James Packer :: A Megújulás Teológiája

előző

következő

4. A puritanizmus mint megújulási mozgalom

Richard Baxter 1664–65-ben írta és 1673-ben adta ki Christian Directory-ját [Keresztyén kalauz], melyről első szerkesztői ezt írták: „a gyakorlati hittudománynak a magunk vagy bármely más nép nyelvén létező legjelesebb foglalata".¹ A műhöz csatolt „Hirdetésében" Baxter azt írja, hogy munkáját részben azért írta, hogy „fiatalabb, kevésbé felvértezett és tapasztalt lelkipásztoroknak legyen hova fordulniok megoldásokért és útbaigazításért, midőn dolgaikat intézni készülnek".² „A lelkiismeret eklézsiabeli dolgai" cím alatt, mint az előző fejezetben láttuk, olyan gyakorlati kérdésekkel foglalkozik, amelyekben a fiatal lelkészek iránymutatást igényelnek, és amikor 174. kérdésére: „Mely, különösképpen teológiai könyveket válasszon ki az az ember, aki pénz vagy idő szűkében csak keveset olvashat?",³ válaszképpen felsorolja, hogy mit kell tartalmaznia a „legszegényesebb vagy legkisebb, még elviselhető könyvtárnak", a fiatal lelkész könyvtárára gondol. Válasza hat – puritán módra megszámozott – tételből áll, s a bibliakiadások, konkordanciák, kommentárok, angol nyelvű káték és a kegyelemtanról szóló angol nyelvű könyvek felemlítése után a hatodik tétel így hangzik: „annyi megindító, gyakorlatias angol szerzőt, amennyire csak futja". Miután ezekből több mint hatvanat(!) felsorol, ismét megjegyzi: ezekből annyit, „amennyire csak futja".⁴ A hangsúlyos ismétlés és a hosszú lista⁵ egyaránt rendkívülinek tetszik. Napnál is világosabb, Baxternek nem sok bizalma van az olyan fiatal lelkipásztor iránt, aki nem merül el a „megindító, gyakorlatias angol szerzők" műveiben.

Korántsem csupán lelkipásztoroknak ajánlotta e művek olvasását. Első könyvéhez, a The Saints’ Everlasting Rest-hez (A szentek örökkévaló nyugodalma; e 844 oldalas könyv igen kapós lett, az első megjelenésétől számított tíz esztendőn belül minden évben új kiadást ért meg) csatolt ajánló levelében kidderminsteri gyülekezetét így buzdítja: „Szüntelen olvassátok régi, szilárd hittudósainkat."⁶ Itt is a szóban forgó „megindító, gyakorlatias" szerzőkre utalt. Gyakran szólított fel olvasásukra, sokszor meghatározott műveket is ajánlott későbbi kegyességi műveiben, amelyeket kifejezetten ennek az irodalmi anyagnak a bővítésére írt. „Azon igyekeztem, hogy mondandóban és írásnemben mindent, vagy csaknem mindent, a köznép képességeihez igazítsak" – írta a Krisztus teljes szuverenitásáról szóló prédikációjához csatolt bevezetésében (1654).

És habár, ami azt illeti, a legnagyobbnak is a javára válnék, [e munkámat] mindenekelőtt a köznép kedvéért bocsátom ki; és vajha ama könyvek sorába tartoznék, amelyeket bugyrosok hordoznak hátukon házról házra, föl s alá szerte az országban, semhogy könyvkereskedők polcain vagy tanult hittudósok könyvtárában feküdjön el. És kinyomtatott munkáim javát ily használatra szánnám, ha Istennek tetszenék hozzá időt és képességet adni nekem…⁷

A Krisztus-hitet maga Baxter is Sibbes Bruised Reed-jéből tanulta meg, melyet negyed századdal korábban apja vásárolt egy hozzájuk bekopogtató házalótól,⁸ és könyvei legnagyobb hasznát abban látta, hogy ilyen szolgálatot teljesítsenek. Ez is arra vall, hogy milyen értéket tulajdonított a „megindító, gyakorlatias angol szerzőknek".

Mostani feladatomat abban látom, hogy ezeket az írókat bemutassam vagy az őket megszokásból mellőző keresztyén világnak újra bemutassam. E korukban és az utánuk következő két évszázadban ünnepelt és megbecsült szerzőket ma már alig ismerik. Az utolsó félévszázadban ugyan a puritanizmus fölkeltette a tudományos világ érdeklődését, de nem sok hívő olvassa a puritán szerzők műveinek ma már üdvös módon kapható új kiadásait.⁹ Meggyőződésem, hogy rengeteget veszítettünk mellőzésükkel, és ennek ideje véget vetni.

E „megindító, gyakorlatias angol szerzőket" puritánoknak nevezem, miként mindenki más teszi. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ilyetén elnevezésük csak a tizennyolcadik századra megy vissza,¹⁰ nem a szerzők tulajdon korában alakult ki. Ha puritán jellegzetességnek mondjuk a gyakorlati teológia terén elért kiválóságot, akkor meg sem közelítjük azokat a jelentéstartalmakat, amelyeket a puritán szóval jelöltek eredeti használatának idején (1564–1642).¹¹ Ebben az időszakban a szó merő sértésszámba ment, és az önhittség két utálatos formájára, vagy a „tiszta egyház" elitizmusára, vagy az erkölcscsőszi akadékoskodásra, vagy egyszerre mindkét gonoszságra utalt. Az így megterhelt szót megvetőleg használták mind a nemzeti egyház majdani reformátoraira, mind az általában vett kegyes emberekre, mint például Richard Baxter apjára, akit csak azért csúfoltak puritánnak, mert ahelyett, hogy vasárnap délután táncolni vagy játszani ment volna a falu főterére, otthon maradt családjával bibliát olvasni és imádkozni.¹² A rejtélyes londoni anabaptistákat kivéve, akikről John Stowe hallott, és akik ez utóbbi beszámolója szerint magukat „puritánoknak, Isten makulátlan bárányainak" mondták,¹³ soha senki nem kívánta, hogy így nevezzék, a „megindító, gyakorlatias angol szerzők" atyja, William Perkins pedig mint „hitványságot" nyomatékosan elutasította.¹⁴ Félreérthetőségénél fogva tehát elég nehéz a szóval bánni. R. T. Kendall joggal állapítja meg, hogy „ha valaki elfogadja a »puritán« fogalmat és következetes akar maradni, vagy minden egyes emberre nézve módosítja jelentését, vagy, ha hagyományról beszél, az egyik meghatározásból indul ki és egy másiknál köt ki". Kendall ezért aztán a „megindító, gyakorlatias" iskola képviselőit szívesebben nevezi „tapasztalati predestináriusoknak", ami igen alkalmas meghatározásnak tetszik.¹⁵ Én azonban merő kényelemből megmaradok a hagyományos elnevezésnél, és puritánnak mondom őket.

A legjobban történetük áttekintésével lehet bemutatni e „megindító, gyakorlatias" írókat, amire nyomban sort is kerítek. Históriájukat valójában kevesen ismerik. Azt a tényt viszont jóval többen, hogy 1564 után a „puritán" szóval elsősorban azokat illették, akik az anglikán egyház külső reformálásának programjáért emeltek szót. Történészek egész serege határozta meg a puritanizmust ebben az összefüggésben. G. M. Trevelyan például jellegzetesen jár el, amikor a puritanizmust így magyarázza: „mindazoknak a vallása, akik vagy az államegyház gyakorlatát akarták »megtisztítani« a pápista szennytől, vagy pedig az így »megtisztított« formák szerint, elkülönülve akarták istentiszteletüket gyakorolni".¹⁶ Ritkán ismerték fel, hogy a puritán egyházpolitikai agitáció csupán egyik vonatkozását képezte e teljességre törekvő vallási mozgalomnak, mely igazi szívügyének az evangelizációt és a nevelést tartotta. Ez a pásztori mozgalom, amelynek lényegében konformisták és nonkonformisták, anglikánok, presbiteriánusok, independensek, baptisták és erastiánusok egyaránt egyetértésre jutottak, miként általában teszik a pásztori mozgalmak, nem mutatott fel látványos eredményeket. Nem vált párttá soha, és történetét soha nem dolgozták fel megfelelően. A történet valójában lelki megújulásról szól, mely lassan bontakozott ki, de a század nagy részében mind jobban kiterebélyesedett, mígnem a restaurációs politika derékba nem törte. Dióhéjban ez volna történetük.

1. Az erzsébeti rendezés után az anglikán egyház igen sanyarú állapotba jutott. Először is híjával volt a pénznek. A reformáció idején történt királyi és főnemesi fosztogatások folytán számos egyházközség úgy elszegényedett, hogy nem tudott parókust eltartani. Mi több az egyház híjával volt az embereknek is. A Mária királynő alatti üldözések megfosztották az egyházat a meggyőződéses protestánsoktól; az Erzsébet által előírt hűségeskü elhajtotta a meggyőződéses pápistákat; a megmaradt papság pedig inkább szerény képességekről és a világos meggyőződések hiányáról tanúskodott. Sokan közülük közismerten erkölcstelenek voltak. A javadalmakkal sokszor nem helyben tartózkodó papok rendelkeztek; jobb híján képzetlen mesterembereket szenteltek föl, hogy vasárnap felolvassák az imakönyvet, miközben hétköznap mesterségüknek éltek. Számos gyülekezet éveken át nem hallott igehirdetést. Az Erzsébet-kori püspökök nem tudtak elegendő egyetemistát megnyerni a lelkészi szolgálatra, hogy megállítsák a romlást.

A tizenhatodik század közepén vidéken szolgáló papság műveletlenségét megítélhetjük azokból a feljegyzésekből, amelyeket Hooper püspök 1551-ben készített megyéje állapotainak kivizsgálása során. Papjainak a következő kérdésekre kellett válaszolniuk:

1. Hány a parancsolatok száma?

2. Hol vannak megírva?

3. Mondja el őket.

4. Melyek a keresztyén hit cikkelyei?

5. Mondja el őket.

6. Bizonyítsa őket a Szentírásból.

7. Mondja el az Úr Imádságát.

8. Honnan tudja, hogy az Úré?

9. Hol van megírva?

A 311 megkérdezettből, csak 50 tudott válaszolni a kérdésekre, és közülük is 19-en csak „közepesen". 10 nem tudta az Úri Imádságot, és 8 nem tudott felelni egyetlen kérdésre sem.¹⁷

A helyzet jobbítása végett 1551 és 1570 között semmi nem történt, legfeljebb a fordítottja, hiszen, mint láttuk, mind a pápista, mind a protestáns oldal legkiválóbbjait elkergették. A református vallás egyedüli alkalmas szószólói a Mária-kori száműzöttek közül kerültek ki, és ha nem lett belőlük püspök vagy esperes, akkor az oxfordi és cambridge-i egyetemen vagy Londonban helyezkedtek el. Vidékre szinte senki nem ment. Noha húsz év leforgása alatt az angliai vallásosság megváltozott, az angol egyház tanbeli reformálása hajszálon függött. VI. Edward majd Mária után a társadalom tetemes része a protestantizmus irányába mozdult el, de csak a felszínen, és az 1570-es évekre kiderült, hogy a bősz pápizmusellenességen túl nemigen mutat fel mást. A hit által való megigazulás vallását vajmi kevesen ismerték, a babonaság pedig éppoly széles köröket hatott át és mély gyökerekből táplálkozott, mint a korábbi évszázadban. Anglia, meglehet, a reformált, protestáns hitet vallotta és vasárnap engedelmesen eljárt templomba (törvény kötelezte erre), de aligha tért meg.

1570 februárjában Edward Dering, az ünnepelt fiatal puritán vezér Erzsébet királynő színe előtt prédikált, és a kérdést világosan megfogalmazta neki:

Elsőként is elvezetnélek benefíciumaidhoz. És lám, olyikat kisajátítás rontott le, olyikat elkobzás, olyikat kegydíj terhel, olyik javaiból kifosztva romokban hever… Vesd tekinteted… kegyuraidra. És íme, az egyik áruba bocsátja javadalmát, a másik gazdálkodik rajta, az egyik gyermekeinek tartja azt fenn, a másik sihedereknek vagy szolgáknak adja, és csak a kevesek keresnek rá tanult lelkipásztorokat… Vesd tekinteted papjaidra, az egyik ezzel, a másik amazzal foglalatoskodik, van köztük hajbókoló szolga, útonálló, van köztük solymász és vadász, van ki kockázik, van ki kártyázik: vak őrállók ezek, néma kutyák, ugatni nem tudnak…

És te, miközben mindeme paráználkodások elkövettetnek, te, akin ezt Isten számon fogja kérni, veszteg ülsz, és nem törődsz vele. Hadd tegyenek az emberek, ahogyan akarnak. Ez, meglehet, nem érinti országlásodat, és ezért felette nagy nyugodalommal szabadosan hagysz mindent.¹⁸

Dering nem azt panaszolja fel, hogy Anglia egyháza nem visszhangozza kellőképpen Genfet, hanem a pásztori szemszögből puszta helyzetet és Erzsébet tenni nem akarását. „A [királynő] legnagyobb türelemmel hallgatja végig a keserűséggel teljes és kellően metsző beszédeket", hangzott Cox 1571-ben, Erzsébet előtt tett tanúvallomása,¹⁹ és valóban a királynő csupán annyiban hagyta, hogy Dering bíráló szavai kimozdítsák tétlenségéből, hogy a prédikátort eltiltotta a szószéktől.

Nem könnyű megmondani, hogy Erzsébet mi módon orvosolhatta volna a helyzetet, ha akarja, de valójában nem akarta. Politikai megfontolásoknál fogva nem kívánt kiemelkedő, kezdeményező személyiségeket a papság soraiban látni, és csupán a status quo fenntartását várta el tőlük. Azok azonban, akik Anglia megtérését és Isten dicsőségének az anglikán egyházban való megnyilvánulását keresték, tiszta lelkiismerettel aligha maradhattak veszteg. De a lelki ébredés keresése miféle cselekvést kívánt tőlük? Mit kellett tenniük? Miféle stratégiát kellett kidolgozniuk? E kérdésekre számos különböző válasz született.

Némelyek az egykori Mária-kori száműzöttek vezetésével már jó ideje a Prayer Book következő négy szertatásának kiiktatásáért kardoskodtak: a papi karing és jegygyűrű viselése, a kereszt jelével való keresztelés és az úrvacsorai térdeplés. Az ellenvetés az volt, hogy ezek a szertartások, azon túlmenően, hogy nem szentesíti őket a Szentírás, ama középkori babonát látszanak megerősíteni, amely a klérusnak közvetítő szerepet tulajdonít, a házasságot szentségnek, a keresztséget varázslatnak, az átlényegülést pedig igaznak tartja. Ha ezeket sikerül felszámolni, szólt a vélekedés, sokkal inkább fogják Istent tisztelni és a keresztyénség lényegét értékelni.

Majd, miután 1570-ben megfosztották katedrájától Thomas Cartwright cambridge-i teológiai professzort, mert az Apostolok cselekedeteiről szóló előadásaiban a presbiterianizmusért emelt szót, megindult az agitáció azért, hogy a parlament rendelkezzék az erzsébeti anglikán egyház gyökeres presbiteriánus átalakításáról. Fiatalok álltak az élre, és mint a megnyakasodó forradalmárok esetében mindig, az elméleti merevség és vitatkozói gőg túltengett bennük. A John Field és Thomas Wilcocks fogalmazta hírhedett „Admonition to the Parliament" [Intelem a parlamentnek] jelentette e mozgalom kiáltványát, szerzőinek pedig egyéves börtönbüntetést szerzett. Ez is abból a feltevésből indult ki, hogy Isten dicsőségét és az angolok istenességét leginkább a változás szolgálhatja. Edwin Sandys yorki érsek, akit annak idején Mária száműzött, és aki mindvégig bátran kiállt a protestantizmus ügye mellett, rossz szemmel nézte a presbiteriánus agitátorokat. „Új orátorok állnak elő közöttünk" – írta 1573-ban Bullingernek Zürichbe:

botor fiatalemberek, akik miközben megvetik a tekintélyt és nem ismerik el feljebbvalóikat, eklézsiánk teljes rendjét akarják megdönteni és felforgatni…, hogy minő egyházi alkotmányra törekednek, azt meg nem mondhatom…, hogy jobban megértsd a dolgot, fogadd el a vitatott kérdések eme címek alatt felsorolt summáját:

1. A polgári bírónak nincsen hatalma egyházi ügyekben. Csupán tagja az egyháznak, melynek kormányzása csakis a papságot illeti.

2. Krisztus egyháza nem fogadhat el más kormányzást, hanem csak a presbitériumokét, azaz a lelkész, a presbiterek és a diakónusok kormányzását.

3. Minden gyülekezetnek legyen saját presbitériuma.

4. A lelkipásztorok kiválasztása szükségképpen a népet illeti.

5. A püspökökhöz vagy székesegyházakhoz kapcsolódó és most őket megillető minden javak, birtokok, földek, jövedelmek, címek, tisztségek, jogok és bármely más dolgok mostantól tőlük mindörökre elidegeníttessenek.

6. Senkinek ne engedtessék meg a prédikálás, ha nem szolgál valamely gyülekezetben; és kizárólag tulajdon nyájának hirdesse az Igét, sehol másutt…

Mindebből Sandys megítélése szerint „az egyháznak semmi nem szolgálná a javát és békességét, hanem csak a romlását és felbolydulását. Szüntesd meg a tekintélyt, és az emberek fejvesztve rohannak romlásba. Szüntesd meg az egyház patrimóniumát, és ezáltal megszünteted nemcsak az igaz tudományt, hanem magát a vallást is."²⁰

Abban az ítéletében Sandysnak bizonyosan igaza volt, hogy az általa ismert Angliában, ahol az emberek többsége írástudatlan volt, a tudatlanság és a babona rabságában élt, a presbiteriánus reformprogram, bármily indítékok és meggondolások vezérelték is, doktrinernek és kivihetetlennek bizonyul, illetve szemben áll az istenesség ügyével. Angliának nem presbiterianizmusra, hanem sokkal inkább pásztori gondoskodásra volt szüksége: vagyis éppenséggel nyájukkal törődő lelkipásztorokra. A presbiterianizmus hívei az elkövetkező húsz év során megszakítás nélkül ontották magukból zagyvaságaikat, mégsem sikerült tömegeket mozgósítaniuk annak hirdetésével, hogy Anglia megszentelődéséhez az általuk kijelölt úton lehet eljutni; sőt éppen az ellenkezőjét érték el: az 1588–89-ben kiadott mélységesen durva Marprelate-trakták nyomán végképp elvesztették erkölcsi hitelüket. Röpiratban méltóságokat kigúnyolni, miként e trakták tették, bizonyosan nem lehet módja a lelkek megnyerésének! 1570-ben azonban más valami is történt, és ez sokkal inkább célravezetőnek látszott.

Ez év november 24. napján a „megindító, gyakorlatias" lelkipásztorok és szerzők iskolájának Ábrahámja kijött a maga Mezopotámiájából, és elindult az ígéret földje felé. Ő a Richard Greenham névre hallgatott, és lemondott a cambridge-i Pembroke Hall kollégiumbeli tagságáról, hogy a várostól hét mérföldre eső Dry Draytonban vállaljon lelkészi szolgálatot. Ő volt az első baxteri fajtájú reformált lelkipásztor, az első valóban, már amennyire ez ma megmondható, tehetséges ember, aki igazán apostoli módon nekilátott, hogy a vidéki Angliában vesse el az evangélium magját. Valamennyire már belepillantottunk tevékenységébe.²¹ Pásztori tanácsadóként vagy (miként maga gondolta) lelki orvosként országos hírnévre tett szert, és barátai örök bánatára „nem hagyta az utókorra ama különös nyavalyák magyarázatát, amelyek gyógyítójává tette őt Isten, és ama fortélyokat, amelyekkel ezt elérte", mint életrajzírója, Henry Holland mondja, aki a következőképpen tér ki a kérdésre:

A háborgatott lelkek diétája és kúrája igen nagy titok, és csak kevesen vették a fáradságot, hogy a dolgot alkalmatos tudománnyá egyszerűsítsék vagy praktikus metódusait megmutassák nekünk…, tudomány és tapasztalat híján a veszedelmet még nagyobbnak gondoljuk, mert bizonyság nélkül, vaktában fundáljuk ki, mely gyógyírt és beszédeket alkalmazzuk a betegekre, semhogy tudnánk, mi módon járjunk el a tudomány bizonyságos regulája vagy megalapozott gyakorlata szerint. Ha a test orvosa méltán mondhatja tudományát illetőleg: Vita brevis, etc., annál nagyobb bizonyossággal kötheti ez aphorismát eme szóban forgó nagy titokhoz. Mert az istenes, tanult emberek tudják, felette nehéz megmondani, hogy mely titkos okok táplálják a lélek rejtek kórságait; és ebben bizonyosan veszedelmes merő tapasztalat szerint, tudomány és mesterség híján eljárni…

Istennek eme nagy tiszteletű embere, Greenham úr, kihez életében oly sok reménység fűződött, lefektethette volna ez ismeretlen tudomány legjobb reguláit…²²

Bárhogy kérlelték is barátai, Greenham soha nem írta meg a pásztori lelkigondozásról szóló értekezést (a műveiben első helyen szereplő „Komoly tanácsok és istenes megállapítások", melyet Holland állított össze, jelzik, hogy mi mindent ölelhetett volna fel és milyen mélységekig hatolhatott volna), de ehhez képest majdnem a legjobbat vagy talán a legjobbat megtette: a lelkipásztorok következő nemzedékét tanította. Lelkészjelöltek, afféle inasok gyanánt, éltek házában és tanultak tőle; a környék papjai és távolabbról érkező látogatók rendszeresen ebédeltek velük közösen; és így, Hollanddal szólva, Greenham „különleges eszköz lett Isten kezében, hogy számos istenes és tanult ifjú lelkészt buzdítson és készítsen fel Krisztus szent szolgálatára, a lelkipásztori munkálkodásra".

Noha Dry Draytonban megtelepedett, Greenham továbbra is jelentékeny hatást gyakorolt az egyetemen, mellyel szoros kapcsolatokat tartott fenn. 1589-ben a Nagy Szent Mária templom szószékén találjuk, amint az egyik püspökgúnyoló Marprelate-trakta ellen intéz kirohanást, mondván, hogy „ez a könyv abban mesterkedik, hogy a bűnt nevetségessé tegye, midőn éppen utálatossá kellene tenni". Következetesen szembeszállt a cambridge-i presbiteriánus agitátorokkal. Útjuk, mint mondta nekik, „felér azzal, hogy elébb ácsolunk tetőt, semhogy a fundamentomokat vetnék meg". „Némelyek, nem tudván, hogyan reformálják meg magamagukat, az egyház reformálásáról nyelvelnek."²³ „Némelyek nagy garral sürgölődnek az egyházfegyelem dolgában, de a maguk romlottságait nem sietnek meglátni."²⁴

Minden cambridge-i befolyását latba vetette, hogy a személyes vallásosságot és az egyházi békét szorgalmazza, a bűnt és a szakadást pedig ellenezze. Sajnált és elutasított mindent, ami a keresztyéni szeretet és békesség ellen vétett, még ha a kifejtett nézetekkel együttérzett is. Személyes dolgaiban nonkonformista álláspontra helyezkedett, már ami a négy utálatos ceremóniát illeti, és rokonszenvezett a reformáció presbiteriánus elgondolásával, de ebből soha nem csinált ügyet. Csupán annyit kért, hogy szabadon engedelmeskedhessen lelkiismeretének és hirdethesse az Igét népének. 1573-ban Cox püspök megidézte, amiért nem viselt karinget, ő pedig válaszlevelében részletesen taglalta álláspontját. Kifejtette, hogy nem szívesen bocsátkozik vitába ilyen kérdésekről:

Tapasztalásom azt mondatja velem, hogy az okfejtések különbsége elsorvasztja a szeretetet. Meg azután eme kérdéseket istenes, tanult emberek vitatták és vitatják, nekem azonban, ki szegény falusi ember, ifjú tudós vagyok és három esztendeje a nekem és népemnek megfeszített Krisztus hirdetésével foglalatoskodom, nincs miért okvetetlenkednem veled e dolgokban…25

Álláspontja felől persze nem hagyott kétséget: „A ruhát nem tudom és nem fogom hordani, azt, miként az imakönyvet, el nem fogadhatom", midőn azonban szembesült a kérdéssel: „Mily ítéletet mondasz ama tanult és jó emberek felől, kik elfogadják a szertartásokat?", nem foglalt állást:

Isten rendeléseit, szentségeit tisztelem, amiképpen az ő istenes életüket is; felettük nem a ceremóniák miatt ítélkezem, mert azokat használhatják Istenért, amiképpen magam sem kívánom, hogy elvetésük miatt ítéltessem meg, mivelhogy én ezt az Úrért teszem.²⁶

Végül nyájasan emlékezteti a püspököt, hogy a Szentírás nem írja elő Krisztus szolgáinak a szertartásokhoz való alkalmazkodást. A Máté 7,15–17-et idézi, majd így folytatja:

Mennyei Urunk ránk hagyta az igaz jelvényt vagy közös libériát, mely által megmondhatók igaz szolgái másoktól… Ezt a fajta próbatételt, melynek alá eleddig egyedül engem vetettél, én el nem utasítottam; annak okáért bizakodom, hogy ameddig én állom a próbát, te vele beéred.²⁷

Másként szólva csupán azt kéri, hogy pásztori szolgálata szerint ítéltessék meg és azt békében végezhesse. Ebben jellegzetesen úgy viselkedett, mint ama puritán lelkipásztorok nemzedéke, akiket kivezetett a vidéki Anglia lelki sötétségébe. Némelyikük nonkonformista volt, de sokan elfogadták az államegyház meglévő kereteit, és csupán a lelkészhiány miatt morgolódtak. Közéjük tartozott Laurence Chaderton, Richard Sibbes, William Perkins és Robert Bolton. A „megindító, gyakorlatias" tanítók és lelki orvosok testvériségéhez való tartozást nem érintették az egyházkormányzati problémákkal kapcsolatos egyéni álláspontok.

A következő félévszázad során Cambridge-ben számos lelki orvos nevelkedett Greenham mintája szerint. Először a Krisztus Kollégium gondoskodott róluk. Dering is itt tanult, majd 1560-ban előadóként itt nyert tagságot. Itt lett hallgató korában protestánssá Laurence Chaderton, majd csaknem két évtizeden át tagi rangban oktatott itt, mígnem 1584-ben magiszterként átment a Sir Walter Mildmay által újonnan alapított Emánuel Kollégiumba. Chaderton ötven éven át hetente „beszédet" (azaz prédikációt) mondott a Szent Kelemen templomban, és amikor nyolcvankettedik évét taposta és felhagyott az igehirdetéssel, negyven lelkész levélben kérlelte, ne hagyja abba, és vallotta meg, hogy megtérését az ő szolgálatának köszönheti. Egyszer Chaderton a szószéken bocsánatot kért, hogy már két órája nyújtja a tanítást, mire Fuller tudósítása szerint a gyülekezet egy emberként felkiáltott: „Az Istenért, tiszteletes úr, folytassa, folytassa."²⁸ Ugyancsak a Krisztus Kollégiumban tanult „egy másik Greenham",²⁹ Richard Rogers, aki 1574-től Wethersfieldben szolgált, Arthur Hildersam, aki negyven éven át hirdette az Igét Ashby-de-la-Zouch-ban és mentora volt William Gouge-nak meg John Prestonnak; továbbá a Chaderton-tanítvány, William Perkins, aki hallgatóként tért meg, majd 1584-ben kollégiumi tagságot nyert. Paul Baynes szintén a Krisztus Kollégium hallgatója volt, és amikor 1602-ben Perkins meghalt, ő lépett a helyébe a Nagy Szent András templom szószékén; az ő prédikálása nyomán tért meg Richard Sibbes; Richard Sibbes prédikálása nyomán tért meg John Cotton; és John Cotton prédikálása nyomán tért meg John Preston. Midőn 1613-ban Thomas Goodwin tizenkétéves fejjel beiratkozott, a Krisztus Kollégium „hat nagy tanári taggal dicsekedhetett, aki a legszigorúbb módra vallotta hitét, és puritánnak neveztetett",³⁰ majd hamarosan a kollégium magiszterének, Bainbridge-nek a bűnbánatról szóló temetési prédikációja lett Goodwin megtérésének emberi eszköze. Chaderton, Rogers, Hildersam, Perkins, Gouge, Baynes, Sibbes, Cotton, Preston és Goodwin mind mintaképe lett a „megindító, gyakorlatias" lelkipásztor-evangelizátoroknak. A cambridge-i mozgalom tehát folyamatosan növekedett mind lelki mélységben, mind számban.

Sajnálatos, bár aligha meglepő módon az e pátriárkák nyomdokaiba lépő fiatalok gyakran nehezen jutottak lelkészi szolgálathoz. Nem nehéz elképzelnünk, hogy kevés kegyúr sietett javadalmazni az igazság és a bűnbánat olyan harcias és hajlíthatatlan hirdetőit, mint amilyenek ezek az emberek igyekeztek lenni. Néhány cambridge-i hallgató 1586-ban folyamodványban kért parlamenti intézkedést e téren:

Universitasunk e mostani időben tagadhatatlanul éppúgy virágozik mindenféle literatura terén, mint bármely korábbi időben, és ezért dicsértessék Isten neve; mindazáltal éppúgy tagadhatatlan, hogy azon közülünk valók, kik a Szentírás tanulmányozására adtuk magunkat és a lelkipásztori szent szolgálatra felkészültünk, Isten egyházába törvényesen nehezebben jutunk be és fáradozásainkat nehezebben jutalmazzák előmenetellel, mint a korábbi időkben; siralmas dolog ilyet hallani az evangélium dicsőséges fényében. Cambridge-i universitasunkon… számos alkalmatos ember van, kinek kellő tehetség adatott, hogy tudatlan népeket tanítson, és az országszerte tapasztalható általános tudatlanság bőségesen ad munkálkodnivalót. Tudjuk ezt mind a magunk tapasztalatából, mind pedig az emberek általános panaszaiból, de mindezek ellenére közülünk csak kevesek hívatnak meg e feladat végzésére igazságos és egyenlő feltételek mellett, a tanulatlan papok, a nép söpredéke viszont annál inkább, lelkek sokaságának romlására, Isten egyházának szégyenére és a tudománynak pusztulására. Mert ha mi valamilyen úton-módon mégis elfoglalunk holmi hivatalt, a kegyurak irigysége jobbadán oly csillapíthatatlan, hogy velük dűlőre jutni nem lehet, hanem csak szimóniával, esküszegéssel, és végezetül csaknem a koldusszegénység marad. Ilyenképpen, miközben ily nagy híja van a munkásoknak, mi egész nap tétlen álldogálunk a piactereken, mert alig akad ember, ki minket munkára alkalmatosnak gondolna. Ily siralmas egyházunk mostani állapota.³¹

Hivatalos intézkedésre nem került sor, de számos gyülekezetben alapítvány javadalmazta prédikátori állást hoztak létre, melyet ez ifjú puritánok betölthettek, és így terjedt el az evangélium kovásza Angliában Erzsébet, Jakab és Károly idején.

2. Minden eszmei mozgalomnak meg kell teremtenie a maga irodalmát, a puritanizmusnak nemkülönben. Az úttörő szerepet e téren a tehetséges tudós, Perkins vitte, aki ráadásul a világos és egyszerű fogalmazás képességével is rendelkezett. 1589-ben könyvsorozatot indított, melyben igehirdető stílusban népszerűsítette a puritán kegyességet: Treatise tending unto declaration, whether a man be in a state of damnation, or in the estate of grace [Annak kijelentésében segédkező trakta, hogy vajon valaki a kárhozat állapotában avagy a kegyelem állapotában van-e; 1589]; A Golden Chain [Aranylánc; 1590]: az üdvterv kálvinista előrevetítése; Spiritual Desertions [Lelki elhagyatottság; 1591]; A Case of Conscience… how a man may know whether he be the Child of God, or no [Egy esete a lelkiismeretnek…, honnan tudhatja valaki, hogy Isten gyermeke-é vagy sem; 1592]; Two Treatises: of the nature and practice of repentance; of the conflict of the flesh and spirit [Két trakta: a bűnbánat természetéről és gyakorlásáról, a test és a lélek harcáról; 1593], és számos más írás (összegyűjtött műveinek három ívrét méretű kötetében negyvenkét különálló mű szerepel).

Számosan jártak Perkins nyomában. Richard Rogers nagyszabású művel állt elő: Seven Treatises… leading and guiding to true happiness, both in this life, and the life to come… the Practice of Christianity… in which, more particularly true Christians may learn to lead a godly and comfortable life every day ([Hét trakta…, mely elvezet és elkalauzol az igaz boldogsághoz mind az e világi, mind pedig az eljövendő életben… A keresztyénség gyakorlása…, amelyből kiváltképpen a keresztyének megtanulhatják a mindennapos és tisztes életvezetést]; 1603; ötödik kiadás 1630; rövidített változat: The Practice of Christianity. Or, an Epitome of Seven Treatises [A keresztyénség gyakorlása, avagy hét trakta summája], 1618). John Downame szintén megjelentetett egy ívrét méretű kötetet, The Christian Warfare [A keresztyén vitézség; 1604]. Greenham Works-e [Művei] 1599-ben jelent meg ívrét méretű kiadásban, Perkinsé 1608–09-ben, Deringsé 1597-ben. Az ívrét méretű kiadásokat lelkipásztoroknak szánták, de a laikusok számára hamarosan megjelent a negyed- és nyolcadrét méretű (azaz zsebkönyv-) kiadások sokasága: köztük Perkins már említett művei külön-külön, a Mrs. Bunyan hozományát alkotó két munka: Arthur Dent: The Plain Man’s Pathway to Heaven [Az egyszerű ember útja a mennybe; 1601], illetve Lewis Bayly: The Practice of Piety [A kegyesség gyakorlása; negyvenedik kiadás 1640]; továbbá John Dod és Thomas Cleaver The Ten Commandments [A Tízparancsolat; 1603, tizenkilencedik kiadás, 1635], és számtalan, tematikus sorozatban közölt igemagyarázó prédikáció. A könyvek ez áradatáig Angliában nem volt említésre érdemes építő irodalom, most azonban a lelkipásztorok, prédikációs szinten írva, óriási olvasóközönséget szólíthattak meg, és így rendkívüli hatást fejthettek ki a tizenhetedik század első felében.

A puritán könyvek hatását valamelyest érzékeltethetjük, ha összevetjük Greenham Dry Drayton-i és Baxter kidderminsteri szolgálatát. Greenham húsz éven át (1570–90) fáradozott, voltaképpen eredménytelenül, Baxter azonban tizennégy éven át (1641–42, 1647–60) szolgált olyan városban, amely korábban „komoly, eleven igehirdetést soha nem is hallott", ám végül a 800 családból, 2000 felnőttből álló gyülekezet nagy része megvallotta hitét. „Ó mi vagyok én, becstelen féreg…, hogy Isten engem ily bőségesen bátorítson, hiszen ifjúságomnak nagytiszteletű tanítói együttvéve ötven esztendőn át hűségesen szolgáltak egy helyütt, de gyülekezetüknek talán csak egy vagy két tagját tudták a megtérés útjára vinni!"³² A két lelkész lényegében véve egyazon eszközöket alkalmazta, s Baxter is elmondhatta magáról, hogy idejét „a nekem és népemnek megfeszített Krisztus hirdetésével" töltötte, mind a szószéken, mind az egyéni lelkigondozásban, de Baxter Angliája, melyet két nemzedéknyi puritán prédikálás és irodalom formált, egészen eltért a Greenhamétól. Az ugart feltörték, több évtized alatt a magot hűségesen elvetették, és mostanra eljött az aratás ideje. A baxteri jellegű szolgálatokban vált végre valóra a megtért közösségek látomása, mely a Greenhameket és Rogerseket pásztori munkájukban hajtotta.

Noha, lelkiképpen szólva, a köztársaság idején az aratás Anglia-szerte felülmúlni látszott minden várakozást, a viharos felhők visszatértek, és a „megindító, gyakorlatias angol szerzők" története komor véget ért. 1640-es években hatalomra kerülő puritánok, ha a személyes vallásosság dolgaiban egyetértettek is, politikailag nem tudtak megegyezni (ezért lett kénytelen-kelletlen Cromwell diktátorrá, ellentétben a saját és a többség akaratával). És noha ugyancsak egy emberként törekedtek Isten dicsőségére az egyházban, az egyházkormányzás dolgában nem jutottak egyezségre (ezért vezette be Cromwell a nem episzkopális, nem szociniánus és nem római típusú, őszintén pluralista independens rendszert – mely megoldáshoz nemigen fűlt a foga senkinek).

Mindezt tetézte a puritán társzekeret felborító különcködés és fanatizmus. Miközben a lelkipásztorok folyvást hangoztatták, hogy a lelkiismeretet Isten Igéjének kell ellenőriznie, a laikus vezetők a Szentírásra hivatkozva a belső világosság sugalmazásai mellett törtek pálcát. Miközben a lelkipásztorok az örökkévalóság fényében való földi élet módjait tanították, addig a zelóták a mennyek országának a tizenhetedik századi Angliában való megvalósításáról ábrándoztak. Miközben a puritánok az Isten gondolatát szigorú igei alapon hirdető prédikátor hivatalát magasztalták fel, addig sokan a nyilvánosság előtt felszólalni merész és gátlástalan embereket mondták ihletetteknek. Midőn a prédikátorok azt magyarázták, hogy a Szentlélek nélkül a tanulás nem vezet a Szentírás megértéséhez, addig sokan úgy kezdtek vélekedni, hogy az oktatás nem alkalmas arra, hogy megláttassa a Biblia jelentését. És amikor az egyetemet végzett és művelt puritán lelkipásztorok felemelték szavukat e torzulások ellen, a kvékerektől, frázispuffogtató szakadároktól, prófétálhatnék muggletoniánusoktól* és a hasonszőrűek sokaságától válaszul azt kapták, hogy megölik a Lelket.

Baxter némiképp sátáninak tartotta a nyomdák ebben vitt „hősi" szerepét: „Megvallom – írta 1653-ban – félelemmel tölt el a szabadosságnak ez utóbbi időkben a nyomdák révén történt túlságos elharapózása, akárha az ellenség fondor tervet szőtt volna, hogy általa eltemesse és legyűrje mindama megfontolt, kegyes és becses írásokat, melyeket a nép korábban általánosan olvasott."³³ A zűrzavar és a bizonytalanság lassan úrrá lett mind a politikán, mind a lelkeken; a puritán megújulás kiégett, és Cromwell halála után senki nem tartotta kezében a gyeplőt. A királyság és az anglikán egyház restaurációja elkerülhetetlennek látszott, majd 1660-ban annak rendje és módja szerint be is következett.

A puritán lelkipásztorokra sanyarú sors várt. A bosszúszomjtól és félelemtől vezérelt Clarendon-törvény palástjuktól megfosztotta és törvényen kívül helyezte őket. Az anglikán egyházon kívül lelkiismeretesen végzett szolgálatukat törvényellenesnek nyilvánította, és az ilyen lelkészeket börtönbüntetéssel sújtotta. A puritán lelkészek úgy vélték, az anglikán egyház megadja magát a vallási közömbösségnek, a törvényeskedésnek, az erkölcsi és hitbeli lazaságnak, miközben az ország vakon majmolta léha uralkodóját. A nagy pásztori teológusok – John Owen, Thomas Goodwin, John Howe, Richard Baxter, Stephen Charnock – legkiválóbb műveiket ekkor írták, ahogyan Bunyan lenyűgöző allegóriái is ebben az időszakban keletkeztek. Mivel azonban e lelkipásztorok nem ismerhették el a helyreállított anglikán egyházat teljes egészében, az egyetemek bezárultak előttük és a fiatal nonkonformisták előtt, márpedig ez azt jelentette, hogy újabb puritán nemzedék nem nevelkedhetett fel. Úgyhogy amidőn 1689-ben a parlament meghozta a türelmi törvényt, a rejtekéből előtántorgó nonkonformizmus aligha üthette meg a korábbi puritánság mércéjét. 1705-ben az utolsó puritán óriás, John Howe halálával a puritanizmusnak vége szakadt.

3. A puritán kegyességi írók közül Richard Baxtert kezdettől fogva kiemelkedőnek tartották mind mondandójának, mind irályának „mennyei mivoltáért". „Megindító, gyakorlatias" alkotásaiban nagyszerűen egyesítette a világosságot az erővel, a rendszerességet a szenvedéllyel, a bölcsességet a melegséggel, az átfogó kitekintést a mélységgel, a lelkipásztori hűséget a szuverén tekintéllyel. Első könyvével, a The Saints’ Everlasting Rest-tel, melyben gondolatait felfelé irányította, mert úgy vélte, halálos ágyán fekszik, beérkezett, pedig még célba sem ért: nemcsak azért, mert benne hallatlan tárgyilagossággal a megdicsőülés szívet erősítő reménységére összpontosít, amely az általa mindvégig tanúsított és tanított istenességben központi szerepet visz, hanem azért, mert retorikájának fennkölt szárnyalása felülmúlta mindazt, amit a puritán stiliszták addig elértek (1649). Az Erzsébet-kori puritán próza, miként általában az Erzsébet-kori próza, elég laposnak tűnik a korai tizenhetedik század olyan szerzőinek színességéhez és elevenségéhez képest, mint Richard Sibbes, Robert Bolton és John Preston, Baxter írásművészetének lenyűgöző kifinomultsága azonban párját ritkította. Könyve, melyet ő maga „Of Rest"-ként [A nyugalomról] emlegetett, országosan kapós lett, és egyik napról a másikra elsőrangú lelkiségi írói hírnevet szerzett neki.

Az öreg James Usher, bibliai kronológus, tudósok fejedelme és Armagh egykori érseke, rokonszenvezett a „megindító, gyakorlatias" iskolával, és nagyra értékelte Baxtert mint kegyességi igazságok kiváló szószólóját. 1654-ben Londonban találkozott Baxterrel, és az angliai vallásosságot előmozdító programot vázolt fel előtte, melynek végrehajtására Baxtert gondolta a legalkalmasabb személynek.

A vele való rövid ismerkedésem során Krisztus eme tiszteletre méltó és tanult szolgája, Usher püspök kezdettől fogva igyekezett engem rábírni, hogy a hitvalló keresztyének különféle grádicsairól írjak eligazító munkát, mely mindeniknek megadná a maga jussát, kezdve a megtéretlenekkel, majd továbbmenve azokhoz, akik még kisdedek a Krisztusban, majd akik megerősödtek őbenne; és segítséget adna nekik a megannyi bűnnel szemben, amelynek rabjai lehetnek. Az első találkozásunkkor tett javaslatának hirtelenségéből azt szűrtem le, hogy a dolgot már régen forgatja fejében, és én azt mondottam volt neki, hogy ezt a munkát már sokan és kimerítőleg elvégezték, és hogy nem ismervén gyengeségeimet, gondol engem erre a legalkalmatosabbnak. Ő azonban ezzel nem elégedett meg, kérésétől nem állott el.³⁴

Három évvel később, Usher halála után Baxter nekilátott a feladatnak. 1657-ben ezt írta:

Isten segítségével elhatároztam magamat, hogy a következő rendben járok el. Először beszélek a megátalkodott, meg nem térő bűnösökről, kikben a megváltozásnak még csak a szándéka sem merül föl… Ezek tekintetében az ébresztő meggyőzést (wakening persuasive) gondoltam a szükséges eszköznek… Következő munkámnak azokhoz kell szólnia, kikben megérett a változás szándéka, és akik már-már hozzáfogtak a munkához, hogy elvezesse őket az alapos és igaz megtéréshez, hogy szülés közben el ne vetéljenek. A harmadik résznek az ifjabb és gyöngébb keresztyéneket kell eligazítania, hogy legyen fundamentumuk, épületük és kitartásuk. A negyedik résznek ama keresztyénekhez kell szólniuk, akik megbotolván visszaesnek a bűnbe, hogy biztonságban meggyógyulhassanak. Ezek mellett szándékomban áll a kor sajátlagos hibái és némely általános, halálos bűn ellen röviden felszólalni és eligazítást adni. Ami a kétkedő és háborgatott lelkiismeret eligazítását illeti, ezt már bevégeztem.³⁵ Az utolsó rész pedig különösképpen magukat a családokat szólítja meg, eligazítandó őket szerteágazó kötelességeikben.³⁶

E tervnek megfelelően Baxter a következő években kiadta: A Treatise of Conversion [Értekezés a megtérésről; 1657]; A Call to the Unconverted [Hívás a meg nem tértekhez; 1658]; Directions and Persuasions to a Sound Conversion [Igaz megtéréshez vezérlő eligazítás és meggyőzés; 1658]; Directions for Weak, Distempered Christians [Eligazítás gyönge, háborgatott keresztyéneknek; 1669]; Crucifying the World by the Cross of Christ [A világ megfeszítése a Krisztus keresztje által; 1658]; Catholic Unity [Katolikus egység; 1659]; Self-Denial [Önmegtagadás; 1660]; The Vain Religion of the Formal Hypocrite Detected [A képmutatók hiábavaló vallásának leleplezése; 1660]; The Mischiefs of Self-ignorance [Kártevések önismeret híján; 1662]; The Divine Life [Az isteni élet; 1664]; The Life of Faith [A hitből való élet; 1670]; miután a családi vademecum a hatalmas Christian Directory-vá (1673), „a gyakorlati hittudománynak a magunk vagy bármely más nép nyelvén létező legjelesebb foglalatává" terebélyesedett, következett ennek rövidített változata, a The Poor Man’s Family Book [A szegény ember családi könyve; 1674] és a The Catechizing of Families [A családok katekizálása; 1683]. Ez a sorozat jelenti a puritán kegyességi irodalom tetőfokát, továbbá alkalmas tájékozódási pontot nyújt mindazoknak, akik a puritán lelki tanítás tágas világában eligazodni óhajtanak.

4. Történeti áttekintésünk rámutatott a „megindító, gyakorlatias angol szerzők" írásainak általános céljára és jellegére. A következőkben olvasóként mutatom be őket és könyveiket. Helyes megközelítésükhöz két általános vonást kell szem előtt tartanunk.

Először is értékelnünk kell, hogy a kontinensen élő protestánsok megirigyelték a puritánokat gyakorlati teológiájukért. Mivel teológiai életükért az ellenreformációval kellett megküzdeniük, a szakadatlan háborúkban megannyi testi és lelki veszteséget kellett elszenvedniük, legjobb elméiket pedig teljességgel lekötötte a vita, a református és lutheránus egyházaknak nem adatott meg a szabadság ahhoz, hogy mélyebben elgondolkodjanak a lelki életről. „Hosszú ideje már annak" – írta Baxter a Christian Directory „Hirdetésében"

hogy számos külhoni hittudós azt a kérést intézte, hogy az angolok foglalják össze praktikus hittudományukat deák nyelven. Kérésüket Mr. John Dury ide átküldötte, és tizenkét jeles hittudósunk levelet küldött Usher püspöknek…, hogy ennek formáját és módját kimunkálják. Munkájukat azonban nem végezték be. Hírlik, hogy George Downame püspök végül nekilátott a feladatnak, de teljesítésében halála megakadályozta. Ha azonban ezt végbeviszi, engem megóv a fáradozástól. Minekutána ez nem történt meg, megírtam e munkácskámat.³⁷

Hogy a kontinens egyházai milyen nagy becsben tartották a puritánok gyakorlati teológiai műveit, az kitűnik a belőlük készült számtalan fordításból. A The Practice of Piety számos európai nyelven megjelent. Perkins angol nyelvű munkáit átültették latinra, hollandra, spanyolra, írre és velszire.³⁸ Baxtert még olyan távoli vidékeken is olvasták, mint Lengyel- és Magyarország,³⁹ és 1691-ben ő maga saját műveinek fordításairól ezt írta:

Közülük tizenkettőt lefordítottak német nyelvre, és ezek a lutheránusok tanúsága szerint sok jót tettek. Némelyüket franciára is átültettek, egyet pedig Mr. John Eliots által az új-angliai amerikaiak nyelvére. Emberek egész sokasága mondja, hogy általuk jutottak a megtérés útjára, és még többen nyertek belőlük új ismereteket, megerősítést és vigasztalást. Jómagam pedig arra számolok, hogy a világ akkor látja legnagyobb hasznukat, ha már meghaltam és eltávoztam.⁴⁰

Az amerikaira lefordított műről, az A Call to the Unconverted-ről [Hívás a meg nem tértekhez], erről az „ébresztő meggyőzésről" másutt Baxter ezt mondja:

Alig egy esztendő alatt a magam hozzájárulásával csaknem húszezer példányt nyomtattak ki belőle, és azóta további tízezret, a sok ezernyi lopott kiadáson túlmenőleg… Tudom, hogy Isten kegyelméből e kicsi könyvecske általam meggyújtott lámpása nyomán egész családok tértek meg: és mintha mindezen angliai, skóciabeli és írországi dolgok nem volnának nekem elegendő kegyelem, ezt Isten (minthogy én szilenciumra voltam ítélve) üzeneteként elküldötte messze a tengerentúlra; mert minekutána Mr. Eliot lefordította a Bibliát az indiánok nyelvére, ezt is átültette… Isten azonban még további használatra szánta, mert Mr. Stoopnak, a londoni francia egyház lelkipásztorának tetszett, hogy feljebbvalói ellenkezésével dacolva is lefordítsa azt ékes francia nyelvre, és kinyomtassa…, reménylem, ott is hasznát veszik majd; amiképpen Németországban is, ahol hollandul is kiadatott.⁴¹

Látva, hogy a puritánok gyakorlati munkáit abban az időben Európa-szerte nagy becsben tartották (Skóciáról és Új-Angliáról nem is beszélve), most rajtunk a sor, hogy mi is hasonlóképpen értékeljük őket.

Másodszor értékelnünk kell azt, hogy ez az építő irodalom, bár népszerű volt abban az értelemben, hogy nem feltételezett szakismereteket, és érthető, világos nyelven íródott, semmiképpen nem volt népszerű abban az értelemben, hogy nyers, semmitmondó, teológiailag alkalmatlan, tájékozatlan, feldolgozatlan vagy felszínes lett volna. A modern tudományos sznobizmust, melynek következtében a szakavatott tudósok nem hajlandók népszerűsíteni eszméiket, illetve a népszerűsítőknek folyvást bocsánatot kell kérniük nem szaktudós mivoltukért, nem ismerte a tizenhetedik század. A puritán szerzők felkészültek, határozott gondolkodású, olvasott és tudós emberek voltak, miként példaképük, Perkins is, akit Thomas Fuller joggal tartott úttörőnek, minthogy „a filozófusok magasröptű spekulációit először ő szállította le a gyakorlat és erkölcs szintjére",⁴² de akit saját idején Nyugat-Európa-szerte mint Béza típusú, kiemelkedő református teológust tartottak számon. A puritán papok kiváltságnak és elsődleges kötelességüknek gondolták istenismeretüket a mindennapi ember szintjén prédikációban és írásban megfogalmazni, és gyakorlati írásaikat – többnyire prédikációs anyagaikat – éppoly fontosnak vélték, mint bármely más műveiket.

Mint az egész világ tudja, a puritán lelkipásztorok a tanítás és az egyházi rend kérdéseiben nagy vitázók voltak, és ezt a fajta vitát szolgálatuk lényeges elemének tartották. Mindig lelkipásztori kötelességüknek gondolták az eretnekséget megróni és az igazságot megvédeni, máskülönben nyájuk tévútra terelődik és ellankad, akár el is vész. A bibliai igazság táplál, az emberi tévedés öl, ezért a lélek pásztorainak minden áron őrködniük kell a tanítás felett. Mint John Owen mondja,

A [lelkipásztorokra] hárul a kötelesség, hogy az egyházban kapott és vallott evangéliumi igazságot vagy tanítást megtartsák és minden ellenkezéssel szemben megvédjék. Ez szolgálatuknak az egyik fő célja… Eme kötelesség bűnös hanyagolása vezetett az egyházat megmételyező és romboló fertelmes eretnekségek többségéhez. Kiknek kötelességük lett volna, hogy az evangélium nyilvános hirdetésében megtartsák annak tanításait, azok közül megannyian „elvetemült beszédekkel igyekeztek maguknak követőket szerezni". Püspökök, presbiterek, nyilvános tanítók főkolomposokká lettek az eretnekségben. Annakokáért, különösképpen mostan, midőn az evangélium alapigazságait minden oldalról, mindenféle ellenség támadja, ezt a kötelességet föltétlen engedelmességgel teljesíteni szükséges.⁴³

Csakhogy a vita, bár veszedelmes tévtanok esetén fájdalmas szükség belebocsátkozni, a gonosszal szemben legfeljebb óvni tud. Építeni valóban pozitív módon csak az igazság felmutatása és alkalmazása képes. Ezért ne gondoljuk furcsának, hogy a puritán értelmiségiek és tudósok erejük javát gyakorlati művek alkotására fordították, s hogy ebbéli tevékenységüket tekintették legnagyobb és legtöbb hasznot hajtó teljesítményüknek.

Mihelyt felismerjük, hogy a puritán gyakorlati könyvek megfontolt egyszerűsége mélyén kitűnő és páratlanul művelt teológusok hozzáértése és gondossága rejlik, tudjuk igazán megfelelően értékelni ezt az irodalmat.

Könyveikben a szerzők valamit közölnek olvasóikkal, és ez a közölnivaló a szerzők mivoltától függ. Öt nyilvánvaló vonás határozta meg magukat a puritán szerzőket és a mai olvasóknak is érvényes üzenetüket.

Először is a puritán szerzők a lélek orvosai voltak. Isten kijelentett igazságát azért tartották oly nagy becsben, mert a bűnös ember életére gyógyító erővel hat, és ezért szemükben a merőben elméleti megközelítés meghazudtolja a teológia igaz természetét. Perkins mindannyiuk nevében szólt, amikor a teológiát mint „az örökkévaló boldog élet tudományát"⁴⁴ határozta meg. „A boldog élet pedig az Isten ismeretéből fakad, János 17,3" – tette hozzá. A teológia tehát a lényeget tekintve a gyakorlat dolga, és legjobb, ha közvetlenül gyakorlati – ma így mondanánk: egzisztenciális – céllal tanulmányozzuk. Idevágnak Baxternek a ifjúkori betegségével kapcsolatos megjegyzései:

Hosszú ideig tartattam úgy, hogy egyik fülemben a közelgő halál hívását, a másikban pedig a kételkedő lelkiismeret szüntelen faggatózásait halljam, és azóta igen bölcsnek gondolom Istennek ezt a metódusát, ennél jobban semmi más nem szolgálhatta volna javamat… Ez indított el a tanulásnak amaz útján, mely velem azóta nagy jókat tett, jóllehet akkor magammal elégedetlenkedtem. Ennek okán elsőként is Isten országát és igazságát kerestem, és hogy az Egy legszükségesebbel törődjem, először megállapítsam a magam végső célját; emiatt magamtól elzártam és elűztem minden olyan tudományt, amely nem ezt a célt szolgálta: ezért a hittudománnyal nem a többivel együtt, egyenlő mértékben, hanem első és legfőbb gyanánt foglalatoskodtam. Emiatt mindenekelőtt praktikus hittudományt tanultam, hasznos rendben merülvén el a gyakorlati könyvekben; mindezt avégett, hogy lelkemet eligazíthassam és megreformálhassam. Így temérdek praktikus angol traktát olvastam a hittudomány bármi más gyűjteménye, akár Ursinus, akár Amesius előtt…⁴⁵

Másutt Baxter ugyanezt a sorrendiséget javasolja másoknak, és ezzel a „megindító, gyakorlatias" szerzők összességének a nevében szólt. Isten kijelentett igazsága, mint állították e szerzők, építő gyakorlatra való; következésképpen tanulmányozni is a legjobban gyakorlatiasan lehet, következésképpen a lelkipásztoroknak ennek megfelelően kell prédikálniuk és tanítaniuk. Az evangéliumi tanításnak engedelmeskedni kell; az igazságot nemcsak elismerni, hanem tenni is kell, azaz megfelelni kívánalmainak. Ezért a legbiblikusabb teológus nem más, mint a leggyakorlatiasabb teológus, és megfordítva, illetve a minden gondolatot gyakorlati alkalmazással és kihívással alátámasztó prédikáció nem más, mint a teológia művelésének legbiblikusabb módja.

Az igazság, ha engedelmeskednek neki, mondták a puritánok, gyógyít. A szó megfelel, mert lelkileg betegek vagyunk – betegek a bűn, a szív pusztító és gyilkos betegsége folytán. A meg nem térők betegek maradnak mindhalálig; akik megismerték Krisztust és újjászülettek, ugyancsak betegek maradnak, de fokozatosan felépülnek, ahogyan a kegyelem munkája áthatja életüket. Az egyház mégsem más, mint kórház, amelyben senki sem tökéletesen egészséges, és bárki bármikor visszaeshet a bűnbe. Mint mindenki mást, a lelkipásztorokat is gyöngíti a világ, a test, az ördög, csábítja a haszon, az élvezet és a büszkeség, s ahogyan ezt mélységeiben is látni fogjuk, a lelkészeknek be kell ismerniük, hogy bár gyógyítók, betegek és sérültek maradnak, és magukra éppúgy kell alkalmazniuk a Szentírás gyógyírját, mint a nyájra, melyet Krisztus nevében szolgálnak. Mint lelki gyógyszerre minden keresztyénnek szüksége van a bibliai igazságra minden időben, és alkalmazásait megformálni, illetve elfogadni olyan, mint gyógyszert készíteni, illetve bevenni. Az, hogy valaki képes Isten igazságát gyógymódként alkalmazni, feltételezi, hogy előbb képes a lelki betegséget megállapítani, a kórmeghatározás képességét pedig tulajdon bűneinek és gyengeségeinek felismerése és nyomon követése révén, illetve bármely egyéb eszköz révén sajátítja el. Azt, hogy a puritán lelkipásztorok oly gyakran siratták bűneiket, ne utasítsuk el mint merőben közhelyes kulturális konvenciót; valójában ez biztosít minket, illetve biztosította első hallgatóikat és olvasóikat afelől, hogy tudják, miről beszélnek, midőn az ő maguk szavajárásával „feltépik" lelkiismeretünket, megállapítják lelki betegségeinket és kúraként bibliai utasításokból álló életrendet írnak elő. Tulajdon Isten előtti önvizsgálatuk és önismeretük a legfontosabb titkát képezte ama képességüknek, hogy próbára tegyenek szíveket, gúzsba kössenek bűnöket, és megmutassák, Krisztus gyógyító ereje miként szabadíthat meg minket az erkölcsi és lelki gonosztól.

Másodszor a puritánok magyarázataikban a lelkiismerethez szóltak. Gyakorlati írásaikban mindig az Igét magyarázták, arra törekedve, amire a Szentírás a leghasznosabb: „a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre" (2 Tim 3,16). A Szentírásból magából (pontosabban az Ószövetségnek az újszövetségbeli használatából) tanult hermeneutikájuk szerint az írott Ige Isten és ember természetét, illetve kölcsönös kapcsolatukat mutatja be, azt ahogyan a szövetség-szeretet Krisztusban valósággá válik, és amint valósággá vált, hogyan kell annak megfelelően élni. A puritán igemagyarázat abban állt, hogy a textusból kifejtse a tanítást – azaz az Isten és az ember kapcsolatára vonatkozó elveket –, majd pedig ezeket alkalmazza. Ezért mondták e szerzőket „gyakorlatiasnak". Alkalmazásaik a lelkiismerethez, azaz az önítélkező gyakorlati értelemhez szóltak: az értelemhez, mely minden pillanatban mérlegeli az egyén kötelességeivel, belső pusztaságával és az Istenhez fűződő tényleges kapcsolatával összefüggő kérdéseket. A puritánok hitték, hogy ez jelenti a Szentírás magyarázatának szentírási módját, és tiszteletben tartásáért a Szentlélekre hagyatkoztak abban bízva, hogy az az elmondottak isteni igazságát megvilágítja és bizonysággá teszi, hogy az önítélkezés folyamatát elindítja és az így meghozott ítélet tekintetében megfelelő válaszadásra szólít fel. Az így adandó válaszok felölelik a hit, a reménység és a szeretet egész világát: a bűnbánatot, az alázatot, az öngyanakvást, az önmegtagadást, az önfeláldozást és engedelmességet; a dicséretet, a hálaadást, az imádatot és esedezést, illetve a különböző kedélyállapotokat (nem pusztán a múló érzelmi hullámzásokat, hanem a szív állandósult, átérzésre képes hajlamait), melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember valóságosan ragaszkodjék Istenhez és vele közössége legyen. Az, hogy e szerzők különös hangsúlyt fektettek e kedélyállapotokra, és folyvást azok (öröm, bánat, vágy, félelem stb.) előidézésére és megerősítésére törekedtek, magyarázza, hogy miért mondták őket „megindítónak".

A puritán hermeneutika benső részét képezte az a reformátorok sikeres érvelése folytán az angol protestáns gondolkodásban voltaképpen természetesnek vett meggyőződés, hogy a hit által, Krisztus révén kegyelemből nyert megigazulás Isten adta prizmáján kell átereszteni az egész Szentírást, hogy megláthassuk az általa felénk közvetített teljes világosságot és igazságot. William Tyndale, akit ebben és sok más tekintetben is bátran nevezhetünk a puritán gyakorlati teológia nagyatyjának, a következőképpen részletezte ezt a gondolatot:

Eme két dolog, azaz a lelkiképpen értett törvény, vagyis mindent kárhozatos bűnnek tudni, mi nem a szív legmélyéről jövő, őszinte szeretet…, valamint tudni, hogy az ígéretek beteljesülnek az értük szomjúhozó és esedező, bűneiket megbánó lelkeken Isten atyai kegyelméből, egyedül hit által, nem cselekedeteink vagy jótéteményeink érdeméül, hanem egyedül Krisztusért és az ő cselekedetei érdeméért…, eme két dolog, mondom, ha szívedbe beírod, adja kezedbe a kulcsot, mely megnyitja előtted az egész Szentírást…⁴⁶

Ezután Tyndale útmutatást ad a Szentírás tanulmányozásához, és hivatkozik a 2Timóteus 3,16-ra, a Róma 15,4-re és az 1Korinthus 10,11-re, majd így folytatja:

Amidőn tehát olvasod, keresd a Szentírásban először a törvényt, mit Isten megparancsol néked, és másodszor a Krisztus Jézusban, mi Urunkban tett… ígéreteket. Ennek utána pedig keresd elébb a vigasztalás példáit, hogy Isten megtisztítja mindazokat, kik elszánják magukat, hogy az Ő útain járjanak a megpróbáltatások tisztítótüzében…, mert Ő soha nem szenvedheti, hogy az ígéreteiben rendületlenül megkapaszkodók elvesszenek. Végezetül pedig jegyezd meg ama példákat, amelyek azért vannak megírva, hogy óvakodjunk a testtől és ne vétkezzünk, vagy is azt, hogy Isten miképpen szenvedi, hogy az istentelen és magátalkodott bűnösök… folytatólagosan tobzódnak a gonoszságban…, szívüket megkeményítik az igazsággal szemben, majd Isten mindenestül elpusztítja őket.⁴⁷

Tyndale ismételten int:

akképpen vedd a Bibliában elbeszélt eseményeket és életeket, mint annak bizonyságos és kétségtelen példáit, hogy Isten így cselekszik velünk a világ végezetéig.⁴⁸

Mihelyt ezeket az elveket alkalmazzuk, mondja Tyndale, rájövünk, hogy a Szentírás önmagát értelmezi: „A Szentírás igazolja és valamely más nyilvánvaló textus által mindig megmagyarázza magát".⁴⁹ A kulcsot a hit által való megigazulás tana, az ajtót (mint várhatnók) pedig a Római levél jelenti. Ez utóbbit Tyndale „az egész Szentíráshoz való lámpásnak és útnak" nevezi, majd lefordítja Luther róla mondott ítéletét: „ragyogó lámpás, mely kellőképpen megvilágítja az egész Szentírást".⁵⁰ Ezeket az exegetikai elveket a puritán testvériségnek Perkins adta tovább, aki leszögezte, hogy ha valaki tanulmányait a Római levéllel kezdi, majd pedig a János evangéliumával folytatja, az egész Biblia kulcsát birtokolja;⁵¹ az elemzések bizonyítják, hogy ezek az elvek axiomatikus szerepet vittek a puritán exegézisben.

A hitről – a megigazulást hozó és a keresztyének által nap mint nap megélt hitről – szóló puritán beszámolók nem minden tekintetben mutatkoznak egyöntetűnek. Minden szerző egyetért abban, hogy a hit több, mint ismert tényeket elfogadni, de amidőn be akarják mutatni, hogy miért több, meghatározásaik valamelyest eltérnek egymástól. Perkins, aki tudta jól, hogy a reformátorok hogyan merítettek a Szentírásból, midőn a hitet összefüggésbe hozták a Léleknek Isten ígéretéről szóló bizonyságtételével, a hit lényegét az alkalmazás bizonyosságában látta; tanítványa, Ames, aki tudta jól, hogy a reformátorok hogyan merítettek a Szentírásból, midőn az élő, megfeszített és feltámadott Krisztust mint a hit tárgyát mutatták fel, és akire nyilván hatott állandó hitvitázó feleinek, az arminiánusoknak voluntarista hitfelfogása, a hit lényegét Krisztus személyes, szövetségi összefüggésben való elfogadásában és a rá hagyatkozásban látta, amit az akarat tevékenységének gondolt; és az Ames utáni beszámolók többsége, ha a korábbiak nem is, mindkét elemet magukban foglalják.⁵² A puritánok azonban mindannyian úgy vélték, hogy a hit magában foglalja a lelkiismeretet, azt, hogy az ember önmagát Isten jelenlétében és a bibliai igazság fényében ítéli meg, és következésképpen úgy szerkesztették meg hitbuzdításra és -építésre szánt igemagyarázataikat, hogy bennük kitartóan a lelkiismerethez intézzenek felszólításokat és intelmeket. Az e tekintetben jellemzően gyakorolt szellemi szigorúságuk kitűnik amaz iránymutatásból, melyet John Owen a The Doctrine of Justifiaction by Faith [A hit által való megigazulás tana] című nagyszabású és sokrétű értekezése elején ad:

Eme tanítás alkalmazását úgy kell kigondolni…, hogy lelkiismeretükben az emberek praktikus eligazítást nyerjenek, midőn Jézus Krisztus által Istenhez folyamodnak, hogy megszabadítsa őket a hithagyó állapotot sújtó átoktól és megbékéljen velük… És mivel e tanítást sem biztonságban, sem pedig üdvösen nem használhatjuk, hanem csak avégre, amelyre az a Szentírásban kijelentetett és alkalmaztatott, e tárgyról való értekezéseinkben… soha ne térjünk ki ez esetnek és megoldásának szolgálata elől. Mert feladatunk abban áll, hogy lelkiismeretük dolgaiban az embereket eligazítsuk, megelégítsük és megbékéltessük, nem pedig abban, hogy a gondolatok rendkívüliségét vagy a viták pallérozottságát gyarapítgassuk.⁵³

A hit lényegéről, gyakorlásáról és gyümölcseiről szóló puritán beszámolónak nemcsak a megigazulással kapcsolatos pontjait, hanem minden egyes pontját, az elsőtől az utolsóig, az a szempont strukturálja, hogy az Isten Igéje megszólítja az ember lelkiismeretét, és az ember ennek fényében ítéli meg, hogy Isten miképpen látja őt, és ő Krisztus által milyen viszonyban áll vagy állhat Istennel a kegyelmi szövetségben. Ez magyarázza azt, hogy kortársaik miért mondták gyakran „tapasztalatinak" e szerzőket, és ők maguk mit értettek a keresztyén „tapasztaláson". E szóval nem bármely tudati és érzelmi állapotot jelöltek, hanem gondos körülhatárolással csakis azt, amit az Isten Igéjére válaszoló lelkiismeret gyakorlása által megvalósuló hitbeli élet foglal magában. Mi több, midőn ebben az értelemben beszéltek a tapasztalásról, nem tulajdon tapasztalatukra hivatkoztak, hanem ehelyett a Bibliát olvasták, mégpedig mint a normatív tapasztalás, nem pedig csupán mint a normatív tanítás könyvét. És ezen a ponton az ágostoni hagyomány biblicizmusának sajátos kincsére bukkantunk, mely föllelhető persze magánál Ágostonnál, Bernátnál, a reformátoroknál, az eredeti puritánoknál vagy az olyan kései puritánoknál, mint C. H. Spurgeon és Martyn Lloyd-Jones. Másokkal ellentétben az ágostoni hagyományhoz tartozók világosan látják, hogy azoknak a bibliai dokumentumoknak, amelyekben szerzőik tanításukat tapasztalatuk elbeszélésével mutatják fel, le kell fektetniük a lelki tapasztalás mércéit, ahogyan az isteni igazság mércéit is lefektetik, és e dokumentumokat úgy kell magyarázni, hogy mindkettő egyaránt kibontakozhassék és megerősödjék. Ha pedig az apostoli tanítást különösképpen véglegesnek kell vennünk, akkor az apostoli tapasztalást is annak kell tekintenünk, mert az apostolok rendszeresen abból a szemszögből adják elő tanításukat, hogy az miként hatott személyes életükre, és lelkiismeretük milyen módon válaszolt rá: üzenetük és tapasztalatuk újra és újra egymással összefüggve tárul elénk. (Gondoljunk különösen a Római levélre, a 2Korinthusra, a Galatákra, Filippiekre és az 1Jánosra.) Erre ugyancsak áll az ige: Amit Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.

E tekintetben a puritánok valójában példát mutattak. Amidőn az újszövetségi leveleket, a zsoltárokat, illetve a hitnek és hűségnek, hitetlenségnek és hűtlenségnek mindkét testamentumban felsorolt példáit tanulmányozták, az Isten kegyelméről szóló tanítás átfogó megfogalmazásai mellett kialakították az e tanítás által előidézni hivatott hit sajátos megtapasztalásának hasonlóan átfogó megfogalmazásait. És ahogyan megtanulták elutasítani az eretnekségeket és helyreigazítani az apostoli evangéliumot meghamisító téves állításokat, akképpen megtanultak kórokat megállapítani és kúrákat előírni, nem mint a kuruzslók, a „vak empirikusok", ahogy Holland nevezi őket, akik a lelki gyógyításban talán nagyobb kárt tesznek, mint a testi orvoslásban, hanem mint az igazi orvosok, akik szilárd elméleti alapokból kiindulva diagnosztizálnak és gyógyítanak. Akik úgy vélik, hogy a reformátorok az Isten üdvözítő kegyelméről szóló tanítás klasszikus megfogalmazását adták az egyháznak, azoknak e tanítás klasszikus képviselőit kellene magasztalniuk a puritánokban, ok ugyanis hit- és lelkiismeret-felfogásuk révén e tanítást az ember lelki szükségleteire alkalmazták. Ha a reformátorok klasszikus teológusoknak, akkor a puritánok klasszikus lelkipásztoroknak és lelki vezetőknek számítanak, mint nyomban kiderül annak, aki olvassa őket.

Harmadszor a puritánok gondolkodásra is neveltek. Ez a kérdés tanítási módszereikkel függ össze. A tizenhatodik és tizenhetedik század sokat foglalkozott neveléselmélettel, és a puritán lelkipásztorok alaposan kidolgozott oktatási módszerekkel rendelkeztek, melyeket az alábbiakban röviden taglalunk.

Ők abból a bizonyosságból indultak ki, hogy oktatni és megvilágosítani kell az elmét ahhoz, hogy a hithez és engedelmességhez eljusson. „A tudatlanságból fakad csaknem minden vétek", írta Baxter, és kedvenc prédikációval kapcsolatos mondása így hangzott: „Előbb legyen világosság, utána hév". Hév világosság híján, szószéki szenvedély pedagógiai pontosság híján nem használ senkinek. Ha a templomba járók nem hajlandók megtanulni a hitet és elfogadni a prédikációba foglalt oktatást, ezzel csakis őszintétlenségükről tesznek bizonyságot. „Ha valaha is meg akartok térni, ne szűnjetek meg fáradozni az igaz tudásért", mondta munkásokból álló gyülekezetének, és amikor azok úgy tettek, mint egy mai gyülekezet tenne, mentegetőzvén: „Tanulatlanok vagyunk, és ezért Isten nem kíván majd tőlünk sok tudományt", Baxter a következőképpen felelt:

(1) Minden embernek, kiben értelmes lélek lakozik, tudnia kell, hogy Isten teremtette őt; és tudnia kell, hogy mi végre kell élnie; és tudnia kell, hogy mely úton jut el örökkévaló boldogságához, amiképpen tudják a tanultak: vajon nincsen megmenteni vagy elveszíteni való lelketek, miképpen van a tanultaknak? (2) Isten világossá tette előttetek akaratát az Igéjében; tanítókat és egyéb segítő kezeket adott nektek, és ezért nincsen mentségetek a tudatlanságra; tudnotok kell, mi módon kell keresztyénnek lennetek, ha tudósok nem vagytok is. A mennybe vezető utat megtalálhatjátok angolul is, ha héberül és görögül nem tudtok is, de a tudatlanság sötétségében soha meg nem találhatjátok. (3)… Ha azt gondoljátok, hogy mentességet szerezhettek a tudás alól, annyi erővel gondolhatjátok azt is, hogy mentesülhettek a szeretet és minden engedelmesség alól is, mert ezek közül egyik sem lehetséges tudás híján… Ha úgy volnátok hajlandók az Isten és a mennyei dolgok ismeretére szert tenni, amiképpen szert tesztek mesterségbeli tudásotokra, akkor már e mai nap nekifogtatok volna, és sem fáradságot, sem költséget nem kímélnétek, míg el nem nyeritek azt. De ti, akik a hét évet nem sokalljátok mesterségetek kitanulásához, hétből egy napot nem szánnátok üdvösségetek dolgainak szorgos megtanulására.⁵⁴

Vagy másutt ismét így ír Baxter:

Ha a mennyek országa túl magas ahhoz, hogy vele gondolj és róla gondoskodj, túlságosan magas lesz, hogy valaha is birtokába juss.⁵⁵

A tudást nélkülöző vallásos érzést vagy kegyességet a haszontalannál is rosszabbnak tartották a puritánok mindannyian. Csak ha már az igazságot valamelyest megsejtette valaki, akkor tartották az érzelmeket kívánatosnak. Midőn az emberek az általuk ismert igazságot megsejtették és annak engedelmeskedtek, ez a Szentlélek munkája volt, de ha a tudást nélkülöző érzelem hatalmába kerítette őket, ez szemükben biztos jele volt az ördög mesterkedéseinek, mert a tudástól elszakadt érzelem és a gondolati sötétségben való cselekvésösztönzés éppen úgy megöli a lelket, mint az engedelmességet nélkülöző tudás. Ezért a lelkipásztornak mindenekelőtt az igazságot kellett tanítania, a laikusnak pedig mindenekelőtt az igazságot kellett megtanulnia.

Csakhogy mi módon kell az igazságot tanítani? Főképpen a szószékről, a Szentlélek megnyilatkozásainak tekintett bibliai textusok módszeres elemzésével és alkalmazásával. A módszer alapjait Perkins fektette le az Art of Prophecying [A prófétálás tudománya] című munkájában. Az igehirdetőnek a textust kell szolgálnia, éspedig úgy, hogy szócsövévé váljék a textus üzenetének. Először adja meg parafrázisát, átfogalmazását, majd pedig „kapcsolódásait" (összefüggését), mutasson rá szerkezetére és alkotóelemeire, azaz „tagolja" azt: mindezt azért, hogy hallgatóival biztosan megértesse a bibliai szerző általános mondandóját és annak értelmét. Ezután vonjon ki belőle egynéhány dogmatikai felvetést vagy tételt, amelyet a textus megerősít, implikál, feltételez vagy példáz. Arthur Hildersam például a következő három „tanítást" szűri le a Zsoltárok 51,3.4-ből:*

Isten népének, midőn bármily szomorúság gyötri, imádságban Istenhez kell menekülnie és így kell vigasztalást keresnie; inkább kell a bűnbocsánat után sóvárogni, semmint a bennünket sújtó legnagyobb csapásoktól való szabadulás után; Isten legjobb szolgái sem vethetik másba reménységüket, hanem csak az Úr kegyelmébe, hogy Isten előtt kedvesek legyenek és bűnbocsánatot nyerjenek.⁵⁶

John Owen a Róma 8,13* második feléből a következő három tanítást vonja ki:

Még a legkiválóbb híveknek is, kik bizonnyal szabadok a bűn ítélethozó hatalmától, gondot kell fordítaniuk arra, hogy a bűn természet adta hatalmát minden nap megöldököljék; csak a Szentléleknek… van ereje e munkához…; lelki életünk elevensége, ereje és vigasztalása a test cselekedeteinek öldöklésén múlik.⁵⁷

Baxter az A Call to the Unconverted-ben az Ezékiel 33,11-ből kikövetkeztetett hét tanítás részletes magyarázatát adja:

Isten változhatatlan törvénye, hogy a gonoszok éljenek, ha megtérnek. Isten az emberek megtérésében és üdvözülésében, nem pedig halálában és elkárhozásában gyönyörködik… Ez igen bizonyos igazság, melyet… Isten… ünnepélyes fogadalmával… erősített meg… Az Úr kétszer is megismétli parancsolatát és intését, hogy a hitetlenek térjenek meg; az Úr leereszkedik, hogy a dolgot velük megvitassa, és megkérdi a gonoszoktól, miért akarnának meghalni. Ha pedig mindezek után a gonoszok mégsem térnek meg, nem Isten, hanem maguk miatt vesznek el… meghalnak, mert meg akarnak halni.⁵⁸

A megállapított tanítást azután „bizonyítani" kell a textus további elemzésével, illetve egyéb szentírási hivatkozásokkal; „tisztázni" kell őket az esetleges félreértések és megértésbeli nehézségek elkerülése végett, meg kell őket erősíteni a hallgatóságban netán felmerülő ellenvetésekkel szemben. A „tanításnak" ezután el kell vezetnie az alkalmazáshoz vagy „használathoz". Ez általában több egyedi „használatra" tagolódott, például az ismeretek használatára, melyben az igazság alkalmazása eligazítja a gondolkodást és kialakítja az ítéletet, hogy az ember megtanulja gondolatait és vélekedéseit Isten kijelentett gondolkodásával összhangba hozni; a buzdítás és intés használatára, melynek során a hallgató a tanítás fényében felismeri, hogy mit tegyen és mit ne tegyen; a lamentáció és meggyőzés használatára, melynek során a prédikátor igyekszik ecsetelni mindazok vak ostobaságát, akik nem válaszolnak Istennek a tanításban megnyilvánuló kegyelmére, és rábírni gyülekezetét a tanítás befogadására; a vigasztalás használatára, melyben fény derül arra, hogy a tanítás megválaszol kétségeket és bizonytalanságokat; a próbatétel vagy önvizsgálat használatára, melynek során a prédikátor felszólítja a gyülekezetet, hogy az (újjászületett ember valamely jegyét, illetve valamely keresztyén kiváltságot vagy kötelességet esetleg megállapító) tanítás fényében ítélje meg tulajdon lelki állapotát és így tovább. Az igemagyarázat módszere a részletekben változott, de mindig a tanítás és használat témáját variálta. „Bárdolatlan volna az a prédikáció – jegyzi meg John Owen – amelyben nincs tanítás és használat."⁵⁹

Az alkalmazásnak mindig elevenbe kell vágnia, máskülönben üres hatásvadászat lenne, és mivel a gyülekezetek különböző lelki állapotú emberekből állnak, számos és sokféle alkalmazást kell bemutatni. Valamilyen alkalmazásnak minden egyes személyt meg kell szólítania. Perkins hét elemből álló mintát ajánlott az alkalmazások megtervezéséhez.⁶⁰ Először is vannak „hitetlenek, akik mind tudatlanok, mind pedig taníthatatlanok": a velük szemben követendő eljárás az, „hogy fel kell róni nekik valamely hírhedett bűnüket, s mivel ez elevenükre tapint, megrémülnek, és taníthatóvá válnak". Másodszor „némelyek taníthatók ugyan, de tudatlanok": nekik meg kell tanítani az alapvető evangéliumot, lehetőleg a káték kérdés-felelet (a puritánok kedvelt oktatási) módszerével, mely kiegészíti a prédikációkat. Harmadszor „némelyek birtokában vannak a tudásnak, de még nem alázták meg magukat": ezeknek azt kell hallaniuk, hogy Isten törvénye hogyan ítélkezik felettük. Negyedszer „némelyek megalázták magukat": ezeknek a „hitről és a bűnbánatról szóló tanítást és az evangélium vigasztalását" kell hallaniuk. Ötödször „némelyek valóban hisznek": ezeknek alapozásra van szükségük, mégpedig a következőkben: „1. A megigazulást, megszentelődést és állhatatosságot érintő evangélium. 2. Az átok nélküli törvény, mely által megtanulják az új engedelmességnek a bűnbánathoz illő gyümölcseit teremni". Hatodszor „némelyek eltévelyedtek" az igaz hittől vagy az igazságtól: ezeknek arra van szükségük, „hogy a hibájukat kiigazító tanítást… a bűnbánatról szóló tanítással együtt előttük bizonyítsák, elméjükbe bevéssék, éspedig ezt testvéri szeretetben. Hetedszer pedig „vegyes a nép. Templomainkban vegyes nép gyülekezik egybe." (Ez bizony igaz volt. Erzsébet alatt törvény írta elő a templombajárást, tetemes, egyshillinges büntetést róva ki az első távolmaradásért, többet ismételt vétség esetén. E törvény, mely az anglikán istentiszteleten való részvételt megtagadó katolikusokat volt hivatott búvóhelyükről kikényszeríteni, a lelkipásztoroknak rab és aligha figyelmes gyülekezeteket adott.) Mi a teendő ilyen helyzetben? A prédikátorok rendszeresen a változtatandók megváltoztatásával ismételjék el ezeket az alkalmazásfajtákat. Valamelyik mindig hasznos lesz valakinek, és az alkalmazási anyagok forrása soha nem apad el. Az igehirdető által taglalt csaknem bármely textusból megannyi formájú és szintű, hathatós alkalmazásokra lehet következtetni.

Mivel ez így volt, és mivel minden egyes textusból a tanításoknak számos külön eleme vezethető le, illetve mivel az egyszer már bemutatott tanítást a félreértések elkerülése végett alaposan és a maga teljességében kellett ismertetni, a puritán igehirdetők gyakorta „megrekedtek" egy textusnál több prédikációban is, és megmaradtak egyetlen passzusnál heteken, olykor éveken keresztül. Mindennek nyomtatásban megnyilvánuló eredménye riasztólag hat a modern olvasóra: a temérdek számozott fejezet és alfejezet letaglózónak tűnik, és az ember könnyen eltévedhet köztük. Hogy ezek az igemagyarázatok miért döbbentenek meg minket elsőre, annak oka az, hogy a Biblia iránt sokkal erőteljesebb érdeklődés vezérelte szerzőiket, mint amihez mi hozzászoktunk. Miközben az egyes passzusok sodrására összpontosítunk, anélkül hogy valaha is utalnánk egyéb szentírási helyekre, addig a puritán igemagyarázók mindig azon igyekeztek, hogy bemutassák, hogy egy passzus mi módon tükrözi Isten Igéjének többi részét, és ahhoz milyen szálakon kötődik. Döbbenetünk másik oka pedig az, hogy valamely téma bemutatásakor teljes tudatlanságot feltételezünk és mondandónkat valamely kiindulópontból induktív módon építjük föl, addig a puritánok feltételeztek bizonyos ismereteket, és a témát keresztmetszeti elemzéssel darabokra bontották. Petrus Ramus tizenhetedik századi francia protestáns gondolkodó a felosztó elemzést állította valamely tárgy megértése legjobb módjának, és ennek nyomán számos puritán ezzel a módszerrel „osztotta föl" textusait és taglalta témáit, abban a hiszemben, hogy ez mindent világossá tesz és az emlékezetbe vés. Az ember csak reménykedhetik abban, hogy ez a hitük gyülekezetükben valóra is vált, de aligha tagadhatjuk, hogy a puritán értekezés-prédikációkat ma olvasni igen nehéz feladatnak bizonyul. Sokat segíthet, ha az alcímeket kijegyzeteljük, és ezzel megkapjuk a prédikáció gondolati vázát.

A puritán elemzési módszer magyarázza a puritán értelmezések terjedelmét: Joseph Caryl 6000, ívrét méretű oldalt töltött meg Jóbról szóló magyarázatával; John Owen több mint 2000, ívrét méretű oldalt a Zsidó-levél magyarázatával; Hildersam 152 prédikációt mondott a Zsoltárok 51,1–9-ről; William Gurnall az Efézus 6,10–20-ról írta The Christian in Complete Armour-jét [A keresztyén teljes vértben], s ennek minden mai kiadása 800 apró betűs oldalra rúg, hogy csak néhány példát említsünk! E bőbeszédűségre a puritánokat az a szenvedélyük vitte, hogy a legalaposabban fejtsék ki a tanításokat és részletezzék az alkalmazásokat. Nyilvánvaló, hogy mihelyt elkezdték a következményeket és alkalmazásokat taglalni, nehezen tudtak megállni. Ennek ellenére bővelkedtek a témákban, ritkán ismételtek, és az az érzés, hogy nem az elején, hanem a közepén kezdenek, hamarosan elmúlik, ha pedig valaki egyszer rákap olvasásukra, nemigen bírja abbahagyni. Ha az olvasó kételkednék ebben, próbálja meg magának.

Negyedszer a puritánok az igazságot érvényesítették. Ez a szavakhoz való viszonyukból tűnik ki. Ők ugyanis hátat fordítottak a negédes és kecses modornak, mely Oxfordban, Cambridge-ben és az udvarban hírnevet szerzett az „elménckedő" prédikátoroknak. Üzenetüket egyszerű, világos, emelkedett, mégis eleven és barátságos stílusban adták elő, egyszerűségük pedig erőnek erejével hatott. Az egyszerű, világos modorában kitartóan prédikáló Perkinsre gúnyos megjegyzéseket tettek Cambridge-ben, egyik hallgatója így írt róla: „meddő, üres fickó, tudósnak is módfelett hitvány",⁶¹ de amikor Thomas Goodwin 1613-ban Cambridge-be került, Perkins szolgálatának emléke még mindig elevenen élt, pedig maga Perkins akkor már tizenegy éve távozott az élők sorából. Goodwin először olyan „elménckedő" prédikátor akart lenni, mint a Szent János templomban szolgáló Senhouse doktor, akinek az igehirdetései „összezagyváltak az egyházatyáknál, a költőknél, a históriákban föllelhető mindenféle szóvirágot, hasonlatot vagy kecses elménckedést". Megtérése után azonban elutasította az ilyen magakelletést.

Magamat eltökéltem amaz elv mellett, hogy prédikálásomban csakis és kizárólag helyénvaló és épületes szókat mondok, elménckedő negéllyel és hiábavaló ékesszólással nem élek… Hatvan esztendeje… [Goodwin élete végén írta ezt] ez a cél és gyakorlat vezérel engemet. Mindig azt prédikáltam, amit az embereknek akár a megtérésére, akár az örök életre való felkészülésére nézvést valóban épületesnek gondoltam.⁶²

Ez jellegzetes magatartásnak mondható. A puritánok összességében úgy tartották, hogy a prédikátor dolga Krisztus kegyelmét felmutatni, nem pedig saját tudását fitogtatni, és igehirdetéseit pedig úgy összeállítani, hogy mások hasznára, nem pedig saját dicsőségére váljanak. Ezért a puritán igehirdetés a bibliai vallásnak mindig a három főtémája, a romlás, a megváltás és az újjászületés körül forgott, és ezeket az evangéliumi igazságokat a tudós egyszerűség ruhájába öltöztette.

A Treatise of Conversion előszavában Richard Baxter igyekszik leszerelni „az egyszerű stílust" fitymálókat, mondván, hogy az értekezést alkotó prédikációkat „nemcsak népes gyülekezetnek, hanem a gyülekezet legtudatlanabbjának, legbalgábbjának is mondottam". Majd így folytatja:

A legsúlyosabb dolgokban az egyszerű igékből áll a leghasznosabb szózat. A finomság díszít, a kecs gyönyörködtet… ha a kettő összekapcsolódik, a hallgatónak vagy olvasónak nehéz a díszítésben vagy kecsben elrejtett üzenetet felismernie, sőt amazok elvonják figyelmét emerről… és ha csinos, tömör és elménc értekezést olvas vagy hall, könnyen vall kárt; mert az általában gátat vet az üzenet alkalmatos munkája elé, nem hagyja azt bejutni a szívbe, bezárja a merő ámuldozásba, és könnyűnek mutatja, mint amilyen a stílus is. Udvariasságból vagy előzékenységből nem állunk meg, midőn tüzet oltani szaladunk, és nem ékesszóló szózatokkal hívunk oda segítő kezeket. Ha valakit tűzbe vagy vízbe esni látunk, illendőségből nem várunk, hogy kihúzzuk onnan… Soha el nem felejtem, mennyire örvendezett a lelkem, midőn Isten e dolgaival először megmelengette szívem, és amidőn újólag megkomolyodtam a vallás dolgaiban, de midőn oly könyvet olvastam, mint a [Lancelot] Andrewes püspök prédikációi, vagy ilyen igehirdetést hallottam, nem éreztem benne semmi életet, úgy gondoltam, merőben játszadoznak a szent dolgokkal… De csak az egyszerű és erőteljes, kerteléstől ment prédikátor tetszett nekem hasznosnak a szomorúság idején…, csak az ilyen beszédében van élet, világosság, csak az ilyen szavának van súlya: és az ilyen írásokban lelt csodálatos gyönyörűséget és örömöt a lelkem… Mégis meg kell vallanom, amiképpen ma jobban tudom bevenni az akkurátusságot és a rövidséget, mint régebben tettem, akképpen a komolyságot és egyenességet változatlanul becsülöm: és midőn olvasok vagy hallgatok, magamban úgy érzem, az elménckedést mint dölyfös bolondságot megvetem, mert e dölyfös, léhaságtól bűzös pojácaság a súlyos igazságokat elpárálltatja, merő elmeszüleménnyé változtatja, a szívtől pedig elzárja azokat. Amiképpen egy komédiás vagy maskaratáncos különbözik egy katonától vagy királytól, akképpen különböznek az ilyen prédikátorok Krisztus igaz és hív szolgáitól: és amiképpen ezek úgy tesznek, akár a komédiások, nem pedig úgy, mint az Ige hirdetői, akképpen hallgatóik is inkább jönnek játszódni a prédikációval, semmint meghallgatni Istennek a lelkük életéről vagy haláláról szóló mennyei üzenetét.⁶³

Baxter „nemes stílustalansága", melynek némely vonását jelzi az idézett passzus is, korántsem jelenti azt, hogy a puritán próza pongyola volt. Owen a maga latinos stílusával kínos pontosságra törekedett, miképpen Goodwin is a maga nyakatekert „köznyelvi" modorával; Baxter és Bunyan lendületes és ízes irályának azóta sem akadt párja a vallásos prózában, hát még olyan, ami felülmúlná; miközben William Perkins, Richard Sibbes, Thomas Watson, Thomas Brooks, Thomas Manton és William Gurnall (hogy csupán őket említsük) pedig lefektette a gondos és érthető próza mintáit, és Perkinst kivéve mindannyiuk szövege telistele volt eleven analógiákkal és példákkal. Koruk mércéivel mérve mesterkéletlen szókimondásuk egyáltalán nem tetszett ékesszólásnak, de szándékosan választották ezt a beszédmódot, melynek értelmét világosan fogalmazza meg John Flavel, ha kissé szentenciózusan is:

A keresztre feszített Krisztus hirdetőihez a legjobban a keresztre feszített stíl illik… A megfontoltság világos, nem pedig virágos szavat választ… A szavak csak szolgái az üzenetnek. A zárba illő vaskulcs hasznosb minden aranykulcsnál, mely soha nem nyithatja meg a kincsestár ajtaját… A meggondoltság elhajít ezer szót is az egyért, mely alkalmatos rá, hogy behatoljon a lelkiismeretbe és megragadja a szívet.⁶⁴

Így hat a puritán egyszerűség a mai olvasóra is, akárcsak e prédikátorok kortársaira. Mi is azt tapasztaljuk, hogy általa Isten kenete és hatalma szólal meg, és a némelykor előforduló terjengősséget vagy ismétlést is megbocsátjuk. „Megvallom, emlékezetemből olykor kiesik egy-egy már megírt passzusom, és feledékenységemben újból papírra vetem azt: de kicsi lábnak nem kerekítünk nagy talpat – írja Baxter megkapó nyíltsággal –, ha ugyanazt még egyszer leírni biztonság az olvasónak, akkor miért volna bajos énnekem?"⁶⁵ Erre aligha válaszolhatunk!

Ötödször a puritánok a Lélek emberei voltak: szerették az Urat, megtartották törvényét, és nem kímélték magukat szolgálatában – minden időben ez a Lélek vezérelte élet három fő vonása. Baxter The Reformed Pastor-a így szólítja fel Isten pásztorait:

Vigyázzatok magatokra, nehogy híján legyetek amaz üdvösséges kegyelemnek, amelyet másoknak hirdettek… ügyeljetek arra is, hogy kegyelmi ajándékaitokat szüntelen elevenséggel és erővel gyakoroljátok, és magatoknak mondjátok el előbb a prédikációt, mit másoknak mondani készültök…, vigyázzátok szíveteket: őrizkedjetek a bujaságoktól és kívánkozásoktól, a világi hajlandóságoktól; tartsátok meg életeteket a hitben, a szeretetben és buzgóságban; legyetek sokat otthon, legyetek sokat Istennel… vigyázzatok magatokra, nehogy példaadástok ellene mondjon tanítástoknak…, nehogy életetek visszavonja, amit nyelvetek kimondott… Éppoly keményen kell tanulnunk ahhoz, hogy jól élhessünk, mint ahhoz, hogy jól prédikálhassunk. Újra és újra meg kell hánynunk-vetnünk magunkban, miképpen vezessük a magunk életét, hogy az a legtökéletesebben szolgálhassa az emberek üdvösségét és az igehirdetésünket…⁶⁶

Nos, a nagy puritánok éppen így cselekedtek, és írásaik tesznek bizonyságot keresztyéni életük minőségéről. „Valaki akkor hirdeti jól az Igét másoknak, ha az a prédikáció az ő lelkének is hirdeti magát – írta John Owen. – Ha pedig az általa másoknak ajánlott étellel ő maga nem táplálkozik és annak elfogyasztásától nem gyarapszik, bajosan teszi azt kívánatossá azok előtt; bizony nem is tudja, hogy az étel, melyet kínál, vajon nem méreg-e, hacsak meg nem ízleli. Ha az Ige erőtlenül lakozik bennünk, erőtlenül távozik belőlünk."⁶⁷ Korábban Perkins ezt mondta: „Hiábavaló a jó szó ott, hol nincsen jó élet. Ne gondolják a lelkipásztorok, hogy aranyas szavaik ugyanolyan sok jót tehetnek, mint amilyen sok kárt tesz feketeón életük… Amiképpen senki embernek nem jár nagyobb tisztelet, mint egy tanult és szent életű lelkipásztornak, akképpen nincs e világon megvetendőbb, nem lesz az eljövendő világban nyomorúságosabb ember, mint aki feslett, kicsapongó életével megbotránkoztatja tanítását."⁶⁸ Annak idején Kálvin ugyanerről beszélt, meglehetős nyerseséggel: „Jobb a szószék lépcsőjén kitörnie a nyakát annak [a lelkipásztornak], ki nem buzgólkodik, hogy az első legyen Isten követésében."⁶⁹

A puritán tanítók ezt mélységesen igaznak gondolták, és ennek megfelelően cselekedtek. Kiváltképp szent életű emberek voltak, és nyomtatott írásaik nem egyszerűen a Szentírásnak mint Isten Igéjének tekintélyével, hanem a megtapasztalt – az általuk megtapasztalt – Igének mint Isten ama hatalmának tekintélyével szólnak, amelyet a Szentlélek megvilágosító és alkalmazó tevékenységeként ismertek meg. A megigazulás tanáról szólva Owen így írt:

Aki erről a megfelelő módon értekezik, attól megkívántatik, hogy fontolja meg mindazt, amit a maga elméjében vagy tapasztalatában megerősít, és ne ajánlja másoknak azt, amihez nem tartja magát gondolkodása legbenső rejtekeiben, Istenhez való legmélyebb közeledéseiben, váratlan veszedelmek és súlyos megpróbáltatások között, a halálra való felkészülésében és az Isten és közte lévő végtelen távolságról való alázatos elmélkedésében.⁷⁰

Ezt a puritánok érvényesnek gondolták minden tanításra nézve. Ennek megfelelően az általuk tanított minden egyes igazságot szívük és lelkiismeretük szerint gyakorolták, és ebből kiindulva szólították meg mások szívét és lelkiismeretét. Így teljesítették Pál előírását, hogy ugyanis „tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban" (2Kor 2,17).

A lelki tekintélyt nehéz szavakban kifejezni, de érezzük, midőn találkozunk vele. A következőkből tevődik össze: lelkiismeretes hűség a Bibliához; Isten valóságának és hatalmának eleven felismerése; hajthatatlan vágy Isten tiszteletére és a kedvében járásra; mély önvizsgálat és gyökeres önmegtagadás; Krisztussal való imádatteljes bensőségesség; nagylelkű könyörületesség az emberek iránt, valamint Isten tanította és Isten formálta őszinte, tudatosságában felnőtthöz méltó, közvetlenségében pedig gyermeki egyenesség. Az Isten emberének tekintélye van, midőn meghajol az isteni tekintély előtt, és az Isten hatalmának benne lévő mintája a keresztség mintájának felel meg, mely természetfeletti módon szabadít fel a halálosnak érzett terhek alól.

A nagy puritánok e mintának megfelelően éltek, miközben betegségekkel, bosszantó vagy elkeserítő körülményekkel, de mindenekelőtt tulajdon szívbéli restségükkel hadakoztak, hogy evangéliumhirdetésükben legyen „élet, világosság", hogy „szavuknak súlya" legyen, és mi, három és fél évszázad távolából is megérezzük tekintélyüket, midőn prédikációikat olvassuk (hiszen, mint láthattuk, a puritán anyag voltaképpen ebből áll). A reformátorok mesteri magyarázatokat hagytak az egyházra arról, hogy mit tesz értünk Isten, a puritánok hasonlóképpen mérvadó nyilatkozatokat hagytak örökül arról, hogy mit tesz bennünk Isten. A „megindító, gyakorlatias angol szerzők" munkáihoz fordulni olyan, akárha új világba lépnénk: látásunk megtisztul, gondolataink lehiggadnak, szívünk fölbuzdul, gőgünk letörik, kiokosodunk, megébredünk, föllelkesülünk, a bűnbánatban porig alázkodunk, a bizonyosságban felemelkedünk. Üdvösebb tapasztalat ennél nincsen! Az egyházak és a keresztyének ma sajnálatos módon túlságosan lagymatagok: önelégültek, álmatagok, sekélyesek, begyöpösödöttek. Meg kellene újulnunk. Mi a teendő? Ha lelkünk ablakát megnyitjuk, hogy némi friss levegőt engedjünk be a tizenhetedik századból, megítélésem szerint, a lehető legbölcsebb utat választjuk.

Jegyzetek

1 Baxter, Richard: Practical Works of Richard Baxter [Gyakorlati művei]. George Virtue, London, 1838, a szerkesztők előszava (1707), xiii. o. (A továbbiakban a „Baxter: Works" mindig erre a kiadásra vonatkozik).

2 Uo., I: 4.

3 Uo., I: 731.

4 Uo., I: 732.

5 A lista a következő szerzőket és műveket említi: Richard Alleine; William Gurnall; John Preston; Richard Sibbes; Robert Bolton; William Whateley; Edward Reyner; William Scudder; Simon Ford; John Howe: The Blessedness of the Righteous [Az igazak boldogsága]; George Swinnock; William Gouge; (Lewis Bayly): The Practice of Piety [A kegyesség gyakorlása]; (Richard Allestree): The Whole Duty of Man [Az ember teljes kötelessége]; Henry Hammond: A Practical Catechism [Gyakorlati katekizmus]; John Pearson: Exposition of the Creed [A hitvallás magyarázata]; George Downame: A Treatise of Prayer ([Értekezés az imádságról] az Úri Imádságról); John Dod (és Thomas Cleaver): The Ten Commandments [A Tízparancsolat]; Lancelot Andrews: The Ten Commandments [A Tízparancsolat]; John Brinsley: The True Watch and Rule of Life [Az élet igaz őrzése és regulája]; Richard Greenham; Arthur Hildersam; Anthony Burgess; William Perkins; Robert Harris; Jeremiah Burroughs; Thomas Hooker; William Pink; John Downame: The Christian Warfare [A keresztyén harc]; Richard Rogers; John Rogers: The Doctrine of Faith [A hit tana] és A Treatise of Love [Értekezés a szeretetről]; John Stoughton; Thomas Taylor; Edward Elton; Daniel Dyke; Jeremiah Dyke; John Ball: A Treatise of Faith [Értekezés a hitről] és The Covenant of Grace [A kegyelmi szövetség]; Ezekiel Culverwell: A Treatise of Faith [Értekezés a hitről]; Nathaniel Ranew; Faithfull Teate; Samuel Shaw; John Rawlet; John Janeway; Thomas Vincent; Thomas Dolittle; Samuel Ward; William Fenner; Samuel Rutherford: Letters [Levelek]; Joseph Alleine: The Life and Death of ([Élete és halála], írta az özvegye, Theodosia Alleine) és Üdvösségre vezérlő kalauz; Samuel Clark: The Marrow of Ecclesiastical History ([Az egyháztörténet veleje], két részben) és A General Martyrology ([Általános martírologia], a két főként életrajzi jellegű műre Baxter egyszerűen mint Clark „Életírásai"-ra utal); The Morning Exercise at (St. Giles) Cripplegate [Reggeli áhítat a cripplegate-i Szent Egyed templomban]; The Morning Exercise at (St.) Giles in the Fields [Reggeli áhítat a mezőjáró (Szent) Egyed templomban]; Benjamin Baxter; George Hopkins: Salvation from Sin [Bűnből való megváltás]; Edward Reynolds; Matthew Mead; Richard Vines; Henry Smith; Samuel Smith; Thomas Smith; William Strong; Joseph Symonds. A lista érdekes módon említ néhány nem puritán anglikánt is (Allestree, Hammond, Andrewes, Pearson); ugyanakkor meglepő módon kihagyja John Owent, Thomas Goodwint, Thomas Watsont és Thomas Brookst, aki mint „megható, gyakorlatias szerző" hírnevet szerzett magának, amikor Baxter a Christian Directory-t írta. A listát Baxter nyilván fejből írta, és nem törekedett teljességre.

6 Baxter: Works. III: 2.

7 Uo., IV: 797.

8 Sylvester, M. (szerk.): Reliquiae Baxterianae (London, 1696), első oldalszámozás, 3. sk.

9 Lásd a Banner of Truth Trust katalógusát, mely egyebek között tartalmazza Owen, Sibbes, Goodwin, Gurnall, Baxter, Flavel műveit.

10 Lásd a Whitefield-idézetet a 21. oldalon.

11 Lásd a 21. o.

12 Reliquiae Baxterianae, első oldalszámozás, 2.

13 Gairdner, J. M. (szerk.): Three Sixteenth Century Chronicles [Három tizenhatodik századi krónika]. Camdem Society, London, 1880, 143. o.

14 Perkins, William: Works [Művei; 1609], III: 15.

15 Kendall, R. T.: Calvin and English Calvinism to 1649 [Kálvin és angol kálvinizmus 1649-ig]. Oxford University Press, Oxford, 1979, 6–9. o.

16 Travelyan, G. W.: England under the Stuarts [Anglia a Stuartok alatt]. Methuen, London, 19. kiadás, 1947, 50. o. A kijelentés pontatlan: a szeparatistákat sem saját maguk, sem az erzsébeti, sem a Stuart-korszak-ban nem nevezték puritánoknak.

17 Later Writings of John Hooper [John Hooper kései írásai]. Parker Society, Cambridge, 1842, 151. o.

18 Dering, Edward: Works [Művei; 1597]. 27. o.; Trinterud, L. J.: Elizabethan Puritanism (Oxford University Press, New York, 1971, 159. o.

19 Zurich Letters 1558–1579 [Levelek Zürichbe]. Parker Society, Cambridge, 1842, 151. o.

20 Uo., 295. sk.

21 Lásd fentebb 70. o.

22 „To the Reader" [Az olvasóhoz], in: Greenham, Richard: Works [Művei; 1599], nincs oldalszám.

23 Uo., 204. o.

24 Uo., 1. o.

25 A Parte of a Register (1593), 87. o. Kiemelés tőlem.

26 Uo., 89. o.

27 Uo., 90. o.

28 Fuller, Thomas: The Worthies of England [Anglia nagyjai; 1662]. 117. o.

29 Egerton, Stephen: „To the Reader" [Az olvasóhoz], in: Rogers, Richard: Seven Treatises [Hét trakta; 1603].

30 Idézi Haller, William: The Rise of Puritanism [A puritanizmus kialakulása]. Columbia University Press, New York, 1938, 75. o.

31 Peel, Albert (szerk.): The Seconde Parte of a Register [Egy lajstrom második része]. Cambridge University Press, Cambridge,1915, II: 185. sk.

32 Reliquiae Baxterianae, első oldalszámozás, 85. o. Lásd fent 50-51. o.

33 Baxter: Works. II: 885. sk.

34 Uo., II: 501.

35 Utalás a The Right Method for a Settled Peace of Conscience-re [A lelkiismeret megnyugtatásának helyes módszere; 1653].

36 I. m.

37 Uo., I: 4.

38 „The Printer to the Reader" [A nyomdász az olvasóhoz], in: Perkins: Works I. (1608).

39 Baxter: Works. II: 983. o.

40 Richard Baxter’s Penitent Confession [R. Baxter bűnvallása; 1691], előszó.

41 Reliquiae Baxterianae, első oldalszámozás, 115. o.

42 Fuller, Thomas: The Holy and the Profane State [A szent és a profán állam]. Nichols, J. (szerk.) Thomas Tegg, London, 1841, 81. o.

43 Owen, John: Works [Művei]. Goold, William (szerk.) Johnstone and Hunter, Edinburgh, 1850–53, XVI: 81. sk. E kiadás első 16 kötetét facsimile változatban kiadta a Banner of Truth Trust, 1965–68.

44 Perkins: Works. I:II.

45 Reliquiae Baxterianae, első oldalszámozás, 5. o. Ursinus, Zacharias: The Summe of Christian Religion [A keresztyén vallás summája; 1587], mely a mások közt általa is írt Heidelbergi Kátét magyarázza. Amesius nem más, mint Ames, William: The Marrow of Sacred Divinity [A szent hittudomány veleje; 1643], ami a Medulla Theologiae [ua.; 1623]) fordítása.

46 Tyndale, William: Doctrinal Treatises [Dogmatikai értekezések]. Parker Society, Cambridge, 1848, 464. sk.

47 Uo., 399.

48 Uo., 463.

49 Uo., 320.

50 Uo., 484.

51 Perkins: Works. II: 650. sk.

52 Vö. például a Westminster Larger Cathecism-nek [Westminsteri nagy káté] a 72. kérdésre adott válaszát: „A megigazító hit megváltó kegyelem, melyet a bűnös szívében a Lélek és Isten Igéje formál, miáltal ő, elítéltetvén bűnéért és nyomorúságáért, illetve a maga és minden más teremtmény ama képtelenségéért, hogy ez elveszett állapotából őt kiszabadítsa, nemcsak elfogadja az evangélium igazságát, hanem az abban felmutatott Krisztust és igazságát befogadja és rá támaszkodik, hogy bűnbocsánatot nyerjen és személye Isten előtt igaznak fogadtassék el, és üdvözüljön." Kiemelés tőlem. Ezt egészíti ki a Hitvallás meghatározása: „A keresztyén ember hite által igaznak fogadja el mindazt, amit Isten az Igében kijelentett, a benne megnyilvánuló isteni tekintélyért. Ugyanakkor különféleképpen minden egyes igeszakasz tartalmának megfelelően cselekszik: a parancsolatoknak engedelmeskedik, a fenyítésektől fél, és Isten ígéreteit, melyek erre, valamint az eljövendő életre vonatkoznak, magához öleli. Az üdvözítő hit legfontosabb megnyilvánulásai a kegyelmi szövetség erejénél fogva mégis a Krisztus megragadása, befogadása és az egyedül reá való támaszkodás maradnak, a megigazulás, a megszentelődés és az örök élet végett." (XIV:2). Kiemelés ismét tőlem.

53 Owen: Works. V: 8. Kiemelés tőlem.

54 Baxter: Works. II: 481. Skk.

55 Uo., II: 527.

56 Hildersam, Arthur: CLII Lectures upon Psalm LI [152 prédikáció a Zsoltárok 51-ről; 1642]), 55. sk.

57 Owen: Works. VI: 7. Skk.

58 Baxter: Works. II: 509.

59 Owen: Works. XXIV: 218.

60 Perkins: Works. II: 665. skk.

61 Bagshawe, Edward: „Life and Death of Mr. Bolton" [Mr. Bolton élete és halála]. in: M[r]. Bolton’s Four Last Things [Mr. Bolton: A négy végső dologról; 1632], 13. o.

62 Goodwin, Thomas: Works [Művei]. Miller, J. (szerk.), James Nichol, London, 1861, II: lxiv. sk.

63 Baxter: Works. II: 399.

64 The Works of John Flavel [J. Flavel művei]. Banner of Truth: Edinburgh, 1968, VI: 572.

65 Baxter: Works. II: 400.

66 Baxter, Richard: The Reformed Pastor. Brown, William (szerk.), Banner of Truth, Edinburgh, 1974, 53–64. o.

67 Owen: Works. XVI: 76.

68 Idézi Brown, John: Puritan Preaching in England [Puritán igehirdetés Angliában]. Hodder and Stoughton, London, 1900, 66. o.

69 Idézi Parker, T. H. L.: The Oracles of God [Isten bölcsei]. Lutterworth Press, London, 1947, 60. o.

70 Owen: Works. V: 4.

előző

puritán sarok

koinónia

Tartalom

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12

13 14 15 16 17 18 19 20

következő