7. A puritán lelkiismeret

Ezzel a puritánok nem mondtak többet, mint amit első napjaiban a reformáció is hangsúlyozott. Luther nevezetes szavai jutnak eszünkbe: „Lelkiismeretemet Isten Igéje tartja rabságban. Nem vonhatok és nem vonok vissza semmit. Nem szabad és nem biztonságos lelkiismeretem ellen cselekednem. Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre. Ámen." Ugyancsak eszünkbe jut az Augsburgi Hitvallás (1530) 20. fejezetének mondata a megigazulás tanáról: „Ez egész tanítást a megrémült lelkiismeret tusakodásához kell kötnünk (illud certamen perterrefactae conscientiae), és eme tusakodás nélkül nem érthetjük meg azt". Az ilyen kijelentések világossá teszik, hogy mit jelentett a reformátorok felfogásában a lelkiismeretnek a keresztyén életben vitt középponti szerepe. A lelkiismeret szemükben azt jelentette, hogy az ember akként ismeri magát, mint aki Isten jelenlétében (Luther kifejezésével, coram Deo, Isten színe előtt) áll, Isten Igéje és Isten törvényének ítélete alá esik, de ha hisz, az isteni kegyelem által megigazul és elfogadást nyer. A lelkiismeret jelentette az ítélőszéket, ahol Isten megigazító ítélete elhangzik. A lelkiismeret jelentette azt a talajt, amelyből az igaz hit, reménység, béke és öröm kihajthat. A lelkiismeret jelentette a lenyomatát Isten – bármennyire is elhomályosult – képének, amelyre teremtettünk; és az éltető keresztyénség (a „keresztyén vallás", amelyről Institutióját Kálvin írta) közvetlenül a lelkiismeretnek ama felismeréseiben és cselekedeteiben gyökerezik, amelyeket Isten eleven és hatalmas Igéjének metsző élű felszólításai váltanak ki. Így gondolkodtak a reformátorok, és a puritánok nemkülönben.

De hol találjuk meg ezt hangsúlyt ma? Riasztó tény, hogy ezt hangot ma alig-alig üti meg bárki is. A nyugati társadalom egészében a lelkiismeret hanyatlásnak indult, a hitehagyás megvetette a lábát, és következésképpen, mint mindig, amikor a hit hibádzik, az erkölcsi mércék alább szállnak. Értelmiségi körökben a lelkiismeret olykor elfajul: D. H. Lawrence és szekértábora jut eszünkbe ismét, illetve Ézsaiás átka: „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak" (5,20). A keresztyén egyházakban a lelkiismeretnek szigorúnak és ébernek kellene lennie, de vajon az-e? Félni való, hogy mi, akiket Krisztus arra hívott el, hogy sói legyünk a világnak, megízetlenülünk. Vajon az evangelikálok jóságukról és becsületükről ismerszenek meg? Vajon a társadalom az erkölcsi kérdések iránti érzékenységünk, a szűkölködők iránti könyörületességünk miatt tart minket becsben? Vajon prédikátoraink, bármily komolyságra és ékesszólásra vallanak is, elnyerik-e a nevet, melyet Isten Nóénak adott: „az igazság hirdetője" (2Pét 2,5)? Egykor a „meg nem alkuvó lelkiismeretnek" jelentősége volt a brit nemzeti életben, de vajon van-e ma? Egykor a keresztyéneket arra tanították, hogy az Isten Igéje fényében tartott önvizsgálat részeként naponként nézzenek szembe lelkiismeretükkel: mára mi maradt ebből? Vajon elvtelen és felelőtlen közéleti magatartásunkkal nem folyvást e titokzatos tudomány hanyagolásáról teszünk bizonyságot? Aggályosan kinyilvánítjuk, hogy nem akarunk rabjai lenni a törvény betűjének, de vajon nem sokkal inkább fenyeget-e minket az antinomista szabadosság? Joggal vetjük el azt az általános nézetet, hogy a dogmák nem számítanak, ha becsületben élünk; de ha emiatt átesünk a ló másik oldalára, feltételezvén, hogy életvitelünk nem számít, ha „helytálló" elméleti állásponton (azaz, mint mondjuk, „jó kálvinisták") vagyunk, akkor tulajdon szemünkben gerenda van, míg felebarátunkéban csak szálka. Ezért a puritán lelkiismeret tanulmányozása erősítő és üdvös hatással lehet ránk a mostani időben.

A lelkiismeretet Thomas Goodwin „a gyakorlati ész egyik részének" mondja,3  és a puritán teológusok, még mindig Aquinói Tamás nyomdokait követve – mert soha nem vonakodtak a középkori szerzőket követni, ha tanításukat biblikusnak tartották –, a lelkiismeret érveléseit úgy mutatják be, mint amelyek egy gyakorlati szillogizmus formáját öltik: azaz két, egy főpremisszából és egy alpremisszából vonnak le következtetést vagy kötelességeinkre (mit kellene és mit nem kellene tennünk), vagy pedig Istennel szembeni (engedelmes vagy engedetlen, jóváhagyott vagy megrótt, megigazult vagy kárhozott) állapotunkra nézve. Dickinson a következő, kötelességre vonatkozó szillogizmust hozza föl példaként:

Más illusztráció ez lehetne: Isten tiltja nekem a lopást (főpremissza); ezt a pénzt elvennem lopás lenne (alpremissza); következésképpen nem szabad ezt a pénzt elvennem (következtetés).

Valamely, valaki állapotára vonatkozó gyakorlati szillogizmusban a főpremisszát a kinyilatkoztatott igazság jelenti, amelyet ez a valaki az önmaga fölött hozott ítélet szabályaként alkalmaz, az alpremisszában pedig önmagáról tesz megállapítást. Ames ezt két példán mutatja be, a lelkiismeret az egyikben elítél, a másikban vigasztal: Az első így szól: „Aki bűnben él, meghal: én bűnben élek; tehát meghalok." A második pedig így: „Aki hisz Krisztusban, nem hal meg, hanem él. Én hiszek Krisztusban; tehát nem halok meg, hanem élek."5 

Noha a gyakorlatban a lelkiismeret érvelése, miként gondolkodási folyamataink többsége, annyira összesűrűsödik, hogy csupán a végeredményének vagyunk a tudatában, ha valaki meggondolja, mi módon működik lelkiismerete, hamarosan belátja, hogy a gyakorlati szillogizmusnak ez a tanítása helytáll.

Általános tapasztalat, hogy a lelkiismeret többnyire autonóm módon működik; ha olykor elfojthatjuk is, rendszerint akaratunktól függetlenül, némelykor akaratunk ellenében szólal meg. Midőn megszólal, furcsamód különbözik tőlünk, mintegy fölöttünk áll, olyan abszolút tekintéllyel szólít meg minket, amellyel nem mi ruháztuk föl, és amelyet nem vitathatunk el tőle. Istennek a lélekben lévő őrállójaként és szószólójaként megszemélyesíteni őt tehát egyáltalán nem tűnik merő képzelgésnek, hanem szükségképpen adódik az emberi tapasztalatból. Amikor a puritánok a lelkiismeretet „Isten bennünk lévő helyettesének, alkormányzójának", „Isten kebelünkben lakozó kémének", „Isten bűnösök letartóztatására alkalmazott poroszlójának" mondják6 , ezeket a megnevezéseiket nem szabad eredetieskedő agyszüleményekként elutasítanunk, mert bennük jutatták kifejezésre ama komoly igyekezetüket, hogy eleget tegyenek a bibliai lelkiismeret-felfogásnak, amelyet mindenki tapasztalata igazol: nevezetesen, hogy a lelkiismeret mint tanú megvallja a tényeket (Róm 2,15; 9,1; 2Kor 1,12), mint tanító tiltja a gonoszt (ApCsel 24,16; Róm 13,5) és mint bíró érdem szerint ítél (Róm 2,15; vö. Jn 3,20 skv.). Az ilyen passzusok kellőképpen bizonyítják, hogy a puritán felfogás szerint a lelkiismeret képességét Isten helyezte az emberbe, hogy szócsöve legyen Igéjének, midőn azt alkalmazzuk életünkre, illetve (hogy a metaforát megváltoztassuk) hogy tükör legyen, mely felfogja az Istentől áradó erkölcsi és lelki igazság fényét, és összpontosítva rávetítse cselekedeteinkre, vágyainkra, céljainkra és választásainkra. A puritánok egyszerűen a Bibliát követik, midőn a lelkiismeretet ily módon, mint az Isten által a lélekbe helyezett őrzőt írják le.

Ez utóbbi gondolatot hangsúlyozandó a lelkiismeretnek és tevékenységének három jellegzetes puritán ábrázolását idézzük az alábbiakban. Az első, a Richard Sibbes megfestette kép a lelkiismeretet mint Isten belénk helyezett ítélőszékét jeleníti meg és az utolsó ítéletet is megelőlegzi (ami igen gyakori puritán gondolat):

A második John Bunyan Holy War-jából [Szent háború] származik, és az Emberlélek városában élő Írnok úrnak előbb a bűnbeli, majd pedig a kegyelem alatti pályafutását írja le:

Idővel Immánuel, a király fia áttöri Fülkaput, és elküldi Boanerges, Bűntudat és Ítélet kapitányokat, hogy foglalják el Írnok úr házát, amitől az idős úr csaknem összeomlik és kétségbeesik, végül azonban Immánuel őt nevezi ki a város lakosainak szóló „általános és nagy kegyelem" hírnökévé, a lakók prédikátori tisztségbe helyezik, hogy az erkölcsi törvényre és mindazokra neveljen, amiket megtanult és majdan megtanul a „titkár úrtól" (a Szentlélek) Immánuel apja akaratáról.

Végül pedig William Fenner Treatise of Conscience [Értekezés a lelkiismeretről] című munkájából idézünk, amely a lelkiismeretnek mint prédikátornak az iménti gondolatát taglalja:

Így festett tehát a lelkiismeret puritán felfogása.

Először is ez a tanítás a puritánok Szentírás-felfogását tükrözi. Istennek, mint mondták, abszolút ellenőrzése alatt kell tartania lelkiismeretünket. „A lelkiismeretet… Isten alá kell vetni, mégpedig csakis ő alá, mert egyedül ő az ura a lelkiismeretnek… A lelkiismeret őt képviseli, és ebben a tisztében csakis a felséges Úr parancsolatait és rendeléseit követheti."10  Innen adódik a parancsolat, hogy lelkiismeretünket teljes egészében össze kell hangolnunk Isten gondolkodásával és akaratával. Máskülönben bármit teszünk is, eltévelyedünk, mert semmibe venni a lelkiismeretet vagy a megtévedt lelkiismeretet követni egyaránt annyi, mint bűnbe esni. „Ha azt követed – figyelmeztet Baxter –, Isten törvényét szeged meg, mert azt teszed, amit ő megtilt."11  „Krisztus hűséges szolgálatát és a jó cselekedeteket" illető huszonhetedik útmutatásában Baxter óv attól a gondolattól, hogy a lelkiismeret maga volna a végső mérték:

De honnan tudhatjuk meg Isten akaratát? Vajon megmondhatjuk-e bizonyossággal és pontosan Isten követelményeit? Vajon van-e kiút az áhítatos kitaláció homályából a bizonyosság világosságába? Igen, van, mondták a puritánok: a kiút az, hogy lelkiismeretünket az Isten gondolatát nekünk teljes egészében kijelentő Szentírással vértezzük föl. Szemükben a Szentírás több volt, mint a kinyilatkoztatásról szóló korántsem csalhatatlan, sőt gyakran csalatkozó emberi tanúságtétel, miként a modernek gondolják. A puritánok a Szentírást magának a kinyilatkoztatásnak, az élő Isten élő Igéjének, Isten tulajdon üdvözítő cselekedeteiről és terveiről szóló bizonyságtételnek hitték, melyet a Szentlélek emberi cselekvők révén írt azért, hogy az egyház minden korban világos útmutatást kapjon a hit és az élet minden lehetséges dolgában.

Csakhogy ezt a megfogalmazást irreálisnak és üresnek mondhatnók. A Biblia végtére is nagyon régi könyv, egy régen letűnt kultúra termékeként született. Javarészt egy tőlünk egészen eltérő helyzetben élő népnek íródott. Hogyan is világíthatná meg közvetlenül mai életünk kérdéseit? Megteheti, mondanák a puritánok, mert az az Isten, aki írta, ugyanaz maradt, és az emberi élettel kapcsolatos gondolatai nem változnak. Ha képesek vagyunk megérteni, hogy Isten milyen elveket tanított és alkalmazott az Izráellel és a korai egyházzal való lejegyzett bánásmódjában, illetve ezeket képesek vagyunk tulajdon helyzetünkben újraalkalmazni, ez adja meg az általunk kívánt útmutatást. És hogy ennek megtételében segítségünkre legyen, kaptuk a Szentlélek ajándékát. A vonatkozó elvek felismerése és megfelelő alkalmazásuk bizonyosan nehéz feladatot ró ránk: a Szentírás nem ismerete és a helyzetek félreértése nyomán folyvást eltévelyedünk, a Szentlélek segítségének elfogadásához szükséges türelemben és alázatban ugyancsak nem könnyű jeleskednünk. De ennek ellenére továbbra is igaz marad, hogy a Szentírás világos és pontos útmutatást ad az élet minden részlete és területe számára, ha pedig a Szentírásra tanulékonyan és várakozással figyelünk, Isten maga világosítja meg elménket afelől, hogy miként kell viselkednünk minden egyes helyzetben, amellyel szembesülünk. „Isten megteremtette a vakság és tévelygés gyógyításának módjait – írta Baxter. – Jöjjetek a világossághoz kellőképpen gyanakodva magatokra, részrehajlás nélkül, szorgosan éljetek Isten gyógymódjaival, óvakodjatok a megtévesztés és a tévelygés okaitól, és az igazság világossága azonmód megmutatja nektek az igazságot."13 

A puritánok maguk világos bizonyosságot kerestek Isten igazságának gyakorlati vonatkozásában, és hitték, hogy ezt meg is kapták. Keresésük fokozta erkölcsi érzékenységüket és elmélyítette bibliai meglátásaikat. Homályos erkölcsi lelkesítéssel aligha érték be, Isten igazságát ugyanavval az alkalmazásbeli pontossággal akarták megragadni, mint amellyel hitük szerint ő azt kinyilatkoztatta. Minthogy az erkölcs és az egyház dolgaiban pontosan igyekeztek követni Isten kijelentett akaratát, az első puritánokat „precizistáknak" (precisians) nevezték. Bár a szó rosszindulatot és megvetést volt hivatva kifejezni, valójában jól illett rájuk. Akkoriban, miként ma is, az emberek a puritánok magatartását megátalkodott bakafántosságukkal, tüskés vagy morbid természetükkel magyarázták, de ők maguk ezt nem így fogták fel. Richard Rogers az essexi Wethersfield XVI. század végi puritán lelkipásztora egy napon a helyi földesúrral együtt lovagolt, aki miután hosszasan élcelődött vele „precizista" dolgai miatt, megkérdezte tőle, hogy mitől olyan „precíz". „Ó, uram – felelte Rogers –, én precíz Istennek szolgálok". Ha volna puritán címer, ez lehetne a mottója. Precíz Isten – azaz olyan Isten, aki a Szentírásban pontosan kijelentette gondolatát és akaratát, és aki hasonló hitbeli és magatartásbeli pontosságot vár el szolgáitól –, ez az istenfelfogás teremtette és vezérelte a történelmi puritanizmus szemléletét. Maga a Biblia vezette ehhez a puritánokat. Nekünk pedig, akik osztjuk a Szentírás puritán értékelését, nincsen mentségünk rá, ha életünknek az Isten írott Igéjéhez igazodó rendezésében nem törekszünk az övékéhez hasonló szorgalomra és lelkiismeretességre.

Másodszor a puritánok lelkiismeretről szóló tanítása a személyes vallásosságról kialakított felfogásukat tükrözte. A puritánok szemében az istenesség alapjában véve a lelkiismeret dolga volt, hiszen az ismert evangéliumi igazságra adott őszinte, fegyelmezett, megfontolt válaszban állt, és a lelkiismeret tisztán tartására összpontosult. Amíg valaki újjá nem születik, a lelkiismerete vagy furdalja, vagy pedig alszik. A kegyelem először fölébreszti lelkiismeretét, rossz lelkiismeretet támaszt benne azáltal, hogy szembesíti Isten követelményeivel és tudatosítja benne, hogy Isten szemében bűnösnek, tehetetlennek, lázadónak, szennyesnek és elidegenedettnek bizonyul. De a Krisztusban való bűnbocsánat és béke megtisztítja rossz lelkiismeretét. A tiszta lelkiismeretet Isten adományozza annak, akit, miként Bunyan zarándokát, képessé teszi arra, hogy értőn nézzen a keresztfára. A lelkiismeretet egy életen át az tarthatja tisztán, aki mindenben Isten akaratát igyekszik megvalósítani és mindvégig a keresztfát tartja szem előtt. Hagyjuk, hogy ezt Fenner magyarázza tovább:

A puritánok a tiszta lelkiismeretet tartották a létező legnagyobb áldásnak. „A lelkiismeretnél – jelentette ki Sibbes – jobb barát vagy veszedelmesebb ellenség nincsen a nap alatt."15  Nincsen jobb barát az Istennel békében élő lelkiismeretnél, mert, mint Fenner mondja:

A tiszta lelkiismeretű ember nyugodtan nézhet szembe a halállal. A Jordánon való átkelésről szóló nevezetes beszámolójában Bunyan elmondja, „Becsületes még életében megegyezett Jó lelkiismerettel abban, hogy találkozni fognak ott, ami meg is történt. Ez azután kezét nyújtotta neki, és segítségére volt az átkelésnél."17  A tiszta lelkiismeret ajándéka révén hívja elő Isten a felkiáltást: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat békességben" (Lk 2,29).

A tiszta lelkiismeret érzékeny. Az istentelenek lelkiismerete lehet olyan érzéketlen, hogy soha nem is cselekszik; de az egészséges keresztyén lelkiismeret (mondták a puritánok) szakadatlanul működik, figyel Istennek az Igéjében megszólaló hangjára, igyekszik mindenben fölismerni Isten akaratát, megvizsgálja és megítéli magát. Az egészséges keresztyén ember tisztában van önnön esendőségével, mindig gyanakodik magára és kételkedik magában, nehogy a bűn és a Sátán észrevétlen elbűvölje; ezért Isten előtt rendszeresen próbára teszi magát, megvizsgálja tetteit és indítékait, kíméletlenül elítéli magát, ha erkölcsi hiányosságot vagy őszintétlenséget talál magában. Ilyen jellegű, az úrvacsorai közösséget megelőző önítéletre szólította fel Pál a korinthusbelieket (1Kor 11,31). Hogy lelkiismeretünk milyen fokú éleslátással ismeri föl valóságos bűneinket (szemben a képzeletbeliekkel, melyekre a Sátán buzdítására összpontosítunk), mutatja meg, hogy valójában mennyire ismerjük Istent, mennyire járunk az ő közelében, ez megmutatja másként szólva lelki életünk minőségét. Az „álmatag", „lusta" szentnek tétlen lelkiismerete lelki betegségre vall. Az egészséges keresztyén embernek nem kell feltétlenül kitárulkoznia, túlbuzognia, de lelke mélyén érzi Isten jelenlétét, megrendül Igéje hallatán, folyvást róla elmélkedve hagyja, hogy az nap mint nap gazdagítsa, betöltse, próbára tegye és megújítsa életét. Hogy Isten szemében valójában milyen az állapotunk, úgy kezdhetjük felmérni, ha feltesszük magunknak a kérdést, mindennapi életünket mennyiben hatja át a lelkiismeretnek e munkája.

Harmadszor a puritánok lelkiismerettel kapcsolatos tanítását az igehirdetésről kialakított felfogásuk is tükrözte. A puritán prédikációs eszmény legjellegzetesebb vonását képezte az a kiemelt igény, hogy az igazság alkalmazása a hallgatóság lelkiismeretében elevenre tapintson. A puritánok a „lélektől átitatott", „erőteljes" prédikátor egyik jegyének azt tartották, hogy pontos és hűséges alkalmazásával, mint mondták, „feltépi" az emberek lelkiismeretét és szembesíti őket azzal, ahogyan Isten látja őket. A puritánok tudták, hogy a bűnös ember vonakodik magára alkalmazni az igazságot, bármilyen sietősen alkalmazza is másokra. Ezért nem sok hasznot hajthatnak az evangéliumi igazságról szóló általános, alkalmazást nélkülöző megfogalmazások. Következésképpen (mondták a puritánok) a prédikátor munkájának döntő részét képezi a részletesen kidolgozott alkalmazás, mely a gyakorlati szillogizmusok útján lépésről lépésre eljuttatja hallgatóinak szívébe az Igét, hogy az elvégezhesse ítélő, sebet ejtő, gyógyító, vigasztaló és iránymutató munkáját. „Mivel az emberek óvakodnak az alkalmazástól – jelentette ki Ames – az a kötelezettség hárul minden lelkipásztorra, hogy ne csupán általánosságban hirdesse Isten akaratát, hanem amennyire csak tőle telik, segítse és előmozdítsa annak közös és egyéni alkalmazását."18  A prédikátor az alkalmazás révén hatol be az elmétől a szívig. Az igehirdetés alkalmazással kapcsolatos részével, mint a Westminster Directory for the Publick Worship of God [Westminsteri istentiszteleti rendtartás] mondja, a prédikátor

Az Igének metsző késként kell behatolnia a lelkiismeretbe, ha valaha is az emberek javát akarja szolgálni.

A hathatós alkalmazás feltételezi annak előzetes bizonyítását, hogy az alkalmazott igazság nem más, mint Istentől származó valóságos Ige, nem pedig a prédikátor elmés gondolata. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazott igazságnak a prédikátor textusából kell következnie, éspedig úgy, hogy „a hallgatóság felismerje, Isten mi módon tanítja azt ott" (Westminster Directory), és így kénytelen legyen ráébredni, hogy az magának Istennek a tekintélyével szól. Fenner a maga gondolatmenetével kapcsolatban hangsúlyozza: „a lelkiismeretet végsőképpen és legfelsőképpen Isten törvénye köti meg".19 

Fölmerülhet a kérdés: vajon a lelkiismeretnek ez a szüntelen fürkészése nem eredményez-e valamiféle morbid és befelé forduló kegyességet? Ez a szakadatlan öngyanakvás és önvizsgálat vajon nem gyöngíti-e a hitet azáltal, hogy tekintetünket Krisztus teljességéről önnön ürességünk felé tereli, és így lelki csüggedtségbe és búskomorságba juttat minket? Kétségkívül ezt tenné, ha önmagáért való cél volna, de természetesen nem volt az soha. A puritánok azért „tépték föl" a lelkiismeretet a szószéken és sürgették a szobák rejtekében való önvizsgálatot, hogy a bűnösöket Krisztushoz vezessék, és megtanítsák őket a benne való hit által élni. Azért ragaszkodtak a törvényhez, hogy megnyissák az utat az evangélium előtt, hogy Isten kegyelmétől tegyék függővé az életet. A morbiditás, a befelé fordulás, a borongós önmagába merülése annak, aki nem lát túl önmagán, elfajult puritanizmust jelent, melyet a puritánok maguk ismételten elítéltek. A puritán igehirdetések részletes vizsgálatából kitűnik majd, hogy a prédikátoroknak a bűnök aprólékos részletezésében az volt a legfőbb törekvése, hogy hallgatóikat a hívő élethez és tiszta lelkiismerethez elvezessék, melyet az e világon elérhető legboldogabb életnek mondtak.

Mindeme részletekbe menő tanítás a keresztyén magatartásról vajon nem esik-e valamiféle újfajta törvényeskedésbe és nem csorbítja-e a keresztyén szabadságot? Nem jelent-e visszatérést a régi farizeusi módhoz?

Nem, mert először is ez az etikai tanítás az evangéliumon alapult, miként az Újtestamentumé is. A puritanizmus legfőbb etikai indítékát az elnyert kegyelemért érzett hála, illetve a felelősségteljes hivatástudat képezte, a képmutatást pedig semmi módon nem tűrte a puritán tanítás, mert folyvást hangsúlyozta, hogy a keresztyén ember az életből, nem pedig az életért dolgozik, és hogy legjobb munkánkat is áthatja a bűn, és ezért mindig van benne valami, ami bocsánatra szorul.

Másodszor ez az etikai tanítás (akárcsak az újtestamentumi) nem gépies pontossággal elvégzendő rutinszerű mozdulatokat írt elő, hanem megtartandó magatartásformákat és alkalmazandó elveket fektetett le, és bármily sok tanítást vagy tanácsot kapott is valaki, a végső döntéseket és elhatározásokat (hogy vajon követi-e a lelkipásztor tanácsát, vagy mi módon alkalmazza ebben vagy abban az esetben az adott elvet) mindig ő maga hozta, tulajdon kezdeményezésére, önként, saját lelkiismeretének és Isten tekintetének megfelelően.

Harmadszor a puritán etikai tanítás nem volt autoriter, a Szentírás magyarázataként és alkalmazásaként kínáltatott föl, és akik megkapták, azoknak az egyéni ítéletalkotás protestáns elvének megfelelően szembesíteniük kellett azt a Szentírással. Az emberek lelkiismeretét a puritánok nem a maguk tanításához, hanem csak az Isten Igéjéhez kívánták kötni, illetve csak akkor akarták a puritán tanításhoz kötni, ha az bizonyíthatón egyezett Isten Igéjével.

Negyedszer a puritán etikai tanítás mint a buzgó és bölcs kegyesség pozitív eszménye fogalmazódott meg, melyre a keresztyén embernek mindig törekednie kell, ha ebben az életben soha nem is érheti azt el; az elérhetetlen pozitív eszmény megöli a törvényeskedő lelkületet, mely csak a negatív korlátozás légkörében virágozhat, ahol az önmegtartóztatás jelenti az erény lényegét. Valójában aligha lehet elképzelni a puritán etikai tanításnál lelkületében és tartalmában kevésbé törvényeskedő felfogást.

Ugyanakkor fölmerülhet, hogy az igaz élet legapróbb részleteire való megrögzött összpontosításuk, ha még oly evangéliumi indíttatást kapott is, vajon nem rontotta-e meg arányérzéküket, vajon nem késztette-e őket olyan, elvi szempontból jelentéktelen dolgokban való akadékoskodásra, amelyeket nagyvonalúbban kellett volna kezelniük? Ez a vád gyakran elhangzott a puritánokkal szemben már tulajdon korukban, különösen azért, mert ragaszkodtak hozzá, hogy az erzsébeti rendezésnél tovább vigyék az anglikán istentisztelet megtisztítását. A papi karing és jegygyűrű viselése, a kereszt jelével való keresztelés és az úrvacsorai térdeplés ellen felhozott puritán érveket amaz „ingerlékeny kedélynek" tulajdonították, amely magát mint ellenvéleményt akarja kimagyarázni. 1662-ben sokak szemében ugyancsak úgy tetszett, hogy Richard Baxternek és a vele egyetértő papoknak (a hivataluktól megfosztottak, úgy tűnik, többségének) valójában nem volt miért komolyan kifogásolniuk az Egység-törvény feltételeit. Az 1662. augusztus 24-én történteket a nagy hivatalfosztásnak szokás nevezni, és való igaz, hogy a köpönyegforgatásra nem hajlandó puritán papokat nagyon is meg akarták fosztani hivataluktól, de az eseményt történetileg helyesebb nagy kivonulásnak nevezni, hiszen az érintettek nem voltak hajlandók megtenni az Egység-törvény által előírt esküt. A puritánok bátor elutasításukkal, melyért drágán megfizettek, ugyancsak nem csináltak a szúnyogból elefántot. Vajon valóban szükség volt-e hősies kiállásukra? Próbáljuk meg megnézni.

Aligha kételkedhetünk Baxter és barátai döntésének pátoszában. Ezek a lelkipásztorok hittek az angol protestáns nemzeti egyház gondolatában, magukat ez egyház lelkészeinek gondolták, és csupán folytatni akarták szolgálatukat. Nem voltak jogaikat Istentől származtató presbiteriánusok, nem láttak kivetnivalót sem a kötött liturgiában (ha a Szentírással egyezett), sem pedig püspöki rendszerben (ha nem volt prelátusi), és elfogadták az egységes nemzeti vallás eszményét. A Károly-féle rendezést mégis el kellett utasítaniuk, ki kellett vonulniuk az egyházból, vagy a hallgatást, vagy pedig tiltott, szektárius egyházformát szervezve – pedig mindkét lehetőségtől egyaránt erősen ódzkodtak, függetlenül attól, hogy az utóbbi nyomán kíméletlen üldözésekre számíthattak. Fájdalmas döntés volt. Mi kötelezte őket rá mégis? Négy fő ok.

Először is lelkiismeretük nem engedhette, hogy „őszinte egyetértéssel és jóváhagyással" fogadják el az 1662-es szerkönyvet, miként az Egység-törvény megkívánta. Nem elég, hogy ez a könyv megtartotta azokat a szertartásokat, amelyeket a puritánok egy évszázadon át elleneztek azon alapon, hogy (1.) babonás társítások szennyezik be őket, és ezért nem kívánatosak, illetve (2.) mivel nincsen szentírási alapjuk, nem szabad őket kötelezővé tenni, de megtartotta azt a nyelvezetet is, amelyet a puritán szószólók határozottan elutasítottak a Savoy Konferencián, ebbe tartozott a keresztelői istentisztelet újjászületést megerősítő kijelentése, a betegek megpróbáltatásaiból adódó erőteljes feloldozás és a temetési istentiszteletnek a halottra mint az Úrban való testvérre történő utalása. Ennek ellenére, ha a törvény csupán abban az értelemben követeli meg tőlük az imakönyv jóváhagyást, hogy rendszeres használatra fogadják el azt, ezt minden további nélkül megtehették volna (hiszen voltaképpen ugyanezt a könyvet használták 1640-ig a korábbi puritánok, közülük sokan még csak el sem tértek tőle). A törvény azonban az „őszinte egyetértés és jóváhagyás" nyilvános kijelentését kívánta meg, és ez szemükben az egyetértés oly fokát jelentette, amelyet nem vállalhattak, mert ezzel kimerítették volna a hitszegés bűnét.

Másodszor a törvény előírta számukra, hogy eskü alatt tagadják meg az 1645-ös Ünnepélyes Frigyet és Szövetséget (mely vállalkozás volt hivatott továbbvinni az Anglikán Egyház reformálásának ügyét, azt összehangolni más református egyházakkal, különösen a Skót Egyházzal, és felszámolni a hagyományos anglikán egyházi hierarchiát). Sokakkal egyetemben azonban még azok a puritánok sem voltak hajlandók a Szövetséget mint „törvényszegő esküt" elutasítani, akik nemigen hittek abban, hogy az Újtestamentum teljes körű presbiterianizmust ír elő, mert sem alkotmányossági, sem teológiai szemszögből nem láttak benne semmi bizonyítható törvényszegést. Ezért, megint csak a hitszegés bűnét elkerülendő, nem álltak kötélnek.

Harmadszor a törvény azt is előírta számukra, hogy nyilvánítsák törvénytelennek a király elleni bármilyen körülmények között történő fegyveres felkelést, és kötelezettséget vállaljanak rá, hogy ezt soha nem teszik meg. A követelményt, bár érthető volt, a parlament egykori harcát jogosnak tartó sokaság természetesen elfogadhatatlannak gondolta, úgy vélte, korábbi álláspontját őszintén nem vonhatja vissza, és ezzel eleve elfogadná valamilyen formájú királyi abszolutizmus esetleges kialakulását. Ezt ugyancsak lelkiismereti okokból kellett elutasítaniuk.

Negyedszer elutasították azt a követelményt is, hogy az angol papság azon része, amely eddig nem ismerte el a püspöki rendeleteket, mostantól fogva püspöki felszentelésben részesüljön. Ha ezt a követelményt elfogadják, mint gondolták, nemcsak saját korábbi szolgálatukat, de az egész protestáns világ nem püspöki egyházait elítélnék, márpedig ezt nem tehették meg.

Végül a puritán lelkészek azért sem altathatták el lelkiismeretüket, mert úgy érezték nyájuknak – valójában minden angolnak – rajtuk csügg a szeme, és nem engedhették meg maguknak még a látszatát sem annak, hogy feladják korábban hirdetett elveiket anélkül, hogy lejáratnák magukat, hivatásukat és tanításukat. Calamy följegyzett egy kortársi megjegyzést, mely rávilágít félelmeikre: „Ha a papok alkalmazkodtak volna, az emberek semmibe vették volna a vallást." A dolog a szavahihetőség kérdésévé vált. A puritán papok úgy vélték, ki kell tartaniuk korábbi tanításuk mellett, ha szenvedés árán is, a köpönyegforgató elvtelenséggel egész korábbi szolgálatukat ásnák alá. Ezért mihelyt fölismerték az Egység-törvény feltételeinek nyilvánvalóan tűrhetetlen voltát, még csak erőfeszítéseket sem tettek arra, hogy valami módon kibújjanak alóluk. Az igazsággal nem kívántak játszadozni, inkább kivonultak a pusztába.

Nos, akadékoskodásból tették ezt? Magatartásukban vajon a kimagyarázott ingerlékenység esetét kell látnunk? Bizonyosan nem. Sőt tettükben a cselekvő puritán lelkiismeret magasrendű példája nyilvánult meg. A puritán kazuisztikát két axióma határozta meg: (1.) semmilyen ismert igazságot nem szabad a gyakorlatban feladni vagy megtagadni, illetve (2.) semmilyen elkerülhető bűnt nem szabad elkövetni, akármilyen jó származhatik is akár a feladásból, akár a bűnből. A haszon semmilyen elvtelen lépést nem igazolhat: a cél nem szentesíti az eszközt. Hogy vajon Baxteréknek igazuk volt-e a restaurációs rendezés elítélésében, ennek taglalásába most nem kell belemennünk, ahogyan nem kell ítéletet mondanunk az olyanok tettéről, mint Gurnall és Trapp, akik alkalmazkodtak, mint Reynolds, aki Norwich püspöke lett, vagy Leighton, aki elfogadta a püspöki felszentelést, hogy azután elfoglalja Skócia püspöki székét. Csupán arra óhajtok rámutatni, hogy Baxterék lelkiismeretük szerint jártak el és ezért drágán megfizettek. Merő badarság azt feltételezni, hogy meg nem alkuvásuk makacsságukból, sértett büszkeségükből és visszalépésre való csökönyös képtelenségükből fakadt. Szemükben a hitszegés, a reformáció, a Szentírás elégséges volta, a püspökök nélkülözhetősége teológiai-elvi kérdésnek számított, és ők lelkiismeretükhöz híven az egyetlen nekik – bármely keresztyénnek – járható utat választották, a Szentírásban kijelentett igazságot követték, és azt semmilyen e világi megfontolásból nem voltak hajlandók eladni vagy elárulni.

Végül azt az egyszerű következtetést szűrhetem le, hogy a lelkiismeretesség, melyről a puritán vallásosság mindig bizonyságot tett, de különösképpen az 1662-es hivatalfosztások idején, mindenkor szükséges keresztyén erény. Általa ad az ember helyénvaló választ Isten változhatatlan, kijelentett igazságára. Talán drágán meg kell fizetni érte, miként 1662-ben, de nélküle az egyházhoz való tartozás képmutatássá válik, keresztyén hitvallásával az ember Istent botránkoztatja meg. A mostani idők megalkuvást hoztak az egyház számára, s talán nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen a kinyilatkoztatott igazságnak magát a létét is széles körben vitatják és tagadják. Ha azonban hisszük, hogy Fia által Isten szól, hogy e kijelentésről tesz bizonyságot tulajdon Igéjében, a Bibliában – másként szólva, ha a Szentírásnak a puritán felfogását valljuk –, akkor, miként már mondottuk, a bibliai igazsághoz való megalkuvást nem ismerő hűségnek kellene jellemeznie minket is, minként jellemezte a puritánokat. Adjon Isten világosságot, hogy ezt az igazságot meglássuk, lelkiismeretet, hogy azt alkalmazzuk és szerinte éljünk, és lelkiismeretességet, hogy e közönyös időkben kitartsunk benne, akármi legyen is az ára.

1 Ames, William: Conscience with the Power and Cases thereof [A lelkiismeret és annak ereje valamint esetei; 1643]. 2. o.

2 Dickson, David, Therapeutica Sacra… The Method of the Healing of the Conscience Concerning Regeneration [Szent gyógyítás… A lelkiismeret gyógyításának metódusa az újjászületésre való tekintettel; 1664], 3. o.

3 Goodwin, Thomas: Works. J. Miller (szerk.). James Nichol, London, 1861, VI: 272.

4 Dickson: i. m. 4. o.

5 Ames: i. m., 3. o.

6 Sibbes, Richard: Works. James Nichol, Edinburgh, 1862, III: 209.; Brooks, Thomas: Works.(James Nichol, Edinburgh, 1867, V: 281.; Gurnall, William: The Christian in Complete Armour [A keresztyén teljes vértben]. Banner of Truth, Edinburgh, 1964, 5. o.

7 Sibbes: Works. III: 210. sk.

8 Bunyan, Jonn: Holy War. In: Works. Offor, G. (szerk.), 1859, III:260. skk.

9 Fenner, William: A Treatise of Conscience [Értekezés a lelkiismeretről]. In: Works (1651), második oldalszámozás, 24. o.

10 Clarkson, D.: Works. James Nichol, Edinburgh, 1864, II: 475.„Egyedül Isten a lelkiismeret Ura, ugyanis szabaddá tette a lelkiismeretet az emberek tanaitól és rendeléseitől, amelyek valamiben is ellentétesek az ő Igéjével" (Westminsteri Hitvallás, XX:2).

11 Baxter, Richard: Works. George Virtue, London, 1838, I: 116.

12 Uo. I: 115. sk.

13 Uo. I: 116.

14 Fenner: i. m., 108. skk.

15 Sibbes: Works. VII: 490.

16 Fenner: i. m., 79. skk.

17 Bunyan, John: A zarándok útja. Ford. Szabadi Béla. Primo Kiadó, Budapest, é. n., 196. o.

18 Ames: i. m., 20. o.

19 Fenner: i. m., 143. sk.

20 Owen, John: The True Nature of a Gospel Church [Az evangéliumi egyház igaz természete]. In: Works. XVI: 76.