5. John Owen az Isteni közlésről

A lelki megértés adománya természetesen nem önmagáért való, és azt, mint Owen felismerte, mindig úgy kell felfogni és megbecsülni, mint eszközt, mely valami nagyobb és fontosabb dologhoz, nevezetesen: Isten megismeréséhez és ennek öröméhez vezet. Ugyanakkor önálló tárgyat képez, melyet világosan körülhatárol az Isten elméjéből az emberek elméje felé irányuló közlésnek a fogalmi összefüggése. Valójában maga Owen is ebben az összefüggésben látta és taglalta, nem pedig a kijelentés, a sugalmazás, a megvilágosodás és az értelmezés formális kategóriájának összefüggésében, azaz az akkori és mostani teológiai tankönyvek szokványos tematikus felosztása szerint. Owen természetesen használja ezeket a kategóriákat, de érdeklődése Istennek a közlő tevékenységére mint egészre irányul, és vizsgálódása azért tűnik rendkívülinek, mert Kálvin módjára szervesen összefogja ezeket a témákat abban a tág és dinamikus keretben, amelyet a gondolatait a bűnösökkel megismertető Isten eszméje nyújt.

Legjobb tudomásom szerint Owen sehol nem állítja, hogy az az Isten-kép, amelyre az ember formáltatott, magában foglalja az Istentől jövő közlés befogadásának és a rá való válaszadásnak a képességét. De voltaképpen mindig ezt feltételezte, mert kitartott ama gondolat mellett, hogy egyrészt az Ádámban lévő Isten-kép az Isten kinyilatkoztatott akaratához való fogékony alkalmazkodás állapotát jelentette, másrészt pedig Isten úgy ismerteti meg velünk elméjét, hogy a játszmába bevonja tulajdon elménket. „Isten megtanítja nekünk gondolatát és akaratát lelkünk értelmi képességei által és útján, mivelhogy emberek vagyunk."1  Korának minden református teológusával együtt, de a Bibliával bizonyosan együtt Owen Isten és ember elméje között közvetlen rokonságot és megfelelést feltételezett, vagyis azt, hogy Isten szólhat hozzánk szavakban, mi pedig Isten ön-kijelentésének korlátain belül megérthetjük őt gondolatban. Nem mintha bármilyen értelemben megítélhetnénk őt – Isten ítél az ember felett, nem pedig fordítva. Nem fürkészhetjük ki lényének misztériumát (ebben az értelemben Isten teljességgel felfoghatatlan nekünk), és tervének számos „titkát" (5Móz 29,29) nem tárja föl előttünk; ráadásul abban is bizonyosak lehetünk, hogy bármeddig jutottunk is el zarándokutunkon, az általa nekünk mondottakból sok mindent még nem értettünk meg. Mindenesetre ha a róla megformált gondolataink megfelelnek annak, amit ő magáról mond, akkor ezek igaz gondolatoknak bizonyulnak, valóságos istenismeretet képeznek, olyan ismeretet, amely meghatározza a hozzá való viszonyulásunkat. Ebben az értelemben Owen, akárcsak Kálvin, keresztyén racionalistának tűnik, aki azon melegében elutasította volna az Istennel való nem közlő „találkozásokból" származtatott „istenismeret" újortodox eszméjének irracionalizmusát. Istenismeretünkben, mondta volna Owen, nélkülözhetetlen a róla nyert tudásunk, és ezt a tudást Isten maga adja meg nekünk az önmagáról való szóbeli bizonyságtételében.

Ezt a kérdést Owen, miként a reformált gondolkodók zöme, mégis problematikusnak tartja. A bennünk lévő bűn, az emberiség Ádámtól örökölt istenellenes ösztöne gondolkodásbeli és magatartásbeli következményekkel jár: egyetemes érzéketlenséget, az Újtestamentum kifejezésével szívbeli keménységet és vakságot teremt a lelki igazsággal és valósággal szemben. A merő racionális tanítás ezért hatástalannak bizonyul; csak a Szentlélek nyithatja meg szívünket Isten Igéje előtt, nyithatja meg Isten Igéjét előttünk, világosíthatja meg az Isten kijelentette dolgokat, hogy velük kapcsolatban értő meggyőződésre jussunk, azokat elfogadjuk. Minden puritán gondolkodó között Owenban tudatosodott legmélyebben az elbukott emberi gondolkodás tragikus sötétsége és romlottsága, illetve ebből következően annak szüksége, hogy a Szentlélek munkálkodjék a prédikátorban és a tanítóban, a hallgatóban és a tanítványban egyaránt ahhoz, hogy az isteni dolgokról való hathatós közlés valaha is bekövetkezzék.

Owennak az isteni közlésről kialakított fogalmát a következő öt témára bontva talán könnyebb lesz taglalni: (1.) a kinyilatkoztatás átadása; (2.) a Szentírás ihletettsége; (3.) a Szentírás hitelesítése; (4.) a Szentírásba vetett hit megalapozása; (5.) a Szentírás értelmezése. E témák egy-egy, Owen szemében különálló elemét jelentik a Szentlélek összetett tevékenységének, mely Isten gondolatait a mi elménkbe bevezeti.

Forrásként főként három dokumentumra hivatkozom. Az első 1658-ban jelent meg, a következő címmel: Of the Divine Originall, Authority, Self-Evidencing Light and Power of the Scriptures, with an Answer to that Enquiry, How we know the Scriptures to be the Word of God [A Szentírásnak az isteni eredetéről, tekintélyéről, valamint az ezt nyilvánvalóvá tévő világosságáról és erejéről, válaszolván a kérdésre, honnan tudjuk, hogy a Szentírás Isten Igéje]. Második és harmadik forrásunk részét képezi amaz értekezéssorozatnak, melynek első darabjában, a Pneumatologia: A Discourse Concerning the Holy Spirit-ben [Pneumatologia: Értekezés a Szentlélekről; 1674] Owen módszeresen feldolgozza a Szentháromság harmadik személyét illető teljes bibliai anyagot. Bennünket most a sorozat második és harmadik darabja érdekel: a The Reason of Faith: or an Answer to that Enquiry, Wherefore we believe the Scripture to be the Word of God: with the causes and nature of that Faith wherewith we do so [A hit kútfeje: avagy válasz a kérdésre, miért hisszük a Szentírást Isten Igéjének: eme hitünk okait és természetét felmutatva; 1677], illetve a Causes, Ways, and Means of Understanding the Mind of God as revealed in His Word, with assurance therein: and a Declaration of the Perspicuity of the Scriptures, with the external means of the Interpretation of them [Miért, mely módon és eszközökkel értjük meg Istennek az Igéjében kijelentett gondolatát, miképpen bizonyosodhatunk meg ezek felől: és tanúságtétel a Szentírás átláthatóságáról és értelmezésének külső eszközeiről; 1678].1 E munkáit Owen, bár van bennük néhány oldalvágása a megvilágosodást hangsúlyozó, illetve a racionalista teológusokkal szemben, mindenekelőtt Róma-ellenes polemikus éllel írta, nevezetesen azért, hogy megdöntsön bizonyos római állításokat, először is azt, hogy a Szentírásba mint Isten Igéjébe vetett hitnek azon kell alapulnia, hogy az egyház azt hagyományosan hitelesítette, másodszor, hogy az egyszerű keresztyén ember ne is próbálkozzék a Biblia értelmezésével, hanem bízza azt az intézményes egyházra. Owen célja azt bizonyítani, hogy a Szentlélek kinyilatkoztatott és megígért feladata, hogy az embereket a Szentírás isteni mivoltába vetett hitre vezesse, illetve megértesse velük, hogy a Szentírás nem más, mint az élet törvénye és az üdvösség üzenete. Mivel azonban ezekben az értekezéseiben Owen érveit mindig magyarázatként, szentírási hivatkozásokkal alátámasztva adta elő, mivel megírásukban főleg építő és tanító szándék vezérelte, és mivel a polemikus hangvételt nagyrészt visszafogta (amit Owen gyakran, kora viszont annál ritkábban tett meg), könnyű úgy olvasni őket, hogy nem is igen vesszük észre hitvitázó szándékát. Ezzel nem azt mondom persze, hogy könnyű olvasni őket! Ez nem lenne igaz, azt azonban merem állítani, hogy bőven megtérül, ha átrágjuk magunkat ezeken a rosszul megszerkesztett és vontatott értekezéseken.

Ahhoz ugyanis kétség nem férhet, hogy az Owen taglalta kérdések ma is elevenbe vágnak. A kinyilatkoztatás tana ma cseppfolyós állapotba került; az Istentől a Biblián keresztül jövő nyelvi közlésbe vetett történelmi, evangéliumi hit leértékelődött; vajon Owen – korának, de talán minden idők legnagyobb angol hittudósa – segíthet-e az igazság újrafelfedezésében és újonnan való megállapításában? Vagy talán ő maga is bírálható? A mai teológiai helyzet egyik jellemző vonása, hogy Karl Barth és némely követője polémiát folytat a tizenhetedik századi református ortodoxia szószólóival, mert állításuk szerint az isteni közlésről szóló tanításukat megrövidítették azáltal, hogy a Lelket „befagyasztották" a Szentírásba. Barth azt panaszolja fel, hogy ezek a teológusok helyesen indultak ki a Szentírás isteni eredetének megerősítéséből, de hagyták, hogy a racionalizmus belopakodjon bibliamagyarázatukba és teológiájukba, mert nem gondolták kellőképpen végig a Léleknek mint az írott Ige urának és az írott Igét alkalmazó tanítónak a tanát. Mivel szentírástanában Barth teljességgel problematikussá teszi a Biblia isteni eredetét, és mivel teológiai értelmezéseit, úgy tűnik, beleolvassa a szövegbe, nem pedig kiolvassa belőle, az ember hajlamos visszavágni azzal, hogy „orvos, gyógyítsd meg magad", és a továbbiakban ügyet sem vetni a dologra – csakhogy Barth bírálata komolyságra vall, jóhiszemben született, és ha áll Owenra nézve, aki ha bármi egyéb volt is, a református teológia fővonulatába bizonyosan beletartozott, akkor Barth bírálata mindenképpen korlátozza annak lehetőségét, hogy Owenhoz forduljunk segítségért. De valóban áll-e? Érdekes lesz majd menet közben meglátni. Valójában azt fogjuk tapasztalni, hogy a bírálat, legalábbis Owen tekintetében egyáltalán nem állja meg a helyét, és igazában Owen éppen abban bizonyul a legerősebbnek, amiben Barth elmarasztalja nemzedékét.

Az ilyen felfedések „minden isteni kijelentés közvetlen szerzőjének"3 , a Szentléleknek munkáját képezték, és a beszámolókból világosan kitűnik, hogy nyilvánvalóvá is tették isteni eredetüket. Befogadóiknak magától értetődővé tették Istentől jövő üzenet voltukat, és ezért abszolút hűséget és engedelmességet követeltek, bármily érthetetlennek látszott is tartalmuk – például amikor Ábrahámnak megmondatott, áldozza fel Izsákot. (Ezt a nyilvánvalóvá tevő jelleget a későbbiekben vizsgáljuk.) Ádámnak, Ábrahámnak, Mózesnek és a többieknek, akiket Isten szava megszólított, nem kellett megkérdezniük, honnan származik az üzenet, tudták, bizonyosak voltak benne, képtelenek voltak kételkedni abban, hogy Istentől jött, és ennek megfelelően cselekedtek. Így hitük által tettek szert hírnevükre.

A prófétáknak adott kinyilatkoztatások az esetek többségében nem személyesen nekik, hanem másoknak szóltak, és a prófétákra a közvetítés feladata hárult. Owen tudta jól, hogy a próféták éppúgy voltak szókimondók, mint jövendőmondók, ahogy ő maga mondja: „a próféták Isten Igéjét, gondolatát, akaratát vagy jövendöléseit magyarázták és hirdették másoknak".4  Isten gondviselése folytán ezek „az egyháznak általában hasznos"5  kijelentések leírattak, és az ószövetségi könyvek gyarapodni kezdtek, mígnem elérték mostani méretüket. Hasonló folyamat során alakult ki az Újtestamentum: a Lélek képessé tette az apostolokat, hogy „csalhatatlanul befogadják, megértsék és hirdessék Istennek a Krisztus által adott tanácsát"6 , majd pedig leírják mindazt, amit tudnak, eljövendő korok eligazítására. Egyik Róma-ellenes passzusában Owen kidomborítja, hogy az írott forrás, ellentétben a merő szájhagyománnyal, soha nem nélkülözhető, ha Isten kinyilatkoztatásait meg akarjuk óvni a romlástól vagy veszteségtől:

A Biblia írásba foglalása, illetve a Krisztusról való prófétai és apostoli bizonyságtétel után nem volt többé szükség arra, hogy új igazságokról magánszemélyek kinyilatkoztatásokat kapjanak, és Owen nem hitt az ilyenek adásában. Elutasította az olyanok „enthuziazmusát", mint a kvékerek, akik az Igétől független vagy azon túlmutató kijelentésekbe helyezték bizodalmukat. Egy latinul írt munkájában Owen a kvékereket szemléletmódjuk miatt „fanatici"-nak, fanatikusoknak mondja. És azonmódulag beveti ellenük a régi dilemmát: ha a „személyes kinyilatkoztatásaik" egyeznek a Szentírással, akkor nincs rájuk szükség, ha pedig ellentmondanak neki, akkor hamisak.

Mindebben Owen a Kálvinnal kezdődő református magyarázat járt útját követi, és érvelésében semmi újat nem mond.

Térjünk át következő témánkra: a Szentírás ihletettségének, inspirációjának kérdésére. Owen e téren is korának bevett református tanítását visszhangozza. Az „inspirációt" mint a Szentlélek belélegzését határozza meg, mely által a kijelentések megadatnak, befogadtatnak és szóban vagy pedig írásban közvetíttetnek. Az „inspiráció" emberi alanyai, mint Owen mondja, a folyamat során tétlenek, abban az értelemben, hogy nem ők kezdeményezik azt: noha lélektani értelemben elméjük tevékeny, a Lélek cselekszik bennük, cselekvésüket „a Szentlélek indítja", mint a 2Péter 1,21 mondja. Idézzük e textus oweni magyarázatát. A Lélek, mondja Owen:

Ezzel egybevethetjük Owen a Szentléleknek a Szentírás íróit ihlető munkájáról szóló magyarázatát:

Az isteni kezdeményezés és irányítás eme teljessége azonban nem jelentette azt, hogy az írók személyisége vagy jellemvonásai megsemmisülnek.

A bibliai írók műveinek következésképpen a végső szerzője nem más, mint az Isten.

A Szentírás ihletettsége tehát mind a lényeget, mind a szóbeliséget illeti: nemcsak a tartalom, hanem maguk a szavak is közvetlenül Istentől jönnek. „Ami pedig a Szentírásban foglalt tanítást és eme tanítást hordozó szókat illeti, ezek mindenestül Istenéi, amit mondanak, azt mind ő maga mondja. Ő szól bennük és általuk."11  Ebben az értelemben és ezen az alapon kell elfogadnunk a Bibliát mint Isten Igéjét, „gondolatának nekünk való természetfölötti, közvetlen kijelentését".12 

Isten Igéje, a Szentírás éppen úgy közvetlen és elsődleges tárgyát képezi a hitnek, amiképpen a pátriárkák kapta kinyilatkoztatások, illetve a próféták és az apostolok sugalmazott prédikációi közvetlen és elsődleges tárgyát képezték a hitnek az eredeti befogadók számára. Természeténél fogva minden hit, mondja Owen, valamely bizonyságtétel elfogadásán alapul, és a keresztyén hit, mely az Isten szövetségében való egyezség, az Isten ígérete iránt tanúsított bizalom és a Fiába vetett hit folytán bontakozik ki, az Isten vallomásának mint evangéliumi igazságnak az elfogadásában gyökerezik. Következésképpen a hit nem „emberi", hanem „isteni". A valamibe vetett „emberi" hit az emberi bizonyságtétel elfogadásából, az „isteni" hit viszont az isteni bizonyságtétel elfogadásából fakad. A keresztyén hitvallás tételeibe, sőt Krisztus evangéliumi ábrázolásába vetett emberi hit aligha lehet elegendő – ez ugyanis valamilyen emberi tanúságtételnek, mondjuk, az egyház, bizonyos tudósok vagy szentek, valamely racionális valószínűséget megállapító ítélete tanúságának az elfogadásán alapul. Az ilyen „hit" szükségképpen bizonytalan lábon áll, és Isten nyilván nem ilyet kíván. Ő isteni hitet akar, mely abból a felismerésből fakad, hogy a keresztyén hitvallás alapja, vagyis a Szentírás bizonyságtétele, nem más, mint Isten önmagáról tett csalhatatlan bizonyságtétele. A Szentírás tanításába mint isteni igazságba vetett isteni hit a Szentírás „isteni eredetének" tényén alapul, ebből fakad tekintélye (vagyis, mint Owen meghatározza, „az a hatalom, mely Isten nevében engedelmességet parancsol és követel"13 ). A Szentírás egész egyszerűen azért szól Isten tekintélyével, mert Isten írta; a Szentírás nem más, mint az ő megszólalása, az ő írott Igéje.

Midőn Owen a Szentírás „isteni eredetéről" beszél, ezen nem csupán azt érti, hogy tartalmát ő mondta valamikor réges-régen, hanem hogy ugyanezt a tartalmat mondja most is: a Szentírásban Isten minden nemzedéket kortársként szólít meg. Így, hogy Owen három jelzőjét idézzük, az „isteni, természetfeletti, csalhatatlan" hit, az igaz keresztyén hit, amely lényegileg különbözik az isteni hitnél csekélyebb konvencionális tudomásulvétel magatartásától, azon a felismerésen alapul, hogy amit a Szentírás mond, azt Isten mondja itt és most, és közvetlenül vonatkozik mindazokra, akikhez eljut. A Bibliával kapcsolatos tényeken alapuló racionális érvek – a Biblia ősi mivolta, megmaradása, üzenetének és formájának belső egységessége, az egyházban történt történelmi igazolása, minden olvasójára gyakorolt átformáló hatása – segíthetnek a hívek kétségeit eloszlatni, a bármennyire is vonakodó hitetleneket „arra a szilárd véleményre, ítéletre és meggyőződésre" juttatni, hogy a Szentírás valószínűleg, sőt bizonyosan „Istentől való"14 , de ez még a legjobb esetben is csupán emberi hit, és ennél fogva nem elegendő. Isten az írott Igéjének igazságába és tekintélyébe vetett isteni hitet kíván, és ez csak annak felismerése nyomán jön el, hogy a Szentírást úgy kapjuk, miként a próféták kapták jövendöléseiket, vagyis e címszó alatt: „Így szól az Úr".

Owen mintha azt mondaná, hogy az apostoli idők óta a Krisztusba vetett üdvösséges hit minden esetben szükségképpen a Szentírás isteni mivoltába vetett előzetes hiten múlnék. Vajon tényleg így gondolta, tesszük föl a kérdést. Vajon azon az állásponton volt, hogy senki nem nyerhet üdvösséges hitet, amíg meg nem ismeri és el nem fogadja a Bibliát? És mihez kezdene Owen azzal a ténnyel, hogy manapság számosan a Krisztusba vetett „isteni, természetfeletti, csalhatatlan" hitről tesznek bizonyságot, miközben nem egészen vallják az ő saját, a Szentírás isteni eredetébe vetett hitét?

A harmadik kérdés kapcsán elveiből kiindulva Owen három elfogadható érvet hozna föl, és mindhárom arra mutatna rá, hogy amikor valaki a Krisztusba vetett üdvösséges hit egyéb módjai mellett tesz bizonyságot és nem fogadja el a Szentírás isteni eredetét, ezt az állítását nem szabad olyan komolyan venni, mint amilyen komolyan gondolja. (Ha Owent ösztönei vezérelnék, akkor nyilván az ellentétes érveléssel kezdene, hogy ugyanis az Szentírás isteni mivoltával kapcsolatos kétség oly fonák dolog lenne a hívő részéről, hogy csupán képmutatásáról árulkodnék! – de elvei Owent ugyancsak az iménti tételhez vezetnék, ahogy azt mi előadjuk.)

Először is Owen megállapíthatná, hogy csak az a Krisztus létezik, akiről a Biblia beszámol, és a Krisztusba vetett hit szükségképpen feltételezi, hogy a Szentírásban róla elmondottaknak legalábbis a lényegében higgyünk – ami aligha áll messze attól az állítástól, hogy a valóságos Krisztusba vetett valóságos hit azon alapul, hogy a Biblia nagy részét isteni igazságnak hisszük.

Másodszor rámutathatna, hogy az Újszövetség szerint a Krisztusban való hit az apostoli üzenetnek mint Isten saját igaz beszédének az elfogadásából következik és azon múlik (lásd Róm 10,14–17; Kol 1,2–7; 1Thessz 1,5–10; 2,13), továbbá arra is rávilágíthatna, hogy a Újtestamentum nem több és nem kevesebb, mint ennek az apostoli üzenetnek az írásba foglalt lényege.

Harmadszor pedig érvelhetne azzal, hogy a Lélek egyazon megvilágosító munkával fogadtatja el a bűnös emberekkel az ember Jézust isteni Megváltóként, illetve az emberi Írást mint isteni Igét, és az ember, akinek a szívében a Lélek bizonyságot tesz Jézus isteni üdvözítő mivoltáról, egyúttal megbizonyosodik a kanonikus Szentírás általa ismert részeinek isteni eredetéről, noha a romlottság belső maradványai és a hitetlenség korának keresztyénellenes eszmeáramlatai által benne keltett gondolati zavar és bizonytalanság miatt ezt nem tudja megfelelő szellemi árnyaltsággal kifejezésre juttatni. Owen minden bizonnyal sokat tűnődött volna eme megrögzött szellemi bűn fojtogató hatásain, ahogyan ezt másutt egyéb tanításokkal kapcsolatos hibák tekintetében megtette, de semmi okunk olyan felfogást tulajdonítani neki, hogy akinek a fejében a Biblia csalhatatlanságával kapcsolatban nagy a zavar, az egyáltalán nem lehet keresztyén.

A Szentlélek, a Szentírás szerzője, mondja Owen, vezet el munkájának mint Isten Igéjének az elfogadásához, mégpedig két művelet: a külső és a belső bizonyságtétel révén. Az utóbbit „a Szentlélek belül az emberek elméjében végzi, képessé téve őket a hitre", az utóbbit pedig „kívül végzi a Szentlélek, bizonyítván a Szentírásban és a Szentírás által annak isteni eredetét".15  Az előbbi feltételezi az utóbbit, és viszont; mindkettőt magában foglalja a Szentlélek bizonyságtételéről mint a Szentírásba vetett hit alapjáról szóló klasszikus reformátori tanítás, melynek jelentőségét először Kálvin emelte ki az Institutióban. Midőn ezt a tanítást állította szembe az egyház külső bizonyságtételét hangsúlyozó római egyházzal, Kálvin a Lélek belső bizonyságtételére fektetett súlyt, de nem szentelt külön figyelmet a Lélek külső bizonyságtételének, mely mintegy ráfelel a hívőben tett belső bizonyságtételnek. E tanítás oweni megfogalmazása tehát abban különbözik a Kálvinétől, hogy a Lélek külső bizonyságtételét is hangsúlyozza. Owen tanítása a Szentléleknek a Szentírás mellett tett bizonyságtételét foglalja magában, és ily módon részletesen taglalja és kifejezetté teszi azt, amit Kálvin csak burkoltan mond ki nem teljesen kidolgozott kijelentéseiben.16  Most a Lélek külső bizonyságtételével foglalkozunk.

„Ama bizonyságtétel, melyet a Lélek ad Isten Igéjének valóságáról, a következőkben áll – írja Owen. – A Szentlélek lévén a közvetlen szerzője az egész Szentírásnak, annak isteni igazságáról és eredetéről a Szentírásban és a Szentírás által, valamint az isteni hatalomnak és igazmondásnak a Szentírásra nyomott ama jegyeivel tesz bizonyságot, amelyek a Szentírás erejében és hathatós mivoltában teszik nyilvánvalóvá magukat."17  Ennek révén „az Ó- és az Újtestamentum írásai bőséggel és akadálytalanul az élő Isten Igéjének nyilvánítják magukat".18 

Hogyan éri el a Lélek ezt a hatást? Háromféle tevékenységgel. Először a Szentírást a világosság állandó minőségével ruházza fel. Owen ezt az állítást a Bibliára, egyebek közt a következő passzusokra hivatkozva támasztja alá: a Szentírás „sötét helyen világító szövétnek" (2Pét 1,19); „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága" (Zsolt 119,105); „a te beszéded megnyilatkozása világosságot ad" (130. v.). Világosságon Owen azt érti, ami eloszlatja a sötétséget, megvilágosít embereket és megvilágít helyzeteket. A világosság természeténél fogva nyilvánvaló. „Bármily szegényesnek és megvetendőnek tetszik is, a világosság mégis mindig ragyog, a sötét helyet betölti sugaraival és fénynyalábaival, nyilvánvalóvá teszi magamagát."19  A Szentírás a Szentléleknek a szövetségben biztosított munkája révén mindig „ragyog", abban az értelemben, hogy lélekben megvilágosítja az embert és megérteti vele, hogy Isten színe előtt ki és micsoda ő, ki és micsoda Jézus Krisztus mind önmagában, mind pedig az ember tulajdon énjéhez való viszonyában, végül pedig a legtágabban és átfogóbban azt, hogy az embernek miként kell élnie. Ily módon teszi nyilvánvalóvá isteni eredetét.

Másodszor a Szentlélek adja a Szentírásnak azt az erőt, hogy a lélekre hasson. A Szentírás azzal teszi nyilvánvalóvá isteni eredetét, hogy az emberek életét felforgatja és újjáteremti. Owen erre nézve azokat a bibliai leírásokat idézi, amelyek szerint az Isten Igéje „élő és ható", „felépíthet" és „Istennek ereje" (Zsid 4,12; ApCsel 20,32; 1Kor 1,18).

Harmadszor a Szentlélek révén úgy hat az egyéni tudatra a Szentírás, mint amelyben maga Isten személyesen szólít meg minden egyes embert, istenfélelmet kelt, és azt az érzést váltja ki, hogy az ember Isten színe és tekintete előtt áll. Ezt érti Owen, amikor a Szentírás „fenségéről" beszél. Így ír erről: „midőn a Szentlélek az Igében és az Ige által szól, annak erényt, erőt, hathatósságot, fenséget és hatalmat adván, bizonyságot tesz előttünk arról, amire hitünk eltökélt minket."20 

Így a Szentlélek tevékenysége folytán a Szentírás nyilvánvalóvá teszi és hitelesíti önmagát mint Isten Igéjét. „Vajon végezetül nem ama to theion-ban [isteni minőség] kellene megnyugvást találnunk, amely Isten igaz hangját kíséri, magát nyilvánvalóvá teszi és a tévedés minden lehetőségét kizárva bizonyosságot szerez a léleknek?"21 

Amit ezzel Owen mondani akar, talán nem olyan bonyolult, mint amilyennek megfogalmazásából első látásra tűnik. Egyszerűen arról van szó, hogy az egyedülállóan megvilágosító és meggyőző erő, mellyel a kanonikus Szentírás megszólítja az embereket, nem más, mint „a Szentléleknek a mindenkinek szóló, nyilvános bizonyságtétele az Igéről, az Igében és az Ige által".22  A kanonikus könyvek különlegessége részint abban áll, hogy ez a vallástétel mindig kíséri őket: „Nem félek megerősíteni, hogy a Szentírás minden egyes könyve magán viseli… amaz isteni jegyeket és ismérveket, melyek kellőképpen megkülönböztetik őket minden más írástól, illetve tanúsítják azok isteni hatalmát a hívek elméje és lelkiismerete számára."23  E tanúságtételnek, a világosság és erő eme szakadatlan kiáradásának szemszögéből kell Owen szerint leírni és magyarázni a Bibliának és üzenetének az önmagát nyilvánvalóvá tevő vonását. Azt, hogy a Bibliának, mint minden Istentől jövő üzenetnek és kijelentésnek, megvan ez a vonása, az bizonyítja, hogy akit az írott Ige bármely része megszólít, annak kötelessége azt elfogadni és annak engedelmeskedni, ha pedig ezt elmulasztja, vétkezik. (Ennek bizonyítására Owen egyebek közt az 5Mózes 31,11–13-at; a Lukács 16,31-et; a 2Péter 1,16–21-et idézi.)

Ezzel eljutottunk negyedik témánkhoz: a Szentírásba vetett hit megalapozásához. A Szentlélek belső bizonyságtétele, melynek nyomán a külső bizonyságtételt elismerjük és befogadjuk, nem holmi belső hangként szólal meg, mely máskülönben ismeretlen és megismerhetetlen dolgokat jelent ki (azaz nem személyes kinyilatkoztatás), és nem is oktalan, objektíve alaptalan meggyőződést farag a semmiből, hanem sokkal inkább nevezhető a belső megvilágosodás tevékenységének, mely az ember természetes lelki vakságát felszámolja, belső szeméről félrevonja a fátylat, büszkeségét és előítéleteit letöri, és megérteti, „megízlelteti" (Zsid 6,5) vele a lelki valóságokat. Erre utal, mint Owen megállapítja, az Újtestamentum, amikor a „kijelenteni" szót használja olyan passzusokban, mint a Máté 11,25–27 és az Efézus 1,17–19, és ugyancsak erre gondol János apostol, amikor a Lélekről mint „kenetről" beszél, mely „megtanít mindenre" (1Jn 2,27).

E megértést az jelzi, hogy a Szentírás immár összefüggő egésznek látszik: a Szentlélek megvilágosította ember a Szentírásban már nem különnemű tételek zavarba ejtő halmazát látja, ahogyan korábban láthatta, mert „eme segítség nyomán a Szentírás minden egyes része immár egybehangzik egymással és megfelel egymásnak, minden hatalmában lévő és szükségképpeni igazsága összetalálkozik, hogy egyik a másik mellett és az egész mellett tanúskodjék".24  Rész egybecseng résszel, könyv összekapcsolódik könyvvel, és az egész Biblia egységes mivolta feltűnik. És emellett a lelki valóságok „íze" vagy „zamata" azonmód érezhetővé válik, ha kimondhatatlan marad is. Owen erről így ír:

Mi több, a Szentlélek kitartást ad azoknak, akiket megvilágosított, hogy ellenálljanak a bármely forrásból – kéjvágyból, hitetlenségből, az ellentétes érvek nyomásából, az Istennek és hatalmának a tudatból való kiszorulásából vagy egyéb lelki nyomorúságból – táplálkozó kísértésnek, hogy kétségbe vonja a Szentírás isteni mivoltát. Mindez hozzátartozik a Lélek belső bizonyságtételéhez, amint azt Owen leírja. Legjobb tudomásom szerint valóban ő taglalta ezt a kérdést a legmélyebben.

Az tehát az alapja a Szentírásba mint Isten Igéjébe vetett hitünknek, hogy a Szentlélek külsőleg, az Igében és az Igével együtt mindig tanúsítja annak isteni eredetét; és azért hisszük ezt, „mert a Szentlélek megvilágosította elménket, hitet plántált belénk, és képessé tett minket arra, hogy higgyünk benne".26  Annak, hogy másokat is hasonló hitre térítsünk, az az egyszerű módja, hogy hagyjuk a Bibliát és üzenetét őket megszólítani, hogy a Lélek ugyanezt a munkát elvégezhesse rajtuk is. Owen rámutat, hogy az apostolok nem racionális érvekkel igyekezték meggyőzni az embereket üzenetük isteni mivoltáról, hanem „magát a Lélek által nyilvánvalóvá tett és bizonyított Igét hirdették nekik, és a Lélek ereje, megmutatván az Isten hatalmát, meggyőzte őket, ők pedig arcra borulván elismerték, hogy az Igében bizonnyal Isten lakozik" (1Kor 2,4–5; 14,25.26).27 

Owen e kérdést tárgyalva abból a bevett protestáns felfogásból indul ki, hogy a Biblia érthető, éspedig abban az értelemben érthető, hogy ha a keresztyén ember megfelelő módon alkalmazza a kegyelem eszközeit, mindent megtudhat a Szentírásból, amire az élethez és az istenességhez szüksége van. Ez a megfogalmazás persze nem azt jelenti, hogy az ember félrevonulhat a Bibliával és magába zárkózva mindent megtanulhat belőle. Ezt Owen világosan leszögezi, midőn a személyes bibliaolvasás előfeltételeként elsődlegesen a keresztyén közösség testületi életének kegyelmi eszközeit sorolja föl, nevezetesen a nyilvános igehirdetést és a hívekkel való kötetlen beszélgetést. Az előbbire külön hangsúlyt fektet, minthogy az egyházban ez jelenti a Isten népe eligazítására rendelt fő eszközt. Az utóbbiról pedig így ír:

Ebben, az a gyanúm, ma is van megszívlelnivaló. Owen szerint a Szentírásnak csak a közös egyházi, formális és informális tanulmányozása révén juthat az egyén a bibliai tanítás helyes értelmezéséhez.

De még így sem megy könnyűszerrel. Az eredendően bennünk lévő gonosz – a büszkeség, a romlott érzelmek, a restség, az elsötétült gondolkodás, az alkati tradicionalizmus és a bűnös racionalizálás – folyvást akadályt gördít haladásunk elé, és ezeket a gonoszságokat csak lelki eszközökkel lehet féken tartani és legyűrni. Így egy mélyen szántó fejezetében29  Owen, miután a bibliai szövegnek mind nagyobb, mind kisebb egységekben való, gondos és elmélkedő olvasására szólít föl, felsorolja ama „lelki eszközöket", amelyek a nyelvi és kulturális háttér megismerésén, a kommentárok és magyarázattörténet tanulmányozásán túlmenően kellenek a megértéséhez, nevezetesen: szakadatlan fohászkodás világosságért; a megismert igazság erejének megtapasztalása utáni vágyakozás; az eddig megismert igazságnak való lelkiismeretes engedelmesség és az egyházban való imádságos élet. Noha elég unalmas stílusban íródott (még Owen saját szemében is!), miként általában a Szentírásról szóló írásai, ez a fejezet mégis valóságos dinamitként hat, és ha valaki meg akar bizonyosodni a Szentírás érthetősége felől, annak újra és újra, többször el kell olvasnia.

Arról, hogy Owen milyennek látta a Biblia tartalmát és szerkezetét, most nemigen szólhatunk részletesen. Owen a Bibliát amolyan tájképnek fogta fel, melynek vonz- és hatóereje éppen abban rejlik, hogy a felszínen hiányzik belőle a rend. „A Szentírásban a Szentlélek nem egyszerűsítette vagy rendezte tanításait vagy természetfeletti igazságait holmi rendszerré, renddé vagy módszerré", noha „a Pál leveleiben, különösképpen a Rómaiakhoz írt levélben megtaláljuk az evangélium legfontosabb tanításainak módszeres taglalását"30 . Általánosságban szólva, Owen úgy tartotta, hogy a Szentírás tanításokat (Istenről szóló tényeket) és alkalmazásuk példáit tartalmazza – a dogmatikai elvek értelmezik az elbeszéléseket, az elbeszélések illusztrálják a dogmatikai elveket. Owen meggyőződése, hogy a Biblia meglévő elrendezése valójában gyakorlatiasabb és hasznosabb minden más lehetséges elrendezésnél: megfelelő elmélkedő tanulmányozásra szólít föl és megóv az olykor dogmatikai tudásból fakadó szellemi gőg kísértésétől. Mi több, a Szentírásban foglalt igazság már eleve olyan „helyzetben" van, hogy „erőt és hatást" fejt ki, és a követelmény, hogy az olvasó igazodjék a Szentírás stílusához és szerkezetéhez, a megfelelő „helyzetbe" állítja őt ahhoz, hogy azt gyakorlati módon fogadja be és a maga javára fordítsa. Amiképpen imádságosan készen állunk Isten szolgálatára, akképpen a szent üzenet a maga megtérítő és átformáló erejével megismerteti velünk és ránk vonatkoztatja magát.

Owen ezt határozottan leszögezi, midőn arra a panaszra felel, hogy a Bibliát nem lehet megérteni, mert „nem locus communisokra [közhelyekre] – azaz sajátos, egyazon helyen alaposan kidolgozott témákra – van beosztva", és azt kívánja, hogy igazságait „históriák gyűjteményéből, próféciákból, imádságokból, énekekből, levelekből… vonjuk ki…" Így ír Owen:

Isten tehát így kommunikál velünk, lelkünk épületére.

Ha pedig most megkérdezzük, hogy Isten mit közöl velünk, erre a rövid válasz így hangzik: az önismeretet és a krisztusismeretet, amint a Westminsteri Hitvallás és Bunyan műve, A zarándok útja bemutatja, de ennek részletezésébe most nem mehetünk bele.32 

Owennak az isteni közlésről szóló tanítása, mint láttuk, csupán részletesebben taglalja ezt az álláspontot. Alighanem senki nem vitatná a tanítás mélyen szentírási, gondolatébresztő és spirituális voltát. A barthi bírálat nyilvánvalóan nem áll Owenra nézve (ahogy, ami azt illeti, a westminsteri hittudósokra sem); az Isten népével az Igét megértető Szentlélekről Owennál teljesebb és dinamikusabb tanítást nemigen dolgozhatna ki senki sem.

Mindez milyen tanulságokkal szolgál? Mindenekelőtt emlékeztet rá, hogy a legjobban csakis a Szentírás bizonyíthatja magát, és a bibliai igazságnak a Szentlélek hatalma alatt való prédikálása minden vitatkozásnál és érvnél hatásosabban juttat el a Biblia ihletettségébe és az általa hirdetett lelki valóságba vetett hithez. Továbbá kihívást intéz felénk, hogy tegyünk föl magunknak némely kérdést. Vajon midőn a Szentírást kutatjuk és tanítjuk, a kellő tiszteletet megadjuk-e a Szentléleknek? Amikor az értelmezés problémáival küszködünk, eleget és elég kitartóan imádkozunk-e? Mi, akik prédikálunk, vajon teljességgel az Ige szószólói vagyunk-e? Vajon az a dicsőségünk nekünk, keresztyén tanítóknak, hogy ne legyünk hajlandók semmi mást tenni, hanem csak Isten Igéjét magyarázni és alkalmazni? Az isteni közlésről szóló oweni tanítással kapcsolatos vizsgálódásunk újítsa meg az ilyen szolgálat iránti buzgóságunkat és ama bizodalmunkat, hogy ez a szolgálat – Isten kegyelméből – megtermi a maga gyümölcseit.

1 Owen, John: Works (lásd IV. fejezet, 43. jegyzet), IV: 4. skk.; 118. skk.; XVI: 281. skk.

2 Uo., III: 128.

3 Uo., III: 197.

4 Uo., III: 130.

5 Uo., IV: 11.

6 Uo., III: 197.; a János 16,13–15 magyarázata.

7 Uo., XVI: 334.

8 Uo., III: 132. sk.

9 Uo., III: 144. sk.

10 Uo., XVI: 298.

11 Uo., XVI: 306.

12 Uo., IV: 15.

13 Uo., XVI: 308.

14 Uo., IV: 45.

15 Uo., IV: 102.

16 Owen idézi Kálvinnak a Lélek belső bizonyságtételével kapcsolatos klasszikus megfogalmazását: Institutio, I: vii: 5.; IV: 68. sk.

17 Uo., IV: 72. sk.

18 Uo., XVI: 307.

19 Uo., XVI: 320.

20 Uo., XVI: 328.

21 Uo., XVI: 318; vö.VIII: 537: „Nem azért hiszünk benne [a Szentírásban], mert valakik szolgálatuk folytán rábírtak minket befogadására vagy Istentől valónak mondták azt, hanem azért, mert mi magunk őt hallottuk és éreztük benne beszélni. A Lélek megvilágítja elménket az Ige szövétneke által, és annak ereje folytán szól hangos szóval szívünkhöz, és világosan megmondja, kinek az Igéje az; és ilyenképpen meghódoltat minket Isten hatalma előtt."

22 Uo., XVI: 328.

23 Uo., IV: 107.

24 Uo., XVI: 327.

25 Uo., IV: 64.

26 Uo., IV: 60.

27 Uo., IV: 103.

28 Uo., IV: 13.

29 Uo., „Causes, Ways and Means" [Okok, módok és eszközök], 7. Fejezet, IV: 199–209.

30 Uo., IV: 188.

31 Uo., IV: 188–90.