|
|
|||||
|
|
puritán sarok | koinónia |
|
||
|
|
|||||
|
A mostani fejezet bevezetéseképpen John Howe beszámolóját idézzük arról az esetről, amelyet dr. Thomas Goodwin mesélt el neki. Hallgatókorában Goodwin, írja Howe: sokat hallván a dedhami Mr. Rogers [John Rogers korai puritán Boanerges a ] felől, útnak indult…, hogy meghallgassa prédikálását szolgálati napján… Mr. Rogers… a Szentírásról… beszélt. Ebben az igehirdetésében megfeddte a népet, mert elhanyagolta a Bibliát… Isten személyét öltvén magára, így szól az emberekhez: „Nos, régtől fogva reátok bíztam Bibliámat; ti pedig semmibe veszitek azt, az mostan ott fekszik ezekben s ezekben a házakban, porral és pókhálókkal befedve; nem hallgattok szavára. Ekképpen használjátok Bibliámat? Nos, nem lesz tiétek többé Bibliám." Azzal párnájáról fölveszi a Bibliát, és úgy tetszett, elmegy és elviszi tőlük azt. Ekkor azonban hirtelenében megfordul, és mint a nép szól Istenhez, térdre borul, kiáltozik, és nagy komolysággal könyörög: „Urunk, tégy velünk, mit jónak látsz, csak a Bibliát ne vedd el tőlünk; veszítsd el gyermekeinket, égesd el házainkat, pusztítsd el javainkat, csak Bibliádat hagyd meg nekünk, csak azt ne vedd el tőlünk." Ezután ismét mint Isten szól a néphez: „Ezt mondjátok? Akkor újólag próbára teszlek benneteket; vegyétek, itt a Bibliám tinéktek. Megnézem, hogyan használjátok, jobban szeretitek-é… jobban követitek-é… jobban gyakoroljátok-é, és még inkább szerinte éltek-é." Ezt cselekedvén (amint a doktor nekem előadta), az egész gyülekezetet olyan furcsa állapotba hozta…, hogy a helyiség merő Bókimmá lett, az emberek nagy része… zokogásban tört ki; és a doktor, miképpen nekem elmondotta, minekutána a templomból kiment…, fertály órán át lova nyakában lógott, könnyeit hullatva, mígnem futotta az erejéből a lóra felmászni; ily különös érzelemkitörést váltott ki belőle és általában a gyülekezetből a Biblia mellőzéséért kapott feddés. 1Ez az anekdota a puritanizmus lényegére mutat rá. A gyülekezet reakciójából kitűnik, hogy Rogers a hívek lelkiismeretének legérzékenyebb pontjára tapintott rá. A puritanizmus ugyanis mindenekelőtt a Biblia mozgalma volt. A puritán ember szemében a Biblia jelentette a világ legbecsesebb birtokolható kincsét. Legmélyebb meggyőződése szerint az Isten iránti tisztelet a Szentírás tiszteletét jelentette, és következésképpen Istent nem is lehetett volna jobban megsérteni mással, mint írott Igéjének hanyagolásával; és megfordítva igazabbul megtisztelni Istent nem is lehetne mással, hanem csak a Szentírás megbecsülésével, szüntelen olvasásával, utána pedig a tanításának megfelelő életvitellel és annak hirdetésével. Mélyen átélve tisztelni a Szentírást mint az élő Isten élő Igéjét, odaadó gonddal ismerni meg és cselekedni előírásait – ez fémjelezte a puritanizmust. Mostani feladatunk abban áll, hogy a puritán bibliaértelmezés elveit és módszereit vizsgáljuk meg, illetve értékeljük. Ebben a források, hermeneutikai segédkönyvek, igehirdetések, értekezések és kommentárok bősége áll rendelkezésünkre. E forrásokból szinte válogatás nélkül meríthetünk, mert a vizsgálandó kérdésekben a puritánok csaknem teljesen egybehangzó álláspontot képviseltek. Arra nézve, hogy a puritánok mi módon birkóztak meg az értelmezés feladatával, három általános megállapítást bocsáthatunk előre. Először is a puritán exegéták pre-modernek voltak, éspedig abban az értelemben, hogy a Bibliát nem a kultúrák és korszakok különbségének azzal a mindent átható tudatával közelítik meg, amely a mai szellemi beállítottságnak szerves részét képezi; ugyancsak nem hozzák magukkal a vallásfejlődésről kialakított képzeletdús eszméket, amelyek gúzsba kötnek annyi mai bibliakutatót és lerontják igemagyarázó munkájukat. A puritánok nemhogy nem érezték idegennek a bibliai szereplőket és tapasztalatukat, amiért több évszázad választotta őket el tőlük, hanem éppenséggel rokonságot éreztek irántuk, mert egyazon emberi nemhez tartoztak, egyazon változhatatlan Istennel álltak szemben, ugyanazt félték, ugyanazzal álltak szövetségben, és lényegében véve ugyanazon lelki problémákkal küszködtek. (Bölcs dolog volt ez tőlük? De még mennyire!) Másodszor a puritán nyelvtani-történeti exegézis, ha gyakorta naiv módon jut is kifejezésre, rendkívüli hozzáértésről tanúskodik, mint azonmód beláthatja minden értő olvasó, mihelyt kézbe veszi, mondjuk, Matthew Henrynek a teljes Bibliához írt hatalmas kommentárját. Harmadszor a puritánok azért exegetálták a Szentírást, hogy alkalmazzák azt, és mivel az alkalmazásra összpontosítottak, ezen a területen jeleskedtek, mint látni fogjuk. Két feltevés vezérelte értelmezői magatartásukat, és hat szabály summázza módszerüket. Az első feltevés a Szentírás természetére vonatkozik. A puritánok a Szentírás egészét és minden részletét Isten megnyilatkozásának, Isten írott Igéjének, feltárt gondolatainak és az ember eligazítására kijelentett gondolatának hitték. A Szentírás Isten örök igazságát tartalmazza, mert a Bibliában lejegyzett történelmi folyamat Istennek a világ léte előtt készített örök tervét valósítja meg az időben. Ebben az értelemben „mindaz, amit a nékünk adatott Szentírás lefektet és leír, nem más, mint az Isten szívében való Szentírásból vett kivonat és másolat, oda íródott öröktől fogva".2 Mindazt tehát, amit megannyi különböző hátterű és jellemű emberi szerző megannyi stílusban és irodalmi formában adott tovább, úgy kell befogadni és tanulmányozni, mint az egyetlen isteni elme egységes kifejeződését, mint Isten akaratának és céljának teljes, összefüggő, de összetett kinyilatkoztatását. A Biblia puritán kutatója szemében Isten mondta a próféciákat, ő jegyezte le a történeteket, magyarázta a tanításokat, hirdette a dicséreteket, írta le a látomásokat, vagyis tőle származik mindaz, ami a Szentírást alkotja; és a puritán bibliakutató azt is tudta, hogy a Szentírást nem úgy kell olvasni, mint Isten régen, a bibliai könyvek valóságos ihletése során kimondott igéit, hanem mint Istennek mindig és minden időben, minden olvasónak mondott igéit. „Tudjad azt, hogy minden általad elolvasott sorban Isten hozzád szól", mint Thomas Watson mondja3 – mert valóban ő szól. Amit a Szentírás mond, Isten mondja. Ahogyan Isten elméje kifürkészhetetlen, akképpen a Szentírás mélységeinek sincsen határa: „az igazságnak benne felhalmozott készletei nem fogyatkozhatnak meg".4 A John Robinsonnak tulajdonított nevezetes szavak szerint „az Úr mindig rejteget további igazságokat, melyek kitörnek szent Igéjéből". Mint értelmezők soha nem juthatunk el Isten gondolatainak a végére, és nem szabad ezt másképpen gondolnunk. „Soha ne gondold, hogy eleget tudsz: tudakold az Igét mind teljesebben…"5 Isten vigyáz alázatosságunkra, mert úgy intézi, hogy „mi folyton tőle függjünk, midőn a róla való tanításokat és kijelentéseket az Igében kutatjuk, s ebben a világban soha nem juttat el egyetlen lelket sem az Igében lévő megismerni- és fölfednivalók teljességéhez".6 A puritánok gyakran visszhangozzák Ágoston megjegyzését: amiképpen a Szentírásban vannak gázlók, hol bárány is átmehet, akképpen vannak mélységek is, hol elefánt úszhat csak – a legtanultabbak és legistenesebbek által vizsgálandó mélységek. Minden egyes keresztyénnek tehát úgy kell hozzáfognia a Szentírás tanulmányozásához, hogy csak keveset tud, többet vágyódik tudni, és Istentől magától várja, hogy Igéjét előtte feltárja. Ez visz át bennünket a második feltevéshez, mely a Szentírás tárgyára vonatkozik. „Mi a Szentírás legfőbb tanítása?" – kérdezi a Kis káté harmadik kérdése, és így szól a válasz: „…mit kell az embernek hinnie Istenről, és mely kötelességeket ró Isten az emberre". Fontoljuk meg a válasz következményeit. Először is a Szentírás azt tanítja meg, hogy mit higgyünk Istenről – vagyis lelki valóságról szóló lelki igazságokat tár elénk, olyan igazságokat, amelyeket bukott értelmünk fel nem foghat, s amelyeket csak a Szentlélek segítségével ismerhetünk meg. Ezért gyanakodnunk kell magunkra, meg kell vallanunk, hogy ebben a birodalomban természetünknél fogva tehetetlenek és vakok vagyunk, és a Szentlelket kell segítségül hívnunk a Szentírás értelmezésében. „A Szentlélek írta az Igét", mondja Godwin, … ezért… a mennyország emez egyetemes titkára nélkül azt sem egy, sem több embernek a magában álló értelme föl nem foghatja…, egyedül ő rejtette el a kincseket ama mezőben, és egyedül ő tudja rejtekhelyüket; mily nagy haszon tehát imádság által felnyitni Isten kebelét, elnyerni a tudás ama kulcsát, mely megnyitja Isten dolgozószobáját, hogy megtalálhassuk jegyzeteit és iratait!7 Kevésbé eredetien, de annál kategorikusabban ugyanezt mondja Owen: Azt hiszem…, mint a keresztyénség általános elvét leszögezhetjük, hogy a Szentlélek segedelméért való szakadatlan és buzgó imádságot nem nélkülözhetjük az Isten Szentírásban foglalt gondolatának a megismerésében, mert rajta kívül semmi más nem segít.8 „A Szentírás olvasása előtt és után – mondja Baxter – szorgalmasan imádkozz, hogy a Szentlélek, ki azt alkotta, neked azt megmagyarázza, és elvezessen téged az igazsághoz."9 Ezen túlmenően a Szentírás kötelességeinkre is megtanít. Eligazítása a gyakorlatra irányul. Következésképpen azért kell tanulmányoznunk azt, hogy életünket rendbe tegyük. Isten csak akkor teszi hasznossá bibliaolvasásunkat, ha folyamatosan a tanultak szerint igyekszünk élni. Tudásunk csak így mélyül el és gyarapodik, máskülönben meddő szószátyárságba és szellemi tévelygésbe fut. Mint Owen mondja: Az evangéliumi igazságokról való igaz elmélkedés nem élhet, de semmi módon nem virágozhat, ha elszakad a szent társalkodástól. Amiképpen mindent a gyakorlat végett tanulunk meg, akképpen sokat tanulunk a gyakorlás által… Csak így bizonyosodhatunk meg tudásunk és tanulásunk igaz volta felől. Ezért mondja Megváltónk, hogy „ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajon Istentől van-é" (Jn 7,17)… És általa jutunk mindig a tudásnak magasabb és magasabb fokára. Mert az ember értelme még ebben a világban is képes befogadni a világosság és a tudás folyvást növekvő megerősítését, ha pedig ez így van, akkor az emberek megjavíttatnak rendeltetésükben, az Istennek való engedelmességükben. Enélkül azonban az elme úgy megtelik mindenféle gondolatokkal, hogy az igazságnak forrásából semmi nem férhet belé.10 Aki pedig helyesen akarja értelmezni a Szentírást, annak ezért tisztelettudó, alázatos, imádságos, tanítható és engedelmes lelkületűnek kell lennie; máskülönben bármennyire „teljék is meg elméje mindenféle gondolatokkal", soha nem juthat el a lelki valóság megértéséhez. Most pedig térjünk át az értelmezés feladatának magához a puritán megközelítéséhez. Az alapelveket a következő címek alatt foglalhatjuk össze: 1. A Szentírást szó szerint és nyelvtanilag kell értelmezni. A szentírás „szó szerinti" jelentése lebecsülésének, illetve a különböző „lelki" (allegorikus) jelentések felmagasztalásának középkori gyakorlatával szemben a reformátorok azt állították, hogy a szó szerinti – azaz nyelvtani, természetes, szándékolt – jelentés adja a Szentírás egyedüli jelentését, és az igemagyarázónak ezt a jelentést kell keresnie minden egyes állítás összefüggésének és nyelvtanának gondos tanulmányozásával. Ezzel a puritánok teljes mértékben egyetértettek. Ha meg akarod érteni… egy vitatott ige igaz értelmét, vizsgáld meg alaposan annak koherenciáját, szándékát és kontextusát.11 Nincsen a Szentírásban más jelentés, hanem csak az, amelyet az azt kézzelfoghatólag alkotó szavak tartalmaznak… Valaki gondolkodásának értelmezésekor szükséges, hogy az általa kimondott vagy leírt szavakat helyesen értsük; márpedig ezt azonmódúlag nem tehetjük, hacsak nem értjük az általa beszélt nyelvet, annak idiomatizmusát, frazeológiájának és szólásainak általános használatát és szándékát… És hogy az eredeti nyelvek nem ismerete micsoda értelmetlenségekbe, hibákba és tévelygésekbe taszította a magyarázókat…, kiváltképpen azokat, akik megátalkodottan ragaszkodnak egy fordításhoz…, azt számtalan… példával ecsetelhetnénk.12 Vannak természetesen helyek a Szentírásban, ahol a szó szerinti jelentés maga is allegorikus. A puritánok mind ilyennek tartották az Énekek énekét, és James Durhamnál találunk néhány érdekes idevágó megjegyzést: Megengedem, hogy van szó szerint való jelentése, de azt mondom, hogy a szó szerint való jelentés… nem az, amely elsőre kitűnik, miként a históriai írásokban…, hanem amelyet lelkiképpen… jelentenek ez allegorikus és képes beszédek, ez adja az Énekek éneke szó szerint való jelentését…, mert a szó szerint való jelentés (miként a skólások közül Rivet meghatározza) az, amely a Szentírás ilyen helyéből árad, miként a Szentlélek a rendesen vagy képletesen használt szavak által szándékozta, és amelyet a kifejezések bonyolult együtteséből kell kifejteni…, miként ez nyilvánvaló a példázatok, allegóriák és képletes írások magyarázatában. Durham azonban megjegyzi, hogy ez egészen eltér az alaptalan allegorizálástól, amelyben a középkoriak vétkesek voltak; mert „nagyban különbözik valamely írás allegorikus magyarázata valamely allegorikus írás magyarázatától".13 Durham akkor magyaráz allegorikusan, ha okkal gondolja allegóriának azt, amit magyaráz. 2. A Szentírást a következetesség és az összhang jegyében kell értelmezni. Ha a Szentírás Isten Igéje, egyetlen isteni elme kifejeződése, akkor mindannak, amit mond, igaznak kell lennie, és egyik rész sem mondhat ellent a másiknak. A látszólagos ellentmondásokon rágódni, mint Bridge mondja, valóságos tiszteletlenségre vall. Bridge így folytatja: Tudjuk, miként cselekedett Mózes, midőn két embert látott birokra kelni, az egyik egyiptomi, a másik izráelita volt, és ő levágta az egyiptomit; midőn azonban két izráelitát látott verekedni, akkor ezt mondotta, megyek, megbékéltetem őket, mert atyafiak; miért cselekedett volna így, ha nem azért, mert jó és kegyes ember volt? Ugyanígy viseltetik a kegyes szív, midőn a Szentírást látja harcolni egy egyiptombelivel, pogány szerzővel vagy apokrifussal, és akkor eljön s levágja a pogányt…, az egyiptomit, az apokrifust; de midőn azt látja, hogy két írás ellenkezik egymással (csak látszatra, igazában nem), ó, mondja, atyafiak ezek, megbékéltethetők, minden tőlem telhetőt megteszek összebékítésükért; de midőn a Szentírás valamely látszólagos ellentétét kihasználva valaki azt mondja, „Nézd, micsoda ellentmondások vannak ebben a könyvben", és nem tesz semmit összebékítésükért, akkor ez mi mást bizonyít, ha nem azt, hogy ez ember természetének romlottságában úgy felfuvalkodott, hogy soha nem hallott gonoszt cselekszik Isten Igéje ellen; figyelmezzünk tehát erre mindéltig.14 Elevenbe vágó gondolat, és mélyrehatoló elemzés. Mivel a Szentírásban egyetlen isteni elme jut egységes kifejezésre, „az Írás értelmezésének csalhatatlan szabálya maga a Szentírás. Ezért, amikor bármelyik igeversének ... helyes és teljes jelentésével kapcsolatosan kérdés merül fel, az értelmét olyan szentírási helyeken kell keresni és megismerni, melyek világosabban beszélnek". b 15 Ebből két elv következik. (1.) Ami homályosnak tetszik, azt azáltal kell értelmezni, ami világos. „Ebben az esetben az a regulát kell követnünk – mondja Owen – hogy valamely megfejthetetlen vagy nehéz szentírási passzusra nem húzunk rá semmilyen jelentést, hanem csak azt, amely egybehangzik más kijelentésekkel és világos tanúságtételekkel. Mert ha valaki ily különnemű, másutt meg nem erősített jelentéseket von ki az ilyen helyekből, veszedelmes kíváncsiskodásba esik."16 A mellékes kétértelműségeket az alapvető bizonyosságokkal összhangban kell értelmezni. Valamely textus egyetlen értelmezése nem állja meg a helyét, „ha nem egyezik a vallás elveivel, a hitvallásban, az Úri imádságban, a Tízparancsolatban és sákramentumokról szóló tanításban lefektetett hittételekkel".17 Ez a két elv együttesen alkotta „a hit analógiája" néven ismert szabályt, mely kifejezés a Róma 12,6-ból származik, bár rajta az apostol valószínűleg mást értett. Az előbbi szabályok a Szentírás formájára, a következő négy szabály pedig annak lényegére és tartalmára vonatkozik. 3. A Szentírást dogmatikailag és teocentrikusan kell értelmezni. A Szentírás dogmatikai könyv: tanítása az Istenről és a teremtett dolgoknak a hozzá való viszonyáról szól. Bridge ezt egy olyan passzusában fejti ki, amelyben Jakabnak a Szentírást tükörnek mondó képét bővíti. Midőn tükörbe nézel, három dolgot látsz, a tükröt, magadat és minden mást, embert, széket, képet, aki vagy ami a szobában csak van. Így van ez, amikor a Szentírást nézed…, meglátod a benne foglalt Istenről és Krisztusról szóló igazságokat. Látod elsősorban Istent és Krisztust, de látod a magad szennyes orcáját, és látod a szobában lévő teremtményeket, közöttük lévő magadat, és mindezek ürességét…18 A Szentírás ugyanakkor istenközpontúságra tanít: amíg a bűnbeesett ember magát a világmindenség középpontjának látja, a Biblia Istent állítja oda, és a teremtményeket, köztük az embert, a nekik megfelelő távlatban ábrázolja – azaz mint amelyek Isten által és Istenért léteznek. A puritánok talán abban segíthetnek nekünk a leginkább, hogy helyreállítsuk a Szentírás istenközpontú szemléletét, melyhez ők maguk eltökélten ragaszkodtak. 4. A Szentírást krisztológiailag és evangéliumi módon kell értelmezni. A Szentírás valójában Krisztusról szól: azért íródott, hogy bizonyságot tegyen róla. Ő „summája a Bibliának, minden lapján, csaknem minden sorában őróla való próféciát, jelet, bizonyságot, az ő típusát, előképét találjuk, a Szentírás lévén, úgyszólván, a kisded Jézus pólyája".19 Ezért: Midőn a Szentírást vizsgálod, mindig tartsd Jézus Krisztust szemed előtt mint annak célját, tartalmát és állagát: mi más volna a Szentírás, ha nem, úgyszólván, lelki pólyája a gyermek Jézusnak? 1. Krisztus jelenti minden típusnak és árnynak az igazságát és állagát. 2. Krisztus jelenti a kegyelmi szövetségnek és minden kiszolgáltatásának az állagát és tartalmát: az Ószövetségben Krisztus rejtve van, az Újszövetségben kinyilatkoztatik. 3. Krisztus jelenti minden ígéretnek a közép- és találkozási pontját, igent és áment mond Isten ígéreteire. 4. Az Ó- és az Újszövetség sákramentumai Krisztusról tesznek bizonyságot, az ő jelét és pecsétjét viselik magukon. 5. A szentírási nemzetségi táblázatok Krisztus igaz eredetéhez vezetnek minket el. 6. A szentírási időrendi táblázatok ismertetik meg velünk Krisztus idejét és korszakait. 7. A szentírási törvények, a mi iskolamestereink, vezetnek el minket Krisztushoz: az erkölcsi törvények jobbítanak meg, a szertartási törvények igazítanak el minket. 8. A szentírási evangélium nem más, mint a Krisztus világossága, mely által meghalljuk és követjük őt; nem más, mint Krisztus szeretetének a kötelékei, melyek a vele való édes egyesülésbe és közösségbe vonnak minket; bizony a szentírási evangélium nem más, mint az Isten üdvözítő ereje maga mindazoknak, akik hisznek a Jézus Krisztusban mint az egész Szentírásnak az állagában, velejében, lelkében és tartalmában.20 Hogy a puritánok az exegézisnek ezt a tisztán evangéliumi elvét milyen gazdagon alkalmazták, azt csak az tudja igazán értékelni, aki elmerül az olyanok igemagyarázataiban, mint Owen, Goodwin és Sibbes. 5. A Szentírást a tapasztalat és a gyakorlat szemszögéből kell értelmezni. Bizonyos szempontból a Biblia a lelki tapasztalatról szól, és ezt a dimenzióját a puritánok páratlan mélységgel és éleslátással fedezték föl. Az e címek alatt taglalt kérdésekben – úgymint hit, kétségek, kísértés, kétségbeesés, félelem, reménység, a bűnnel való harc, a Sátán támadásai, a lelki örömök csúcspontjai, a lelki üresség meddő pusztái – A zarándok útja afféle képes kalauzként működik. A Biblia ugyanígy gyakorlati könyv, mely az embert konkrét helyzetében szólítja meg – vagyis abban, ahogyan Isten előtt áll, bűnben, hitványul, tehetetlenül, és megmondja neki, ebben a helyzetben mit kell tennie és hinnie lelki egészségéért; és a puritánok fölismerték, hogy ezt a gyakorlati irányultságot az igemagyarázatban is érvényesíteni kell. A tanításokat abból a szempontból kell előadni, és abból a célból kell alkalmazni, amelyet számukra maga a Szentírás meghatároz. Owen, mint láttuk, ugyanezt fejti ki, midőn hozzálát a megigazulás tanának elemzéséhez: Eme tanítás alkalmazását úgy kell kigondolni…, hogy lelkiismeretükben az emberek praktikus eligazítást nyerjenek, midőn Jézus Krisztus által Istenhez folyamodnak, hogy megszabadítsa őket a hithagyó állapotot sújtó átoktól és kiengesztelődjék velük… És mivel e tanítást sem biztonságban, sem pedig üdvösen nem használhatjuk, hanem csak avégre, amelyre az a Szentírásban kijelentetett és alkalmaztatott, e tárgyról való értekezéseinkben… soha ne térjünk ki ez esetnek és megoldásának szolgálata elől. Mert feladatunk abban áll, hogy lelkiismeretük dolgaiban az embereket eligazítsuk, megelégítsük és megbékéltessük, nem pedig abban, hogy a gondolatok rendkívüliségét vagy a viták pallérozottságát gyarapítgassuk.21 E szabály hanyagolása folytán a puritán korszakban sokan felelőtlenül és dogmatikusan kezelték a Szentírást, de a nagy puritán lelkipásztorok következetesen betartották, és ezért írásaik a szó legjobb és legépületesebb értelmében „gyakorlatiasnak és tapasztalatiaknak" (ahogy maguk rendszerint nevezték őket) bizonyultak. 6. A Szentírást hűséges és reális alkalmazással együtt kell értelmezni. Az alkalmazás a Szentírásból következik, és ezért a tanítás „használatainak" bemutatása részét képezi az igemagyarázatnak. Az értelmezésnek a Szentírást érthetővé és fontossá kell tennie a megszólítottak számára, és ez a munka addig nem ér véget, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy a tanítás jelentősége „a feddésükben, a megjobbításukban, az igazságban való nevelésükben" van (2Tim 3,16). A tanítás bevett „használatai" (az alkalmazás fajtái) a következőket foglalták magukba: az ismeretátadás, melynek során az éppen taglalt tantétel alkalmazásának és következményeinek bemutatása volt hivatott az emberek ítéleteit és szemléletét Isten gondolkodásával összhangba hozni; az exhortáció, az emberek cselekvésre hívása; a vigasztalás, mely kimutatta, hogy a tanítás kétségekre és bizonytalanságokra felel; a próbatételre, az önvizsgálatra való felszólítás, hogy az ember kutassa fel és értékelje lelkének állapotát a tárgyalt tanítás fényében (az újjászületett ember jegyei vagy esetleg valamely keresztyén kiváltság vagy kötelesség természete). Az alkalmazásnak reálisnak kell lennie: az igemagyarázónak ügyelnie kell arra, hogy a Biblia abban a helyzetben szóljon az emberekhez, amelyben azok élnek. A tegnapi alkalmazás talán nem mond semmit a mai embernek. „Talmi buzgóság az, amely avítt hibákat, nem használt és nem gyakorolt dolgokat kárhoztat. Nekünk azt kell fontolóra vennünk, amire a mostani időnek szüksége van."22 Azzal, hogy valamely igemagyarázó a Szentírásnak valóban elevenbe vágó, szívhez szóló és építő (nem pedig ügyetlen, nem helyénvaló és zavaros) alkalmazását mutassa fel, kétségkívül fölötte nehéz munkát vesz magára, mely nagy elővigyázatosságot, buzgóságot és sok elmélkedést kíván tőle, és nagy bosszúságot okoz a természetes, romlott embernek [amely megfontolás folytán Isten hírnöke hajlamos kíméletesen ütni, mert senki rendes ember nem óhajt gorombáskodni]; mégis igyekeznie kell ezt úgy teljesíteni, hogy hallgatói érezzék, Isten Igéje eleven és erőteljes, belelát a szív gondolataiba és szándékaiba; és hogy ha hitetlen vagy tudatlan ember van jelen, annak szívébe rejtett titkai feltáruljanak, és az dicsőítse Istent.23 Ahhoz, hogy valaki reálisan alkalmazza a Szentírást, ismernie kell azt, hogy mi van az emberek fejében és szívében, és a puritánok ragaszkodtak hozzá, hogy a majdani igemagyarázó ne csak a Bibliát, hanem az embereket is tanulmányozza. Ilyen elvek szerint gyakorolták a puritánok a bibliai értelmezés tudományát. Szemükben semmilyen más tudomány nem támasztott velük szemben szigorúbb követelményeket és nem jutalmazott bőkezűbben. Módszerük megalapozottságához kétség nem férhet; és javunkra válnék, ha nyomdokaikba lépünk. Ez azt jelentené, hogy hat kérdést kell föltennünk azzal a passzussal vagy textussal kapcsolatban, amelyet magyarázni igyekszünk: (1.) Mit jelentenek valójában ezek a szavak? (2.) A Szentírás egyéb részei milyen fényt vetnek rá? A textus hol és hogyan helyezkedik el a bibliai kijelentés egészében? (3.) Milyen igazságokat tanít Istenről és az embernek a hozzá való viszonyáról? (4.) Ezek az igazságok miként kapcsolódnak Krisztus üdvözítő munkájához, és Krisztus evangéliuma milyen fényt vet rájuk? (5.) Ezek az igazságok milyen tapasztalatokat írnak le, magyaráznak, igyekeznek előidézni vagy orvosolni? Milyen gyakorlati szerepük van a Szentíráson belül? (6.) Hogyan alkalmazható magamra és másokra valóságos helyzetünkben? Milyen jelen emberi helyzetet szólítanak meg, illetve milyen meggyőződésre és cselekvésre szólítanak fel? Jegyzetek 1 Howe, John: Works [Művei]. 1084. skk. 2 Goodwin, Thomas: Works. IX: 28. 3 Watson, Thomas: A Body of Divinity [Hittételek]. Banner of Truth, London, 1958, 25. o. 4 Owen, John: Works. IV: 205. 5 Goodwin: Works. V: 537. 6 Owen: Works. VI: 69. 7 Goodwin: Works. IV: 302. 8 Owen: Works. IV: 203. 9 Baxter, Richard: Works. I: 478. 10 Owen: Works. IV: 206. 11 Bridge, William: Works. Thomas Tegg, London, 1845, I: 454. 12 Owen: Works. IV: 215. 13 Durham, James: Exposition of the Song of Solomon [Az Énekek éneke magyarázata]. George King, Aberdeen, 1840, 28. o. 14 Bridge: Works. I: 459. 15 Westminsteri Hitvallás, I: ix. 16 Owen: Works. IV: 197. 17 Bernard, Richard: The Faithful Shepherd [A hű pásztor, 1607], 28. o. 18 Bridge: Works. I: 411. 19 Adams, Thomas: Works. James Nichol, Edinburgh, 1861–62, III: 224. 20 Ambrose, Isaac: Works. (1701), 201. o. 21 Owen: Works. V: 8. 22 Manton, Thomas: Works. James Nisbett, London, 1971, V: 103. o. 23 Westminster Directory for the Publick Worship of God (1645), „Of the Preaching of the Word" [Az igehirdetésről]. In: The Confession of Faith… [Hitvallás…]. Free Presbyterian Publications, Glasgow, 1973, 380. a A m.: mennydörgés fia, Jézus Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait nevezte így valószínűleg heves temperamentumuk miatt.
|
6.
|
|
|||||
|
|
puritán sarok | koinónia |
|
||
|
|
|||||
