt és lelki hitelességet érez, amelyhez mások ritkán érnek fel. Hozzájuk képest a mai keresztyén közlések gyakran tetszenek felszínesnek, egyszerűsítőnek és pongyolának.

Másodszor a puritánok nagyok voltak Isten tiszteletében. A puritánok a nagy Istennek, a Biblia Istenének szolgáltak, nem rendítették meg őket a mai, Istent kisebbítő és lealacsonyító gondolati irányzatok. A puritán korszak protestáns teológiájában Istent kisebbíteni csak az Isten szuverenitását korlátozó arminianizmus és a szocinianizmus kisebbítette, mely az előbbi korlátozás mellett még a szentháromságot és a belső kegyelmet is tagadta; a puritánok mindkét felfogást harciasan elutasították. Mert a Szentírás nekik a transzcendens Teremtő látomását adta, a Teremtőét, aki uralkodik és beszél, az Istenét, akiből, aki által és akiért van minden dolog, akiben élünk, vagyunk és mozgunk, a szent Istenét, aki gyűlöli és elítéli a bűnt, de felfoghatatlan szeretete folytán elküldte Fiát, hogy magára vegye a bűn átkát azért, hogy büntethető bűnösöket igazságosan megigazítson és megváltson. Ezen túlmenően a Szentírás nekik a közbenjáró, immár megdicsőült és uralkodó Krisztust mutatta fel, aki Szentlelke titokzatos tevékenysége által hathatósan magához hív vak, süket, tehetetlen, lelkileg halott embereket, hogy – lelkipásztorok, szülők, barátok és szomszédok személyében – Isten emberei, a törvény és az evangélium üzenetével beoltott hírnökei legyenek. A Szentírás végül Istennek a hívőkkel kötött örökkévaló szövetségéről beszélt nekik, melyben Isten – teljes kötelezettségvállalása folytán – örökkévalón biztosítja áldását és feljogosítja a keresztyéneket, hogy Teremtőjükhöz így forduljanak: „Istenem, Atyám", ahogyan Jézushoz is így fordulhatnak: „Megváltóm, Uram és Istenem". A Westminsteri Hitvallás puritán hitnyilatkozata nem véletlenül adja a szövetségi teológia klasszikus megfogalmazását. Isten, Krisztus és a kegyelmi szövetség nagyságának és dicsőségének tudata teljességgel megremegtette a puritánok szívét, olyan lángoló, kicsorduló áhítatos lelkülettel töltötte meg őket, hogy legalábbis böjti napokon, amikor az idő megengedte, a lelkipásztorok akár egy órán keresztül is rögtönözve imádkoztak az istentisztelet keretében. A keresztyénség történetének ténye, hogy akik tudatosan imádják az Istent, nem érzik hosszúnak a két-három órás istentiszteletet sem. Ezzel szemben modern nyugati szenvedélyünk, hogy az istentisztelet véletlenül se nyúljon hoszszabbra egy óránál, azt a gyanút kelti, hogy elsatnyult lelkiségünkben Istenünket lekicsinyeljük.

Harmadszor a puritánok nagyok voltak a reménységben. A puritánok egyik feltűnő erősségét a mai nyugati keresztyénekkel szemben az jelentette, hogy szilárdan megkapaszkodtak a mennyország reményének bibliai tanításában. Alapvető szerepet vitt lelkigondozói munkájukban az a gondolat, hogy a keresztyén ember jelen élete nem más, mint utazás hazafelé, és folyvást arra buzdították Isten népét, hogy előre nézzen, gyönyörködjék az eljövendőben. E téren a puritanizmus két klasszikusnak számító munkát hagyott ránk, nevezetesen Richard Baxter The Saints’ Everlasting Rest című nagy ívű munkáját, mely azt mutatja be, hogy a dicsőségnek a Biblia tanulmányozása révén elemzett és az elmélkedésben bensővé tett reménye a hívő embernek erőt és útmutatást ad a jelenvaló élethez, és Bunyan A zarándok útja című könyve, melynek mindkét része a Jordánon való diadalmas átkelésben és a mennyei városba való belépésben jut el tetőfokára. A mennyország mind baxteri, mind bunyani látomásának elevensége minden mérce szerint rendkívülinek tűnik: a megszentelődött képzelet konkrétsággal és élénk színekkel tölti meg a teológiai felismerést, és így különös erővel közvetíti a dicsőség ragyogását a keresztyén szív felé. E téren a puritán üzenet, igazában maga az újtestamentumi üzenet arról szólt, hogy a keresztyéneknek tudniuk kell, hogy miben reménykednek, és ebből merítsenek erőt ahhoz, hogy ellenálljanak a jelenlegi körülményekből fakadó elcsüggesztő és zavaró tényezőknek. A fájdalomra és a halálra való felkészületlenség, amelyre a mai nyugati keresztyének vallanak, szomorú képet fest ahhoz a realizmushoz és örömteli reménységhez képest, amelyet a puritán mesterek a szentek elméjébe véstek, hogy azok békességben hagyhassák el a világot, midőn az idő eljön.

Negyedszer a puritánok nagyok voltak a harcban. Úgy értelmezték a keresztyén hivatást, mint – bizonyos szempontból – a világgal, az ördöggel és a testtel szemben folytatott szüntelen küzdelmet, és ennek megfelelően alakították életüket. A régi angol puritán, mondja Geree: „egész életét harcnak vette, melyben Krisztus volt a kapitánya, a fegyvere, minden imádsága és könnye." A puritán irodalom egyik maradandó klasszikusának, Gurnall The Christian in Complete Armour-jének teljes címe így hangzik magyar fordításban: „A keresztyén teljes vértben: a szenteknek az ördög ellen viselt háborújáról való értekezés, mely feltárja Isten és népe nagy ellenségének országlását, hatalmát, birodalmi székét, gonoszságát és a szentek elleni legfőbb cselszövését. E nyitott tárházban a keresztyén felveheti minden, a csatához szükséges lelki fegyverét és oltalmazó vértjét, megtanulhatja a fegyverforgatást, valamint megismerheti a háború boldog kimenetelét." E több mint 800 oldal terjedelmű munkát C. H. Spurgeon „páratlan és felbecsülhetetlen" értékűnek mondta, John Newton pedig azt mondta, hogy ha csak tehetné, a Biblia mellett ezt az egy könyvet olvasná. A zarándok útja voltaképpen nem szól másról, mint folyamatos verbális és fizikai harcról: Bátorszív, a Krisztina társaságának kísérője, tanítója és védelmezője egyben óriásölő szerepet is kap, menet közben megannyi bajvívásban legyőzi Nagykalapács, Vérengző, Erénygyilkos és Kétségbeesés óriásokat. Mikor a társaság egy másik eszményi puritánra, Igazság harcosára akad, akinek „arca vérrel volt borítva", mert éppen három útonállóval, Heveskedővel, Meggondolatlannal és Kötekedővel küzdött meg, a következő beszélgetésre kerül sor:

Bunyan Igazság harcosa második beszéde mellett a margóra következőket szúrta be: „Az Ige" (= a kard), „A Hit (= a kard és a kar együttesen) és „a Vér" (= az Istenért való harc ára). A puritánok az igazságért harcoltak a tévelygés ellen, a személyes szentségért a bűn kísértése ellen, a rendszerezett bölcsességért a zűrzavaros balgaság ellen, az egyházi tisztaságért és nemzeti tisztességért a romlottság és az ellenségesség ellen mindkét területen. Nagyságuk egyik vonatkozása, hogy elvszerűen álltak szembe minden, az istenesség és az igaz hit útjában álló gonoszsággal, és hogy bármennyire szerették is a békességet, készek voltak harcba szállni velük, és harcolni mindaddig, amíg a gonoszságok jelen voltak.

A harmadik kérdésnek gyakorlati jellege van: A mai keresztyének miben maradnak el a puritánokhoz képest? És mit kellene megtanulnunk tőlük a magunk jövője végett?