3. A puritanizmus mint megújulási mozgalom

1. Hadd kezdjem a puritanizmus és a megújulás meghatározásával, erre alapozva mondandómat.

Meghatározásom szerint a puritanizmus az a tizenhat-tizenhetedik századi angol mozgalom, amely az anglikán egyház reformálását és megújítását annál tovább igyekezte vinni, mint ahogy az erzsébeti rendezés engedte. Magát a „puritán" szót megvetőleg, becsmérlésként használták 1564 és 1642 között (e pontos dátumokat nevezi meg Thomas Fuller és Richard Baxter)1  legalább öt, egymást átfedő csoportra: először azokra a papokra, akik lelkiismereti kérdést csináltak a Prayer Book [Imakönyv] némely szertartásából és megfogalmazásából; másodszor a Thomas Cartwright és az 1572-es Admonition to the Parliament [Intelem a parlamentnek] által megfogalmazott presbiteriánus reformprogram szószólóira; harmadszor azon nem szükségképpen nonkonformista papokra és laikusokra, akik komoly kálvinista kegyességet gyakoroltak; negyedszer a dordrechti zsinatot ünneplő „szigorú kálvinistákra"2, akiket dogmatikus puritánoknak neveztek a Dordrechttel szembehelyezkedő egyéb anglikánok; ötödször azon parlamenti képviselőkre, békebírókra és egyéb köznemesekre, akik Isten dolgait, Anglia törvényeit és az alattvalók jogait tiszteletben tartották.3  George professzor és neje azt állítja, hogy a „puritán" szó „egy kulturális és társadalmi egyenlet ’x’-ét képezi, melynek nincsen jelentése azon túlmenően, amit az ócsárlási algebra alkalmazója neki tulajdonít".4  Valójában azonban utalt ez a „szégyenletes név" egyfajta sajátos, bár összetett és sokrétű valóságra. Ezt a papság vezette mozgalmat három dolog egy évszázadon át olyannyira összetartotta és oly mély azonosságtudattal szerelte föl, hogy az állam és a politika kérdéseiben kialakult eltérő ítéletek nem bonthatták meg. Az elsőt bizonyos közösen vallott, biblicista és kálvinista meggyőződések jelentették, amelyek egyfelől a keresztyén hitre és gyakorlatra, másfelől a gyülekezeti életre és a lelkipásztori tisztségre vonatkoztak. A másodikat az a közös hivatástudat képezte, hogy Isten dicsőségét az anglikán egyházban kell szolgálni a pápistaságnak az istentiszteletből, a főpapságnak az egyházkormányzatból és a pogány vallásnak az egyháztagság köréből való kiiktatásával, ami megvalósítaná az újszövetségi mintának megfelelő, igaz és eredeti egyházi életet.5  A harmadik elemet a közös kateketikai, evangelizációs és áhítatos irodalom alkotta, melyet sajátos homiletikai stílus és tapasztalati hangsúly jellemzett. A száz-egynéhány szerző közül, akik ezt az irodalmat létrehozták, a legnagyobb hatást az 1602-ben elhunyt William Perkins gyakorolta, és a legkiválóbbnak Richard Baxter bizonyult, aki 1649-ben a The Saints’ Everlasting Rest [A szentek örökkévaló nyugodalma] című művével indult el írói pályáján. Ilyen volt a puritanizmus, amelyet a következőkben tárgyalunk.

A megújulást mint Istennek a Szentlelke által és az Igéje révén végzett munkáját határozom meg, melynek következtében a lelkileg holtak a Krisztusban való élő hitre térnek és az ellankadt, álmataggá vált keresztyének belső élete megújul. A megújulás során Isten újjá teszi a régieket, új hatalmat ad a törvénynek és az evangéliumnak, új lelki éberséget ad azoknak, akiknek szíve és lelkiismerete korábban vak, kemény és hideg volt. A megújulás tehát életet vagy új életet önt az egyházakba és keresztyén csoportokba, hogy lelki és erkölcsi hatást gyakoroljanak a közösségekre. A megújulás így magában foglalja a kezdeti megújítást, melyet a megújultság kitartó állapota követ mindaddig, amíg a „meglátogatás napja" ^a  tart. Ha az Apostolok cselekedetei első fejezeteit mintának vesszük és a nyilvánvalóan megújulási feltételek között létrejött Újtestamentum egészéhez viszonyítjuk, a megújulás jegyeiként a következőket sorolhatjuk fel: Isten jelenlétének és az evangélium igazságának hódolatteljes tudata; mélységes bűntudat, mely igaz bűnbánathoz és a megdicsőült, szerető és megbocsátó Krisztus szívből jövő elfogadásához vezet; Krisztus hatalmáról és dicsőségéről való feszélyezetlen bizonyságtétel, ahol a beszéd hatalmas szabadsága a lélek hatalmas szabadságát juttatja kifejezésre; öröm az Úrban, szeretet népe iránt és félelem a bűntől; Isten részéről pedig a kegyelem munkájának megerősítése és felgyorsítása, hogy az Ige hirtelenében lábukról ledöntse és átalakítsa az embereket, hogy ilyeténképpen mind pásztori, mind teológiai szempontból helyénvaló legyen azonnal megkeresztelni a felnőtt megtérőket, miután hitükről vallást tettek. Igaz, természetesen, hogy előfordulhat személyes megújulás mindenfajta közösségi mozgás nélkül, és hogy közösségi mozgás nem következhet be az egyének megújulása híján. Mindazáltal, ha mintánkul az Apostolok cselekedeteit vesszük, a megújulást lényegében véve közösségi jelenségként kell meghatároznunk, melyben Isten szuverén módon mutatja meg keze hatalmát, látogatja meg népét, terjeszti ki országát és dicsőíti meg nevét.

2. Meg kell jegyeznem, hogy noha ezek a mozzanatok közvetlenül a Bibliából származnak, valóságos puritán felfogást is tükröznek, ha csupán azért is, mert többségüket megújulás-teológiájában a nagy Jonathan Edwards körvonalazta, akiről joggal mondta Perry Miller: „A puritanizmus az, ami Edwards volt".6  Másutt kifejtettem már, hogy Edwardsnak a harmincas éveiben írt műveibe foglalt megújulás-értelmezése járulhat hozzá legfőképpen a mai evangelikál teológiához, és máig ez jelenti a téma klasszikus feldolgozását;7  de ez túlmutat mostani tárgyamon.

Daniel Neal History of the Puritans [A puritánok története; négy kötet, 1732–38] című munkájának első megjelenése után több, mint két évszázadon át a puritán mozgalmat az egyházi és az állami hatalmi harcok összefüggésében volt szokás értelmezni; és bár ebben természetesen van igazság, ez a felfogás valamelyest homályban hagyja a puritánok indítékait. A dolog nyitját azonban dr. Irvonwy Morgan találta meg, midőn így írt:

Én pedig bátorkodom felvetni, hogy a puritanizmus valóban megfelelő értelmezéséhez addig kell várnunk, amíg sor nem kerül történetének mint megújulás-történetnek a feldolgozására, amely elismeri, hogy az értelmezésben eleddig kulcsszerepet betöltő egyházi küzdelem mindvégig a tágabb puritán célt, a nemzet – tegyük hozzá, részlegesen elért – lelki megújítását szolgálta. E történet megfelelő elbeszélésének még nem érkezett el az ideje. A puritán igehirdetés, tanítás, kegyesség, pásztori munka és lelki tapasztalás elemzése ugyan megkezdődött,9  de még hosszú út áll előtte, az összegyűlt anyag teológiai értékelése pedig még gyermekcipőben jár.10  Ráadásul a forrásanyagok összeállítására sem került még eddig sor. A mostani tanulmány célja pusztán az, hogy hihetővé tegye az állítást, mely szerint a puritanizmus lényegében véve megújulási mozgalom volt (miként a kolduló barátok, a lollardok és maga a reformáció mozgalma is, mely utóbbit a puritánok bevallottan kiteljesíteni igyekeztek). Ennek bizonyítása megerősíti a puritanizmus fentiekben felvázolt szempontok szerinti tanulmányozásának szükségességét, és talán erre ösztönözhet is. Így fejtegetésem során a következő három általános tényből indulok ki.

Az első tény az, hogy a lelki megújulás középponti helyet foglalt el abban, amit a puritánok bevallottan kerestek. Feltűnő, hogy ezt a tényt ritkán hangoztatják, és tőle gyakran eltekintenek. Miért van ez így? Legalább három okot lehet felhozni. Először is a puritánok megújulási törekvései nem szakadtak el a Szentírásnak jobban megfelelő egyházi rend kialakítására irányuló igyekezettől, a szaktörténészek és a jámbor evangelikálok pedig egyaránt hajlamosak feltételezni (hogy miért, meg nem mondhatom), hogy e két törekvés különbözik, sőt ellentétben is áll egymással, s az emberek egyszerre nem vállalkoznak ilyesmire. Másodszor a maguk idejében a puritán megújulási törekvéseket kigúnyolták és nem vették komolyan (éppen erről vall a „puritán" szó története), ami a későbbi kutatókat rászedte, hogy ugyancsak ne vegyék komolyan e törekvéseket. Harmadszor a puritánok nem használták a „megújulás" szót igyekezetük jelölésére, céljaikat kizárólag a „reform" szó különböző változataival írták le. Amikor példának okáért 1656-ban Richard Baxter kiadta klasszikus művét, a The Reformed Pastor-t [A reformált lelkipásztor], a „reformált" szóval nem a kálvini tanításra (azt ugyanis, legalábbis tágabb értelemben, feltételezte), hanem az erő, a buzgóság és a cél megújulására utalt, mint magából a könyvből világosan kitűnik. És amidőn másutt így ír: „Ha Isten csak a papságot reformálná meg, hogy annak tagjai buzgón és híven teljesítsék kötelességeiket, a nép is bizonnyal megreformálódnék",11  akkor a „megreformál" szón ismét azt értette, amit ma „megújulásnak" mondanánk. Csakhogy a történészek és az evangelikálok (hogy miért, újfent meg nem mondhatom) rendszerint úgy fogják fel a „reformál" és a „reformáció" szót, mint amely csupán a külsőségekre, a nyilvánosan hirdetett tanításra és a közéletben bevezetett rendre vonatkozott anélkül, hogy utalna a szív és az élet belső megújulására, és így folyvást szem elől tévesztik a „reformálás" lelki dimenzióit, a reformátorok és a puritánok legfontosabb ügyét.

Ám ha megkérdezzük, hogy Erzsébet uralkodása alatt a puritánok miért követeltek folyvást – prédikációban, kiadványban és folyamodványban – istenes és felkészült papságot előmozdító hivatalos intézkedést;12  miért vezették be és támogatták az – Erzsébet által egyébként tiltott – „prófétálásokat" (bibliamagyarázó körök);13  miért igyekeztek előadói székek és javadalmazások révén a művelt és istenes lelkipásztorokból álló saját, egész Angliára kiterjedő hálózatot kialakítani; miért buzdították a gazdagokat arra, hogy az ígéretes ifjak egyetemi tanulmányait, lelkipásztori felkészülését támogassák; 1625 után miért vásároltak puritán hűbéresek patrónusi és javadalmazási jogokat (kegyúrság és világi tulajdonba vétel), mígnem Laud ^b elérte ennek törvényi tiltását;14  miért alakult meg 1642-ben a Kifosztott Lelkészek Parlamenti Bizottsága, illetve 1654-ben a Cromwell-féle Palástfosztó Bizottság (az alkalmatlan lelkészek elmozdítására) és Próbálóbizottság (a majdani lelkészek vizsgálatára) – ha tehát röviden szólva megkérdezzük, miért tartották a puritánok a felkészült, evangéliumi lelkészi kar kérdését a legfontosabb ügyüknek, akkor a válasz világos, mint a nap. Mint Baxter fogalmaz: „Úgy emelkedik fel vagy bukik el minden egyház, amiképpen felemelkedik vagy elbukik a papsága (nem gazdagságban vagy világi nagyságban), hanem csak a tudományban, buzgóságban és munkájukra való alkalmatosságban."15  A puritánok mindenekelőtt az angliai egyház lelki „felemelkedését" akarták látni, és úgy vélték, ez a lelkészi kar megújulása nélkül nem biztosítható.

Következésképpen a puritán papság 1570 után nem azért fordult az igehirdetéshez és pásztori munkához, mert, miként William Haller ismételten felveti,16  így, kellően erős laikus választói bázist kialakítva, akarta volna biztosítani az egyházi rend megváltoztatását, melyet ekkor még közvetlen cselekvéssel nem érhetett el. Az igazság – miként Edward Dering Erzsébet királynő előtt 1570-ben mondott John Knox-i prédikációjából és az 1572-es Intelemből (hogy egyebekről ne is szóljunk) világosan kitűnik17 – sokkal közelebb állt ahhoz, hogy a puritán felfogás szerint minden egyházi rend célját az Istennek a bűnösök üdvözítésében megnyilvánuló dicsősége, illetve eleven, az Istennel való találkozást biztosító gyülekezetek teremtése képezi: ezért kell minden babonaságot, félrevezető és Lélek-fojtogató dolgot kigyomlálni az egyházból. A bűnösök megváltásán a puritánok nemcsak azt értették, hogy bűnösök megtérnek, hanem azt is, hogy a közösségen belül növekednek lelki egészségben, erőben és megszentelt engedelmességben – egyszóval szentségben (a puritánok ugyanis oly tág értelemben használták ezt a szót, hogy magában foglalta az istenes élet minden vonatkozását és dimenzióját). Ha azonban a papság nem lesz „erőteljes", „serény" és „alkalmatos", mely erényeket a puritánok nélkülözhetetlennek tartottak a jó lelkipásztoroknál, az angol nép körében a szentség soha nem válik valósággá. Ezért szentelte magát a puritán papság az igehirdetésnek és a pásztori gondoskodásnak. Így tehát nem annyira a szerkezeti átalakítás, hanem sokkal inkább a megújulás ügyét szolgálták.

Ez vezet a második tényhez, hogy tudniillik a puritán kegyességi irodalom az egyéni megújulás kérdésére összpontosított. Richard Baxter hatalmas, 1143 oldalas, ívrétű könyvének, az A Christian Directory-nak [Keresztyén kalauz] – melynek alcíme: A gyakorlati hittudománynak és a lelkiismeret dolgainak summája. Eligazítja a keresztyéneket, hogy miként használják tudományukat és hitüket, hogyan jobbítsák a támaszaikat és eszközeiket, teljesítsék kötelességeiket; mi módon győzedelmeskedjenek a kísértések felett, kerüljenek vagy öldököljenek meg minden bűnt – négyötöde után elérkezik „A lelkiismeret eklézsiabeli dolgai"-hoz, és a 174. szám alatt megkérdezi: „Mely különösképpen teológiai könyveket válasszon ki az az ember, aki pénz vagy idő szűkében csak keveset olvashat?" Válaszul lajstromba veszi a „legszegényesebb vagy legkisebb, még elviselhető könyvtárat", melynek szerinte tartalmaznia kell bibliát, konkordanciát, kommentárt, kátékat, evangéliumi tanításról szóló munkákat és „annyi megindító, gyakorlatias angol szerzőt, amennyire csak futja". Ezekből csaknem hatvanat meg is nevez, három kivételével csupa puritánokat, majd megismétli, „annyit, amennyire csak futja".18  Érdeklődésünk most erre az irodalomra összpontosul, melyhez maga Richard Baxter is oly nagy mértékben (egyebek közt a Directory, a The Saints’ Everlasting Rest, az A Call to the Unconverted [Hívás a meg nem tértekhez], a The Life of Faith [Hitből való élet] és a Dying Thoughts [Gondolatok a halál küszöbén] című műveivel) hozzájárult.

Mit is tartalmaztak ezek a könyvek? Főképpen prédikációkat, melyek a „tanítás, okvetés és használat" – azaz feltevés, bizonyítás és alkalmazás – jellegzetes puritán módszerével magyarázták a Szentírást. A prédikációkat gyakran egész értekezésekké fűzték össze, mert a puritánok nagyfokú szabadságot engedtek meg maguknak az egyes passzusokból kikövetkeztethető akár teológiai, akár alkalmazásbeli gondolatmenetek kifejtésében, sokszor hetekig időzve egy-egy textuson. Az írókat azért mondták „megindítónak" és „gyakorlatiasnak", mert a szavakat oly pontosan kiszámítva használták, hogy ne csak tájékoztassanak, hanem éreztessék is az emberekkel az igazság erejét és mutassák meg nekik, miként kell válaszolniuk. E homiletikai értekezések tartalmát John Downame a következőképpen írja le:

A puritán könyvek a következő csoportokba sorolhatók:

Ehelyütt nem mehetünk bele az evangelizációs irodalom eme válfajának elemzésébe, annyit azonban bátran kimondhatunk, hogy Isten ingyen kegyelmének Krisztusban megnyilvánuló evangéliumát hirdetve, a puritánok nem hagytak kívánnivalót sem a korábbi, sem a későbbi mércékkel mérve. Mint a reformáció gyermekei a Szentírás minden tartalmát törvénynek vagy evangéliumnak hitték, aminek következtében páratlan alapossággal tárták fel mindkettőt. Teljességgel hamis az az időnként felmerülő gondolat, hogy a puritánok törvényeskedésbe estek, amidőn a bűnért való töredelem és megalázkodás „felkészítő munkáját" tartották szükségesnek ahhoz, hogy valaki valóban Krisztushoz fordulhasson. Ezzel csupán azt akarták mondani (illetve olykor, az olvasók szükségleteinek megfelelően erőltetni), hogy a bűnbeesett ember természeténél fogva szerelmese a bűnnek, és ezért képtelen őszintén elfogadni Krisztust, aki megváltja őt, nemcsak a bűn büntetésétől, hanem a bűn elkövetésétől is mindaddig, amíg meg nem gyűlöli a bűnt és nem vágyódik a szabadulásra belőle. A „felkészítő munka" egyszerűen ezt a lelkiállapotot idézi elő. A megtérésről mint az Istenhez forduló ember munkájáról, illetve mint az embert maga felé térítő Isten munkájáról alkotott puritán beszámoló, úgy tűnik, híven tükrözi az Újtestamentum mondanivalóját.

2. Kazuisztikai könyvek, melyek körülírják az isteni törvényben foglalt magatartás mércéit, hogy a keresztyének tiszta lelkiismerettel élhessenek, és tudják, hogy Isten akarata szerint cselekszenek. A reformációt követő évszázad volt az „eseti teológia" nagy korszaka, mind a rómaiak, mind a protestánsok körében, de amíg a jezsuita kazuisztika a gyóntató papoknak, addig a puritánoké a mindennapokat élő egyszerű keresztyén embernek nyújtott eligazítást. E téren Perkins járt az élen, midőn módszeresen, a Biblia alapján reformálta a lelkiismerettel és jó cselekedetekkel kapcsolatos középkori hagyományt; ha megnézzük műveinek háromkötetes, ívrétű kiadását (1616–1618), tartalmuk nagyobbrészt „eseti teológiának" bizonyul.22  Baxter hatalmas műve, a Directory két nemzedék munkáját foglalja össze. E két kiemelkedő alkotás között megannyi kisebb lélegzetű könyv sorjázik, mint például John Dod és Thomas Cleaver Plaine and Familiar Exposition of the Ten Commandments [A Tízparancsolat egyszerű és érthető magyarázata; 1603], mely harminckét év alatt tizenkilenc kiadást ért meg, és persze számosan dolgoztak fel egyedi területeket, ahol a helyes magatartás kérdései vetődtek föl akkor is, vetődnek fel ma is (házasság és család, munka, a vagyon használata, az okkult, az igazság szolgálata stb.). Ez az anyag máig lenyűgöző mélységekig jutott el mind a bibliai tanításnak, mind pedig az emberi szív hamis okoskodásainak vizsgálatában.

3. Paraenetikus könyvek, melyek „vigasztalás" (azaz megerősítés és bátorítás) végett íródtak, és azért, hogy a „győzedelmes bizonyosságon" alapuló „örömteli engedelmességhez" indítékkal és erőforrással lássák el a keresztyéneket. Ebbe a csoportba tartozik számtalan olyan munka, amely az evangélium témáit tárja fel, úgymint Isten szeretete, Krisztus munkája, a Lélek megújító szolgálata, a Szentháromság mindhárom személyének a hívő emberrel kötött kegyelmi szövetségben vállalt üdvkötelezettsége. Bátorkodom állítani, hogy bármily avíttnak és nehézkesnek tetszik is formájuk, e feldolgozásoknak gazdagságban máig nem akad párjuk. Ugyancsak ebbe a csoportba esnek azok a könyvek, amelyek közvetlenül a bizonyossággal foglalkoznak, és kifejezetten abban voltak hivatva segíteni a híveken, hogy a szorongás, a levertség és az egykedvűség („elhagyatottság") állapotában, midőn a kétségbeesés akar úrrá lenni rajtuk és kísértést éreznek végső elkárhozásukra következtetni, fel tudják ismerni hitük valódiságát és kegyelmi állapotukat. Azért íródtak ezek a könyvek, mert a puritán korszakban számos háborgatott lélek szorult ilyesfajta segítségre. Az olyan kérdések, mint „Mit kell tennem az üdvösségemért?", „Vajon a kiválasztottak közé tartozom-e?" és „Vajon kegyelmi állapotban vagyok-e?", sajnos, bajosan összegabalyodtak a fejekben, és a puritán pásztori irodalom és tevékenység egyik nagy erőssége éppen abban állt, ahogyan ezeket a kérdéseket szétválasztotta és a zavarokat eligazította. Az úttörő munkát e tekintetben Perkins írta, ezen a címen: Treatise Tending unto a Declaration whether a man be in the estate of Damnation or in the estate of Grace and if he be in the first, how he may in time come out of it: if the second, how he may discern it, and persevere in the same to the end [Annak kijelentésében segédkező trakta, hogy vajon valaki a kárhozat állapotában avagy a kegyelem állapotában van-e, és ha az előbbiben van, mi módon juthat ki onnan még idejében; ha pedig a másodikban van, honnan tudhatja azt, és mi módon maradhat meg abban mindvégig; 1586]; a klasszikus feldolgozást pedig talán a skót William Guthrie alkotta A keresztyén ember öröksége* című munkájában, melyet John Owen oly nagyra tartott.

Nagy vonalakban így fest tehát a puritán kegyességi irodalom. Felölelt területének és tartalmának bemutatására mint afféle képes kalauzt használhatnánk Bunyan A zarándok útja című művét. William Haller, aki 1938-ban írta a máig legjobb bevezetést ebbe az irodalomba, annak „rendkívüli elevenségéről"23  beszél, a kortársaknak pedig egész sora tanúsította hasznosságát. Baxter maga számol be róla, hogy amikor tizenötödik évében járt:

Ez csupán egyetlen példa a sok közül, melyet idézhetnénk. Ez az irodalom feltűnően egységesnek látszik, és azt az egyetlen célt szolgálta, hogy hitre, bűnbánatra, bizonyosságra, ama küzdelmes és jó cselekedetekben bővelkedő zárandokéletben való örömteli buzgóságra indítson, amelyre a szentek elhívást kaptak; másként szólva: olyan lelkiséget teremtsen és tartson fenn, amelyet valóban joggal mondhatunk személyes megújulásnak.

Az eddigiekben két tényt vizsgáltunk, nevezetesen azt, hogy a puritán mozgalom középponti célját a megújulás képezte, és hogy a puritán irodalom a személyes megújulásra összpontosított. E kettő vezet át a harmadik tényhez, éspedig ahhoz, hogy a puritán lelkipásztorok Istentől vezérelt szolgálata megújuláshoz vezetett. Csak ilyen fogalmakkal lehet megfelelően leírni a tizenhetedik században egészen a restaurációig növekvő, rendkívüli áldást.

A puritán lelkészi szolgálat mintáját a Szentírás és a Prayer Book [Imakönyv] lelkészszentelői szerkönyve fektette le, mely utóbbi szerint a papok arra hivatottak, hogy „hírnökei, vigyázói és szolgálói legyenek az Úrnak; hogy tanítsák, intsék, táplálják az Úrnak családját, és viseljék annak gondját; hogy megkeressék Krisztus idegenben elszórt nyáját…" Hogy a puritán lelkészek ezt az elhívást miként értelmezték és teljesítették, ez a róluk szóló hagiográfiai feljegyzésekből25  és Baxter The Reformed Pastor-ából26  (hogy egyebeket ne keressünk) világosan kitűnik. Közülük számosan nagy tehetséggel és kenettel voltak megáldva, igehirdetésük a szó minden értelmében „erőteljes" volt, és a „lélek orvosaiként" végzett lelkigondozói szolgálatuk zilált életek sokaságát alakította át. Ezt a fajta hűséges szolgálatot és idővel megsokasodó gyümölcseit bemutatandó pillantsunk be három ilyen ember életébe.

Richard Greenham, e pásztori úttörő a Cambridge-től hét mérföldre eső Dry Draytonban szolgált 1570 és 1590 között. Páratlanul serényen dolgozott. Hajnali négykor kelt, hétfőn, kedden, szerdán és pénteken napfelkeltekor igét hirdetett, hogy összefogja nyáját, mielőtt szétszóródtak a földeken; vasárnap kétszer prédikált, továbbá vasárnap este és csütörtök reggel a gyerekeket katekizálta. Délelőtt tanult, délután betegeket látogatott vagy kiment a mezőre „szántó-vető felebarátaival társalkodni". Prédikálását, mint életrajzírója, Henry Holland mondja, „olyannyira komolyan vette, oly rendkívüli erőmegfeszítéssel végezte, hogy inge rendszerint úgy átázott az izzadságtól, akárha nyakon öntötték volna vízzel, ezért alighogy a szószékről lejött, ruhát váltani kényszerült".27  Pásztori lelkigondozóként is rendkívüli képességekkel volt megáldva. „Mivelhogy igen sok tapasztalatot szerzett és kiváló képességekkel rendelkezett az elcsüggedt lelkek megnyugtatásában és vigasztalásában – írja Holland – lelki szenvedésektől és kísértésektől gyötört emberek közelről és távolról keresték fel őt…, oly nagy híre kelt eme lelki orvosnak, hogy még idegenből is sokan küldtek érte, és az Úrnak tetszett megáldani az ő munkáját, hogy tudománya és tapasztalata által sokak lelki békéje és nyugalma helyreállíttassék." Barátai ugyan biztatták, de a pásztori lelkigondozásról sosem írt könyvet, mindesetre tudományát szájhagyomány útján továbbadta. Püspökének írt levelében szolgálatát „mint a magamnak és a vidéki népnek megfeszített Krisztus hirdetését"28  írta le, és a poszthumusz kiadott Works [Művei; 800 oldalas, kis ívrétű könyv] tartalma erről tanúskodik. Ám Greenham minden istenessége, bölcsessége, evangéliumi üzenete és verejtékes munkája ellenére szolgálata alig teremte meg gyümölcsét. Gyülekezetén kívül általa sokan részesültek áldásban, csak éppen tulajdon nyája nem. „Bővölködik legelőkben Greenham, de egy fia nyája sincsen" – járt szájról szájra a klapancia jámbor népek körében. „Szolgálatom semmi jót nem ért el, hanem csak egy családban" – mondta Holland tanúsága szerint utódjának.29  Greenham idejében az angol vidéken sok ugart kellett feltörni; a vetés ideje eljött, de az aratás még váratott magára.

Menjünk most tovább, és nézzük meg Richard Fairclough-ot, aki 1647 és 1662 között volt a somerseti Mells esperese, és jó barátságban állott a nagy John Howe-val, aki, miként végrendeletében Fairclough kérte, temetésén szolgált. A következők Howe temetési prédikációjából származnak:

Fairclough lényegében véve úgy élt, mint Greenham, de a termés immár kezdett beérni.

Végül vessünk pillantást Richard Baxterre, aki Kidderminsterben szolgált 1641 és 1660 között, kivéve a polgárháború öt éve alatt. Kidderminster városában mintegy 2000 felnőtt lakos élt, és úgy tűnik, többségük Baxter szolgálati ideje alatt tért még. Kezdetben, mint Baxter írja, „nagyobbrészt tudatlan, faragatlan és tivornyázó népet [találtam ott]…, mely komoly, eleven igehirdetést soha nem is hallott". Szolgálatát azonban csodálatos áldás kísérte.

Visszatekintve Baxter így számolt be a történtekről:

Baxter itt arra a The Reformed Pastor-ban is leírt és ajánlott gyakorlatra utal, melyet egyébként, mint Howe-tól tudjuk, Fairclough is követett, hogy ugyanis a lelkipásztor személyes lelkigondozás végett rendszeresen hallgassa meg a családokat. Baxter a hét két napján, napi hét vagy nyolc családot fogadott, hogy egy év során a gyülekezetnek mind a 800 családjával találkozzék. „Először felmondattam velük a kátét [az akkoriban használatos Westminster Shorter Cathecism-t (Westminsteri kis káté)], majd kikérdeztem őket az értelme felől, végül pedig a lehető legnagyobb értelmi és érzelmi ráhatással igyekeztem őket rábírni a felelősségteljes szeretetre és magaviselésre. Egy családdal csaknem egy órát töltöttem így." Baxter külön kiemeli e gyakorlat rendkívüli hasznosságát. „Úgy vélekedem, ez idáig soha nem találtuk meg a leghelyesebb módját annak, hogy leromboljuk a sötétség országát… A sikernek több külső jelét látom megvalósulni mostan…, mint bármilyen nyilvános igehirdetésem által."32 

Baxter így folytatja visszaemlékezéseit:

1665-ben írva, miután gyülekezetéből távozott és a hívekre igen erős puritánellenes nyomás nehezedett, elmondhatta, „egyetlen egyről sincsen tudomásom…, aki elesett volna, aki elárulta volna becsületét".33  Utolsó megjegyzése pedig így hangzik: „Ó, ki vagyok én… hogy Isten engem ily bőségesen bátorítson, hiszen ifjúságomnak nagytiszteletű tanítói együttvéve ötven esztendőn át hűségesen szolgáltak egy helyütt, de gyülekezetüknek talán csak egy vagy két tagját tudták a megtérés útjára vinni!"34  Az interregnum alatt azonban elérkezett az aratás régen várt ideje. Végül megkérdezem: hát nem megújulás volt ez?

Ezzel összefüggésben nagyon fontosnak tűnik Baxternek a cromwelli időszak vallásosságával kapcsolatos megállapítása. 1665-ben a következőket írja:

Tanulmányomban azt az állítást igyekeztem hihetővé tenni, hogy a puritanizmus megújulási mozgalom volt. Azt hiszem, a felsorolt bizonyítékok ezt az állítást kellőképpen igazolják. Ha pedig a tizenhetedik századi puritán szolgálatot – Irvonwy Morgan The Godly Preachers of the Elizabethan Church [Az Erzsébet-kori egyház istenes prédikátorai] című munkájának nyomán – tanulmányozzuk, megítélésem szerint arra a következtetésre jutunk, hogy e század közepén Angliában olyan kegyelmi munka teljesedett ki , amely minden tekintetben legalább olyan mélyre hatolt és olyan erőket mozgósított, mint az egy századdal későbbi, jóval ismertebb párja. Az bizonyos, hogy a két korszak azonos módon fogta föl az evangéliumot és az evangéliumi szolgálatot, leszámítva John Wesley itt-ott különcködő teológiáját, melyet ő maga családi hagyományához igazodva arminianizmusnak mondott, de amelyet helyesebb talán következetlen kálvinizmusnak neveznünk.36  Újabban több tanulmány is kimutatta, hogy az evangelikál megújulás mennyit köszönhet a puritanizmusnak;37  és a későn született színtiszta puritán Jonathan Edwards barátja, Whitefield írta, mint láthattuk, 1767-ben: „Harminc éve mondom már, hogy mentül inkább megújul az igaz és eleven vallás akár idehaza, akár külhonban [itt Angliára és Amerikára is gondol], annál inkább… segítségül hívták a régi jó puritán írásokat."38  Ugyancsak Whitefield jegyezte föl naplójába, amikor 1743-ban Kidderminsterbe látogatott: „Mily nagy örömömre szolgált látni, hogy a Baxter úr tanításának, munkájának és fegyelmének mind a mai napig elevenen él az emléke."39  A puritán és az evangelikál mozgalmat együtt kell tanulmányozni; sokkal szorosabb szálak kötik őket egymáshoz, mint néha gondolnánk. A nagy különbség persze továbbra is fennáll, hogy ugyanis az evangelikál megújulást két nemzedék után a társadalom elfogadta, míg azonban a puritán keresztyénség tüzeit a forradalmi rend felszámolásával együtt a restaurátorok módszeresen szétszórták és eltaposták. További vizsgálódás megerősítené szerintem Baxter megállapítását, mely a vallás 1650-es évekbeli angliai helyzetének teljesebb ismeretén alapult: „Egy nemzet megszenteltetésének ily nagy lehetőségét soha nem hagyták így elveszni, soha nem tiporták el így!"

A puritán Angliában bizonyosan nem következett be olyan látványos dolog, mint az 1620-as években az antrimi Sixmilewater-megújulás, az „evangélium napjának ez a ragyogó és forró kitisztulása", mint Robert Fleming nevezte,40  midőn a bolond James Glendinning a törvényt hirdette anélkül, hogy tudná, mi módon kell hirdetni az evangéliumot, és ezért ezt Robert Blair és mások tették meg helyette; semmi olyan lenyűgöző nem történt, mint azon az 1631-es reggelen, amidőn a Kirk o’Shottsnál a félénk John Livingstone másfél órán át úgy prédikált, mint soha azelőtt és soha azután, majd pedig ezt követően 500 ember tett bizonyságot arról, hogy a szavait kísérő hatalom megtérítette őket vagy legalábbis átalakította keresztyén életüket. Volt azonban az a feledhetetlen dedhami intő nap az 1620-as években, amikor a nagy John Rogers lesújtott hallgatóságára a Biblia elhanyagolásáért:

És ezen a ponton, mint a jelenlévő Thomas Goodwin John Howe-nak elmesélte, akinek leírását idéztem, a zsúfolásig megtelt templom egy emberként zokogásban tört ki, és maga Goodwin, „minekutána a templomból kiment… fertály órán át lova nyakában lógott, könnyeit hullatva, mígnem futotta az erejéből a lóra felmászni; ily különös érzelemkitörést váltott ki belőle és általában a gyülekezetből a Biblia mellőzéséért kapott feddés."41  Általában azonban a puritán megújulás viszonylag csendesen, rendezetten ment végbe, leszámítva ama fanatikus kitöréseket, amelyek a mozgalom csúcspontját jelentő 1640-es és 1650-es években bekövetkeztek.

3. A puritán megújulásra további fényt vetne, ha a puritán teológiát, különösen a Szentlélek szolgálata iránti előzmény nélküli érdeklődést és rá való összpontosítást,42  illetve a puritán istentiszteletet vizsgálnánk, mely erősen hangsúlyozta a „szívmunkát", a spontaneitást, a dicséretek és zsoltárok éneklését; a szabad, „meghitt", „kimerítő" és „szeretetteljes", Lélek sugalmazta imádságot, illetve a „világos, elevenbe vágó, szókimondó" prédikálást, mely a bűnt hirdetve felébreszti a lelkiismeretet, a kegyelmet hirdetve pedig az evangélium olaját önti ki.43  A kibontakozó puritán teológia és istentisztelet egyre inkább kimutatta ama vonását, hogy egyszerre kovásza és terméke a megújulásnak. A puritán lelkészi szolgálat krónikáinak további kutatása szintén rávilágítana a mozgalom már említett jellegére. Lenyűgöző lenne például többet megtudni az olyanokról, mint Elkanah Wales pudseyi lelkipásztor, akit „az ország legsikeresebb térítő prédikátorának" mondtak, habár Greenhamhez és azóta megannyi máshoz hasonlóan ő is inkább „az idegenek és alkalmi hallgatók, nem pedig saját gyülekezete körében"44  bizonyult eredményesnek; vagy a vándorló Henry Oasland of Bewdley, „aki lóháton járt helyről helyre, buzgón hirdetve az Igét és sokak lelkét megnyerve az Úrnak";45  vagy a nyugat-cornwalli St. Mabe-ben szolgált Thomas Tregoss, aki „megtérését jóval szolgálata megkezdése utánra datálta…, és sokat szenvedett meg nem alkuvásáért is";46  vagy Samuel Annesley, John Wesley anyai nagyapja, akit a parlament ültetett a kenti Cliffe-ben botrányokat okozó, de népszerű lelkész helyébe, és aki, midőn a döntés miatt felháborodott gyülekezet „vasvillákkal, kövekkel támadt rá és halálosan megfenyegette őt", megígérte, hogy távozik, mihelyt a gyülekezet kész elfogadni egy másik olyan lelkészt, mint ő maga, ő pedig „miután a gyülekezetet nagyban megreformálta és munkája csodálni való gyümölcsöket hozott", tartotta szavát és távozott, „nehogy bárminő könnyelműsége megbotránkoztassa újonnan megtért híveit";47  vagy Thomas Lye gyermekevangelizátor, akire még szolgálata után negyven évvel is emlékeztek, merthogy „nagyon értette a kicsinyek katekizálásának minden csínját-bínját, fortélyával megannyi gyermeket rábírt, hogy örömét lelje a legjobb dolgok tudományának megszerzésében"48. E lelkipásztorok (és szó szerint sok száz társuk) a megújulás emberei voltak, az ébredés idejében szolgáltak, történeteik a puritán mozgalom lényegéről vallanának. De akkor ez a könyv túlságosan hosszúra nyúlna. A lényeget mindenesetre elmondtam, és ezzel most beérem.

1 Lásd idézetek in: Hall, Basil: „Puritanism: the Problem of Definition" [A puritanizmus: a meghatározás problémája]. Cumming, E. J. (szerk.), Studies in Church History [Egyháztörteneti tanulmányok]; Nelson, London, 1965), 288. skk.

2 Nyomtatásban a puritánokat „szigorú kálvinistáknak" először nevezte: Dominis, M. Antonius de: The Cause of his Return, out of England [Az ő Angliától való elfordulásának oka]. Róma, 1623), 31. o. Az azonosítást azonban már korábban, valamikor 1610 és 1619 között megtette John Overall cambridge-i királyi teológiai professzor egy magánjellegű dokumentumban, melyben szembeállítja „a remonstránsok vagy arminiánusok tételeit az antiremonstránsok vagy puritánok tételeivel"; lásd Porter, H. C.: Reformation and Reaction in Tudor Cambridge [Reformáció és reakció a Tudor-kori Cambridge-ben]. Cambridge University Press, Cambridge, 1958), 410. o. William Perkins, az erzsébeti korszak utolsó két évtizedének legjelesebb teológusa, illetve azok többsége, akiket egyéb okok miatt „puritánnak" bélyegeztek meg, valójában azon az állásponton volt, amelyet de Dominis szigorú kálvinizmusnak mondana: lásd Porter i. m. XII. fejezet.

3 Lásd Hill, C.: Society and Puritanism in Pre-Revolutionary England [Társadalom és puritanizmus a forradalom előtti Angliában]. Mercury Books, London, 1966, 20–28. o., és különösen a 27. oldalon idézett részletet Lucy Hutchinson: Memoirs of the Life of Colonel Hutchinson [Emlékek Hutchinson ezredes életéről].

4 George, C. H. és George, K.: The Protestant Mind of the English Reformation 1570–1640 [Az angol reformáció protestáns gondolkodása]. Princeton University Press, Princeton, 1961, 6. o., vö. 397–410. o.

5 Vö. Nuttall, G. F.: Visible Saints: the Congregational Way 1640–1660 [Látható szentek: a kongregacionalista út]. Basil Blackwell, Oxford, 1957, 3. o., megjegyzését az első kongregacionalistákról: „A kormányzati formákkal kapcsolatos látszólag túlzott aggályoskodás mélyén azonban az a szenvedélyes vágy húzódott meg, hogy a keresztyénség térjen vissza újszövetségi belső életéhez, és úgy tetszett, minden bizonnyal újra magára is öltheti első megjelenési formáit és azokban juthat kifejeződésre." B. R. White meggyőzőn mutatta ki a The English Separatist Tradition-ben [Az angol szeparatista hagyomány]. Oxford University Press, Oxford, 1971, hogy az angliai szeparatizmus a gyülekezeti élet újszövetségi mintájának puritán eszméiből nőtt ki, és semmi lényegeset nem vett át a reformáció idejének anabaptizmusától; és ezzel White igazolta Nuttall doktornak a The Holy Spirit in Puritan Faith and Experience-ben [A Szentlélek a puritánok hitében és tapasztalatában]. Basil Blackwell, Oxford, 1946, 9. o. kifejtett véleményét, mely szerint: „az, hogy [a szeparatisták] az elszakadás végső lépéséhez folyamodtak, nagyobbrészt érintetlenül hagyta azokat az eszméket és eszményeket, amelyeken korábban és most is osztoztak a konzervatívabb puritánokkal, akiknek soraiból kikerültek. Ebben az értelemben a puritanizmus magában kell hogy foglalja a szeparatizmust is" – habár a szeparatistákat a kortársaik nem mondták puritánoknak.

6 Miller, Perry: Jonathan Edwards.William Sloane Associates, New York, 1949, 194. o., vö. 62. o.: „A legegyszerűbb és legpontosabb meghatározás szerint Edwards gondolkodása nem más, mint az empirikus pszichológia nyelvén újrafogalmazott puritanizmus."

7 „Jonathan Edwards és a megújulás", lásd alább a tizenkilencedik fejezetet.

8 Morgan, Irvonwy: The Godly Preachers of the Elizabethan Church [Az Erzsébet-kori egyház istenes prédikátorai]. Epworth Press, London, 1965, 11. o.

9 Lásd például: Haller, William: The Rise of Puritanism [A puritanizmus kialakulása]. Columbia University Press, New York, 1938; Nuttall: The Holy Spirit…; Wakefield, G. S.: Puritan Devotion [Puritán áhítat]. Epworth Press, London, 1957; Pettit, N.: The Heart Prepared [A felkészült szív]. Yale University Press, New Haven, 1966; a George házaspár és Morgan i. m. (4. és 8. j.); Watkins, O.: The Puritan Experience [A puritán tapasztalat]. Routledge and Kegan Paul, London, 1972; Lewis, Peter: The Genius of Puritanism [A puritanizmus géniusza]. Carey Publications, Hayward’s Heath, 1977; Hambrick-Stowe, C. E.: The Practice of Piety [A kegyesség gyakorlata]. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1982; Cohen, C. L.: God’s Caress [Isten simogatása]. Oxford University Press, New York, 1986.

10 Vesd össze a puritanizmus és az anglikanizmus kapcsolatának szöges ellentétben álló értelmezéseit: a George házaspár i. m. és New, J. F. H.: Anglican and Puritan: The Basis of their Opposition 1558–1640 [Anglikán és puritán: ellentétük alapja]. A. and C. Black, London, 1964. Az előbbi szerint a puritánok és az anglikánok a lényeget tekintve csaknem mindenben egyetértettek, míg az utóbbi szerint „két elvi egységet…, minden vonatkozásban eltérő csoportot képeztek" (111. o.). E szembeszökő különbözés a szóban forgó kérdés tanulmányozásának kezdetleges voltára vall: ezt a tényt tükrözi R. T. Kendall paradox állítása, hogy ugyanis a kálvinistának induló puritán teológia alig fél évszázad leforgása alatt észrevétlenül átment arminiánus törvényeskedésbe (Calvin and English Calvinism to 1649 [Kálvin és angol kálvinizmus 1649-ig]. Oxford University Press, Oxford, 1979).

11 Reliquiae Baxterianae (Baxter hagyatéka). Sylvester, M. (szerk.), London, 1696, első oldalszámozás, 115. o.

12 Lásd a 14., 19–21. sz. dokumentumokat in Porter, H. C.: Puritanism in Tudor England [Puritanizmus a Tudor-kori Angliában]. Macmillan, London, 1970, 180., 217–227. o.

13 A prófétálásokról lásd Morgan: i. m., III. fejezet, illetve Trinterud, L. J. (szerk.): Elizabethan Puritanism [Erzsébet-kori puritanizmus]. Oxford University Press, New York, 1971, 191. skk., mely közli a norwich-i prófétálás rendjét.

14 A kegyurakról lásd Calder, I. M.: Activities of the Puritan Faction of the Church of England 1625–1633 [Az anglikán egyház puritán csoportosulásának tevékenysége]. SPCK, London, 1957; Haller, i. m., 80. skk.; Morgan, Irvonwy: Prince Charles’ Puritan Chaplain [Károly herceg puritán káplánja]. George Allen and Unwin, London, 1957, 174–83. o.

15 Reliquiae Baxterianae, i. h.

16 Haller: i. m., 5., 173. o. stb.

17 Dering prédikációja Erzsébet uralkodása alatt legalább tizenkétszer megjelent nyomtatásban; közli Elizabethan Puritanism, 138. skk. Az Admonition to Parliament-et közli Frere, W. H. és Douglas, C. E. (szerk.): Puritan Manifestoes [Puritán kiáltványok]. SPCK, London, 1907, 5. skk.

18 Baxter, Richard: Practical Works of Richard Baxter [Gyakorlati művei]. George Virtue: London, 1838, I. köt., 731. o., vö. 57. o.

19 Downame, John: A Guide to Godlynesse [Istenességre vezérlő kalauz]. 1622, Epistle Dedicatory [Ajánló levél].

20 Baxter: Works, II. köt., 501. o.

21 Calamy, Edmund: An Abridgement of Mr. Baxter’s History… With and Account of many… Ministers who were ejected [Mr. Baxter történetének rövidítése, mely tartalmazza a szószéküktől megfosztott lelkészekről szóló beszámolót]. London, 1702, 313. o. „A Bibliát leszámítva egyetlen angol nyelven írt könyv sem ér fel vele a terjesztett példányok számát tekintve."

22 Ebből reprezentatív válogatást közöl Breward, Ian: William Perkins. Sutton Courtenay Press, Appleford, 1970. Tárgyalja Perkins kazuisztikáját is, 58–80. o.

23 Haller: i. m., ix. o.

24 Reliquiae Baxterianae, első oldalszámozás, 3. sk. Haller a következőképpen ír a Bruised Reed-ről: „talán soha ilyen hatásosan nem fogalmazta meg prédikátor a puritán erkölcsiség dinamikus elemét", i. m., 160. o.

25 A legfontosabb puritán hagiográfus, a Baxterral jó barátságban álló Samuel Clarke munkásságát és írásait taglalja Haller: i. m., 102. skk., 423. skk.

26 A William Brown szerkesztette The Reformed Pastor 1974-ben jelent meg újra J. I. Packer előszavával (Banner of Truth: London).

27 Clarke, Samuel: Lives of Thirty-two English Divines [32 angol lelkész élete]. 3. kiad., 1677, mely idézi Henry Hollandnak Richard Greenham Works-éhez [Művei] fűzött „Az olvasóhoz" című bevezetését. Greenhamról beszámol Knappen, M. M.: Tudor Puritanism [Tudor-kori puritanizmus]. University of Chicago Press, Chicago, 1939, 382–386. o. és Porter: Reformation and Reaction… [Reformáció és reakció…] 216–218. o.

28 A Parte of a Register [Lajstromrész], 1593, 87. o.

29 Holland: "To the Reader".

30 Howe, John: Works [Művei]. Frederick Westley and A. H. Davis, London, 1832, 971. o. Érdemes megjegyeznünk, hogy Fairclough apja, Samuel, aki 1627 és 1662 között a Cambrigde-től 17 mérföldre eső Kedingtonban volt parókus, hasonlóképpen teljesítette szolgálatát: „Hetente négyszer és vasárnap kétszer hirdette az Igét, csütörtökön előadást tartott (melyre messze távolról egybegyűltek a lelkészek) és szombat esténként saját házában prédikált; a környező vidékről sokaság ment hozzá" (Calamy: i. m., 254. o.). Temploma „úgy megtellett, hogy (bár a faluhoz képest nagy volt), nem lehetett bejutni, hacsak az ember órákkal az istentisztelet előtt oda nem ment; és akkor is a távolból, akár húsz mérföldről jövő embereknek sokasága állt a fal mentén…" (Clarke: The Lives of Sundry Eminent Persons in this later Age [Különböző kiváló férfiak élete ebben a kései időben]. 1683, 187. o.) Calamyval szólva, ő is „katekizált öreget és ifjút, havonta egyszer felkereste egész gyülekezetét, tudakozódott mindenik lelki állapota felől, és kellő eligazítást, tanácsot adott kinek-kinek".

31 Reliquiae Baxterianae, első oldalszámozás, 86. o.

32 Baxter: Works, IV: 359. (= The Reformed Pastor, szerk. Brown, W., módosított szóhasználattal, 43. o.).

33 Reliquiae Baxterianae, első oldalszámozás, 86. o.

34 Uo., 85. o.

35 Uo., 96. sk.

36 Mert Wesley az újjászületésben Isten szuverenitását hangsúlyozta. Vö. Charles Simeonnak az 1784. december 20-án Wesleyvel folytatott beszélgetéséről szóló beszámolóját (a dátumot Wesley Journal-je [Napló] adja meg), in: Horae Homileticae. Samuel Holdsworth, London, 1832, melyet magam is idézek, in: Evangelism and the Sovereignty of God [Evangelizáció és Isten szuverenitása]. Inter-Varsity Fellowship: London, 1961, 13. sk; lásd még Croft Cell, G.: The Rediscovery of John Wesley [J. Wesley újrafelfedezése]; Henry Holt and Co., New York, 1935.

37 Lásd Monk, Robert C.: John Wesley: His Puritan Heritage [John Wesley puritán öröksége]. Abingdon Press: Nashville, 1966, és vö. Walsh, John: „Origins of the Evangelical Revival" [Az evangelikál megújulás eredete]. in: Bennett, G. V. és Walsh, J. D. (szerk.): Essays in Modern English Church History [Tanulmányok a modern angol egyház történetébő].; A. and C. Black, London, 1966, 132. skk., és különösen 154. skk.

38 Whitefield, George: Works [Művei]. London, 1772, IV: 306. sk.

39 Uo.,, II: 47.

40 Robert Fleming The Fulfilling of the Scriptures-ét [Az Írás beteljesítése] idézi Hamilton, T.: History of the Irish Presbyterian Church [Az ír presbiteriánus egyház története]. T. and T. Clark, Edinburgh, én., 42–44. o., mely elbeszéli a Sixmilewater történetét. Lásd még Gillies, John; Historical Collections of Accounts of Revivals [Megújulásokról szóló beszámolók történelmi gyűjteménye]. Banner of Truth, Edinburgh, 1981), 202. skk.

41 Howe: Works, 1084. sk.

42 Vö. Nuttall: The Holy Spirit…, különösen az I. fejezet, illetve B. B. Warfield következő megjegyzése: „A Szentlélek munkájáról szóló tanítást kizárólag a reformáció dolgozta ki, pontosabban a református teológia, még pontosabban a puritán teológia… Csak az igazat mondjuk azzal, hogy a puritán gondolkodás szinte teljes egészében a Szentlélek munkájának szeretetteljes tanulmányozására összpontosult, és annak különböző vonatkozásait dogmatikai és gyakorlati szempontból magyarázva jutott el legmagasabb szintjéig." (Bevezető megjegyzés in: Kuyper, A.: The Work of the Holy Spirit [A Szentlélek munkája]. Funk and Wagnalls, New York, 1900, xxxiii, xxviii. o.

43 Vö. Davies, Horton: The Worship of the Puritans [A puritán istentisztelet]. Dacre Press, London, 1948 és a The Westminster Directory for the Publick Worship of God [Westminsteri istentiszteleti rendtartás]. A „kimerítő" és „szeretetteljes" nyilvános imádsághoz lásd Richard Baxter Reformed Liturgy-ját, in: Works. I: 922. skk. A puritán prédikálásról lásd Perkins: The Art of Prophesying, in: William Perkins, 325. skk, illetve a The Reformed Pastor számos passzusa.

44 Calamy: i. m., 442. o.

45 Uo., 343. o.

46 Uo., 308, mely Tregoss 1671-ben kiadott életrajzára épít; ez utóbbit ismerteti Clarke: The Lives of Sundry Eminent Persons…

47 Uo., 214. o.

48 Uo., 197. sk.